A film szinte történelmi hűséggel ábrázolja az Equal Rights Amendment (ERA), vagyis a nemi egyenlőségről szóló alkotmánymódosítás ratifikálási folyamatának a hetvenes években elszenvedett kudarcát.
A cselekmény középpontjában a konzervatív értékeket valló Phyllis, vagyis Mrs. Fred Schlafly (Kate Blanchett) áll, aki politológiai diplomáját megszerezve férjhez megy egy nála jóval idősebb harvardi ügyvédhez, szül hat gyermeket, miközben szakterületén egy napot sem dolgozik. Előbb szűk körben kezd szervezkedni, csak néhány száz ismerősének küldi ki a klasszikus család – ezen belül a hagyományos női és férfi szerepek – védelmében írt heti pamfletjeit, ám hamarosan élére áll az ERA ratifikálását ellenző, országossá terebélyesedő „Stop ERA” kampánynak, előadásokat tart, és részt vesz televíziós vitákban. Aktív a kommunizmusellenes Mindszenty Bíboros Alapítványban is, amelyet sógornője, Eleanor vezet.
Phyllis Schlafly ellentábora a klasszikus liberális nőmozgalom, benne olyan jól ismert személyiségekkel, mint mások közt Betty Friedan (Tracey Ullman), a feminista gondolkodás alapműve, a The Feminine Mystique (A nagy mítosz a női nemről; 1963) szerzője, a legnagyobb országos nőjogi szervezet, a NOW (National Organization for Women) egyik alapítója; Gloria Steinem (Rose Byrne), a híres Ms. magazin elindítója; Bella Abzug (Margo Martindale) emberi jogi ügyvéd, demokrata kongresszusi képviselő; Shirley Chisholm (Uzo Aduba), az első afroamerikai kongresszusi képviselőnő (demokrata) és Jill Ruckelshaus (Elizabeth Banks) republikánus feminista.
A film túlnyomórészt rokonszenvesen összetett figuráit a közjó iránti elkötelezettségük és erkölcsi-politikai meggyőződésük hajtja, miközben nem mentesek a közös munka adta kicsinyes feszültségektől sem. A kilenc epizódból álló minisorozat ekképp kiegyensúlyozott képet nyújt a két tábor tagjairól, bemutatva erényeiket és hibáikat egyaránt.
A sorozat legfőbb erénye, hogy két kardinális kérdést jár körbe, de anélkül, hogy egyértelmű választ adna rájuk. Az első: 1973-ban miért is volt szükség arra az alkotmánymódosításra, amely kimondja: „Sem az Egyesült Államok, sem egyetlen tagállama nem tagadja meg vagy korlátozza a törvényes jogegyenlőséget a nem alapján”? Hiszen az Egyesült Államok Alkotmányának 14. módosítása már 1868-ban mindenkinek biztosította a törvény előtti egyenlőségét, vagyis „egyenlő jogvédelmet”. A másik: hogyan lehet, hogy nők egy csoportja ilyen vehemensen támadta azt az alkotmánymódosítási javaslatot, amely a nők alapjogait biztosította volna, s melyet harmincöt állam már ratifikált (a szükséges harmincnyolcból)? Egyáltalán, milyen megfontolásból harcol valaki azért, hogy ne legyenek jogai, a férfiakkal egyenlő jogai? – Ez az a két kérdés, amely izgalmassá teszi a cselekményt, s amelynek megválaszolatlansága megóvja az ábrázolást a sematizmus részrehajló egyszerűsítésétől.
Miért is volt tehát szükség az 1868-as 14. alkotmánymódosítás után az ERA nemek közti egyenlőséget kimondó alkotmánymódosítására? A filmben látottak alapján is nyilvánvaló, hogy sem a családban, sem a közszférában nincs egyenlőség. Phyllis a férj „engedélyével” utazik el Washingtonba, rendel hitelkártyát; kimerítő washingtoni napja után hiába tiltakozik a férj szexuális közeledése ellen, az lényegében megerőszakolja. Annak ellenére, hogy a washingtoni kongresszusi tárgyalás résztvevői között kizárólag Phyllis ért a biztonságpolitikához, mint egyetlen nőt őt a jegyzőkönyv vezetésével bízzák meg. A Kongresszusban a nők elleni szexuális zaklatás mindennapos jelenség, és mint a film hangsúlyozza, rendre csak olyanokat vesznek fel titkárnőnek, akik vállalják az orális szexet férfi főnökeikkel (képviselőkkel és szenátorokkal); bár ez a feltétel közismert, a nemi jogegyenlőség alkotmányos rögzítése híján a nők nem mernek bírósághoz fordulni.
A filmen bemutatott függőségek az amerikai jogrend coverture (jogfedés) néven ismert, korábbi, az angol jogból átvett és az általános európai felfogásnak megfelelő intézményére vezethetők vissza, amelyre azonban a sorozat egyáltalán nem utal. Ennek értelmében a nő nem volt jogképes: nem perelhetett, és nem volt perelhető, s a bíróság előtt jogilag a férje „fedte”; házasságkötés után a férje rendelkezett a nő személyes, házasságba hozott vagyonával és a testével is. Ugyanakkor a férj köteles eltartani (válás után asszonytartás, illetve halála esetén özvegyi nyugdíj formájában) a feleséget és a családot, és ha szükséges, bíróság előtt is képviselni őt. Vagyis a jogfedés olyan felemás helyzetet teremtett, amely a nőt egyszerre helyezi a férje védelme és fennhatósága alá. Mint Linda K. Kerber amerikai történész több művében is részletesen leírja, a jogfedés több tekintetben a XX. századig fennmaradt, hátrányos következményei máig hatnak; valójában soha nem is törölték el, csak felülírták alkotmánymódosításokkal vagy új törvényekkel.
A jogfedés intézménye a férfiak és a nők közti jogegyenlőtlenség számos megmaradt formáját magyarázza. Míg például a külföldi asszonnyal házasodó férfi felesége amerikai állampolgár lett, az az amerikai nő, aki külföldi férfihoz ment feleségül, elvesztette amerikai állampolgárságát. Ennek a jogi diszkrepanciának talán leghíresebb esetét Ulysses S. Grant elnök lánya, Nellie Grant szolgáltatta, aki 1874-ben hozzáment egy angolhoz. A Fehér Házban tartott nagy lakodalom után Angliában telepedtek le, s ezzel az asszony elvesztette amerikai állampolgárságát, és azt, miután visszatért az Egyesült Államokba, külön kongresszusi döntés révén kapta vissza. Hasonlóan felemás jogokat biztosított az a háborús menyasszonyok jogállásáról szóló 1945. évi törvény, amelynek értelmében csak amerikai katonák külföldi („idegen”) feleségének járt amerikai állampolgárság, de női katonák külföldi férjének nem. Még a koreai háború idején is élt ez a törvény, amelyet csak a vietnámi háború után töröltek el.
A jogfedés utóéletének több formáját éppen az ERA erős jogvédelme hiányában egyenként kellett perelni, és a végső szót gyakran csak a Legfelsőbb Bíróság mondta ki. A diszkrimináció különböző formái elleni harc részeként a filmben is megjelenő Ruth Bader Ginsburg (akit egyébként a kilencvenes években Clinton jelölt legfelsőbb bírósági tagnak) számos híres pert vitt a Legfelsőbb Bíróságra, így a férfiaknak is adható gyermektartás és özvegyi nyugdíj kérdésében (Frontiero kontra Richardson, Weinberger kontra Wiesenfeld).
A filmben felvetett másik kérdésre a történelem nem ad ilyen egyértelmű választ – igaz, ez a kérdéskör is kapcsolódik, ha csak mély hajszálerekkel,
a jogfedéshez. Miért is harcolnak a nők az ellen, hogy a férfiakkal egyenlő jogokat élvezzenek? Schlafly a hagyományos család védelmében folytatja kampányát, a család egységét és az otthon melegét féltve a családon kívüli munkavállalástól. A táborához csatlakozott nőket talán éppen az az érve győzi meg leginkább, amely a jogfedés intézményéhez kapcsolódik: a nők elvesztik férjük „védelmét”, ha egyenlő jogokat kapnak,
s ezzel elveszítik az asszonytartást, a gyermekek után kapható tartásdíjat és az özvegyi nyugdíjat.
Schlafly érvelésének gyenge pontjait úgy mutatja be a film, ahogyan azok a konzervatív tábor tagjai számára lesznek egyre nyilvánvalóbbak. Hiszen éppen konzervatív aktivisták döbbennek rá, hogy házasságuk hierarchikus, elnyomó, és ezért valójában boldogtalan. Felismerik, hogy – a klasszikus család védelmében hangoztatott szlogenek ellenére – a házi boldogtalanságból menekültek, amikor a közélet felé orientálódtak. Nem értik, hogy a feleség/anya/háziasszony szerepe miért volna oly sarkosan elválasztható a „dolgozó lány” (working girl) szerepétől, hiszen ők aktivistákként is a „házon kívül” dolgoznak még akkor is, ha talán csak a Schlafly-házban sokszorosítják a pamfleteket. A nyilvános térbe való kilépésük még inkább egyértelmű lesz azzal, hogy kiáltványokat és sajtóközleményeket fogalmaznak, politikai gyűléseket szerveznek, illetve hogy Schlafly előadásokat tart, televíziós vitákban vesz részt, és Washingtonban lobbizik. Ezzel tehát a család és az otthon mint a nő kizárólagos szférájának dictuma kap látványos cáfolatot a filmben.
A konzervatív oldal a sorozat több pontján szembesül annak a hagyományos felfogásnak a tarthatatlanságával, hogy a női tudás szükségszerűen korlátozott. Bár eleinte nem bánják, hogy lobbizási eszközük a házilag sütött kenyér és az illatos párna (ezeket adják a washingtoni képviselőknek), egy idő után rájönnek, hogy meggyőzőbb volna konkrét érvekkel előállni – képzettségük korlátai azonban ezt nem engedik. Az iskolázottság hiányával járó hátrány egyre nyilvánvalóbb lesz mindegyikük, még a kevély Phyllis számára is. Az egyik emlékezetes jelenetben Schlaflyék egy „házastársi vitában” vesznek részt Brenda Feigennel és férjével. A négy résztvevő közül három rendelkezik jogi diplomával (mind a Harvardról), így nem teljesen váratlan, hogy a két nő összecsapásából Phyllis kerül ki vesztesen. Kiderül, hogy a jól hangzó szlogeneken túl a nők helyzetével kapcsolatban hiányosak az ismeretei, nincsenek konkrét adatai; érveit nem tudja tényekkel alátámasztani – mi több, egy olyan esettel jön elő, amit ott talál ki, s amelyre a többiek rájönnek, hazugságát leleplezik. (E kudarca után dönt úgy, hogy ötvenévesen jogi diplomát szerez.) A konzervatív tábor általános tudásbeli hátránya az utolsó epizódban lesz a leglátványosabb, amikor Alice, aki a nagy houstoni női konvención Phyllis helyett interjút ad, belezavarodik a riporter kérdéseire adott válaszaiba, mert csak főnöke előre megírt lózungjait képes ismételgetni. A konvenció rendezvényeinek hevületében ő fogalmazza meg a kulcskérdést: „De miért ellenezzük az ERA-t?” Miután aktivista társaitól sem kap választ, elvegyül a másik tábor tagjai között, ahol szembesül saját tudatlanságával és előítéleteivel.
A Mrs. America című minisorozat a történelemnek azt a pillanatát mutatja be, amikor az egyenlő jogok kérdése megosztotta Amerikát. Azóta –
a klasszikus liberális feminista mozgalmaknak és a nyitott gondolkodású konzervatív gondolkodóknak hála – magától értetődőnek tartja a nyugati világ, hogy a család és a női munka(vállalás) nem ellentétesek egymással; hogy nem jó, ha képzett nők pusztán titkárnői vagy jegyzetírói szerepet kapnak; hogy a nők férfiaknak való kiszolgáltatottsága nem jelent védelmet; vagy hogy a szexuális zaklatás elfogadhatatlan. Olyan tételeket fogalmazott meg a klasszikus liberális feminizmus, amelyek – mint a filmben is elhangzik – már régen nem „radikálisok”, hanem a mainstream gondolkodás részeivé váltak. Legfőképpen az a tétel lett széles körben elfogadott, amelyet a filmben is szereplő Betty Friedan írt le először 1963-ban megjelent, nagy port kavaró könyvében: súlyos testi és pszichés problémákat okozhat az, ha a nők kizárólag a magán-, családi szférában működnek, és nem bontakoztatják ki egyéb képességeiket. A gondolat persze sokunk számára ismerősnek tűnhet, hiszen eszünkbe juttatja Máté evangéliumát: tálentumaink kamatoztatása isteni parancs, az pedig, aki pusztán elássa őket, bűnt követ el, és büntetésként a „külső sötétségre” vettetik. Hiszen akármennyivel ajándékozott is meg bennünket az Úr, kötelességünk jól gazdálkodni, hogy megsokasodjanak kapott javaink.
Borítókép: Phyllis Schlafly 1977-ben a Fehér Ház előtt
