Lassan pakolták le a hatalmas ágyú mellé a kőtömböket. Az emelő karja recsegett, a kötélzet ropogott. Hangos, tompa puffanással értek földet a kövek. Urbán alig várta, hogy birtokba vegye a fegyvert, hogy meggyújthassa a kanócot, és láthassa működés közben. A katonák féltek a bronzcsőtől, nem értették, hogyan lehet jó vége ennek az egésznek. Az ágyút szolgálata előtt rögzíteni kellett. Urbán is beállt a kőhordók közé, a szolgákkal együtt húzta a hatalmas súlyokat, biztos volt benne, hogy így hamarabb végeznek. A monstrumot emelővel tették a talapzatra, hogy helyén tartsák az óriást. De még nem végeztek. Hatalmas üstökben szállították az olajat, hordókban a puskaport. Éjszakára Urbán az ágyú szájában ágyazott meg: az akkor még sértetlen város fényeit nézte a távolban. A Bazilika minden zajt felerősített: reggel a székesegyház harangjátékára ébredt. Megsimogatta az ágyút, majd rögtön felverte a munkásokat, és folytatták a készülődést. Amikor kialakították az ágyú helyét, Urbán még utoljára bemászott a csőbe: egy gyertyával a kezében aprólékosan megvizsgálta az ágyú belsejét: becézgette a csövet, közben repedést keresett. A mű tökéletesen sikerült. Az első lövésnél az uralkodó vezényelt, Urbán csak megismételte szavait. Nemcsak a városiakat és a császárt lepte meg a Bazilika mérete és hangja, de az ágyúöntőt, az uralkodót és az ostromlókat is. Tudták, hogy a bevehetetlen város ellen készülnek. Urbán elmerengett, vajon ilyenkor mennyit számít, ha a sereg maga mellett tudhat addig elképzelhetetlen méretű eszközöket is.
***
Megtörölte a homlokát. Az öntőformába napként folyt a forró bronz, körülötte lángok táncoltak. Az embertelen forróságra furcsán reagálnak az elemek, gondolta. Urbán ugyanazt az izgalmat érezte, mint amikor először látta, hogyan hűl le az olvadt fém, és hogyan változik hirtelen rideg és merev tárggyá. Berecken úgy dolgoztak, ahogy korábban Brassóban tanulta, és csak a mester lekevert pofonjairól jutott eszébe, hogy ne bámulja, és főleg ne szagolja az olvadt fémet. Valahogy mégis szerette nézni, mint amikor szikrát vet a kovács keze alatt formálódó tömeg, és lassacskán megszilárdul. Egy pillanatra átlényegül, kecsesen viselkedik az anyag, eldől, hogy kimunkálatlan kőből miféle eszközzé válik. Akkor szökött meg Brassóból, amikor a mester a fejét a forró fém fölé húzta: akkor nézzed, szagold, sziszegte. Aztán elrántotta testét az üst felől, megpofozta. Miért tűrsz nekem ennyit, kérdezte, és visszakézből a másik arcát is megütötte, majd kitántorgott a forró műhelyből. Urbán leült, és élvezte az olvasztó felől áramló meleget. Bereckre ment. Ott tanulta meg kezelni az anyagot, nemcsak bámulta a folyékony vasat, de dolgozott is, és a próbalövéseknél figyelte, ahogy a mesterek a frissen elkészült ágyúik közvetlen közelében állnak. Azon gondolkodott, vajon tudják-e, hogy mi fog következni. Mindig az érdekelte, hogy minél nagyobb ágyút öntsön. A műhelyben óriási öntőformát készítettek, és mindenki arra várt, hogy egyszer valaki egy akkora ágyút rendeljen. Mindennap más kente ki a formát viasszal, az inasok alig várták, hogy rájuk kerüljön a sor. A mesterek az ágyú megvalósíthatóságán dolgoztak, papírra számoltak röppályát, hőstresszt, olyanokat, amiket Urbán nem is értett. Aztán egy idő után abbahagyták a forma viaszozását. Felfüggesztették a műhely plafonjára, mint a patikák mindenféle lehetetlen méretű és formájú állatot. Brassóból Pozsonyba tért, egy kereskedő mellé szegődött. Először harangöntéssel foglalkozott.
***
Ötödik hete tartott az ostrom, és a Bazilika nem pihent. A város falai omladoztak. Amint kilőtte szörnyű kőlövedékét, azonnal forró olajat öntöttek az ágyútestbe, nehogy a hideg megrepessze. Urbán minden lövésnél biztos volt benne, hogy az ágyú fel fog robbanni. A lövések közti szünetben, amikor ideje engedte, fémabroncsokat tervezett, hogy az ágyúra szorított vas elfedje a díszes testet, és megakadályozza, hogy felrobbanjon. A fegyver minden lövésnél rengeteg füstöt okádott. Urbánnak meg kellett várnia, hogy a szél fellebbentse a szürke függönyt, és kiderüljön, egyáltalán eltalálták-e a várost. Mikor nem sikerült, úgy érezte, a város székesegyházának hatalmas kupolája csúfolódik vele. Ha eltalálták, akkor a város soha be nem vett ormai is ledőltek. Persze minden, amit a röppályáról, az ágyúk működéséről és karbantartásáról tudott, semmivé vált azzal, hogy megszületett a Bazilika. Rögtönöznie kellett már az öntéskor is, akkor találta ki az olajhűtést. Napjában hétszer lőttek, az elsőt hajnalhasadás előtt, az utolsót pedig sötétedéskor. Az uralkodó ezt a két alkalmat mindig megnézte, kíváncsi volt, hogyan teremt egy pillanatra nappalt a hatalmas robbanás az ágyú köré. Urbán a felszerelt abroncsoktól várta a csodát. Segítői folyton cserélődtek: óvták őket a forró olajtól, a szörnyű légnyomástól és attól a hangtól, ami átszakítja a dobhártyát. Egyre feszültebb volt. A Bazilika öntésekor Drinápolyban még csak megfeddte az inasokat megalázó mestereket, de itt, ha látta, hogy valamelyik beosztottja megszégyeníti vagy megüti az inasát, felpofozta a mestert. Utána jobban bántak a fiúkkal. Sokan rossz szemmel nézték, ahogy Urbán beszélt velük. Néhányan számon is kérték rajta, felemlegetve a származását vagy a vallását. Újra megszorította őket, és az ágyúról kezdett beszélni. Beosztottjai ilyenkor hitetlenkedve csóválták a fejüket, aki pedig a keze közé került, alig várta, hogy végre elengedje. Rosszkedve az uralkodóra is átragadt: dühösen irányította a tüzérek munkáját, fenyegette és jutalmazta embereit.
***
Az első pozsonyi megrendelés a várba szólt, négy ágyút kellett öntenie. Nem akkorákat, mint szerette volna, de a vevők el voltak ragadtatva a végeredménytől. Mikor a kapitány és a kereskedő intézték a fizetséget, vita kerekedett köztük: a vár harmadával kevesebbet akart fizetni. A kereskedő harangot öntetett az ágyúkból, este pedig egy kancsó borral érkezett a műhelybe. Hosszasan beszélgettek, és eldöntötték, hogy attól kezdve egy kevés aranyat adnak a bronzhoz az ágyú öntésekor, afféle engesztelésként. Onnantól minden rendben volt, Urbán nevet szerzett a városban. Kivásárolta a műhelyt, inasokat és mestereket szerződtetett, házat vett a Főtéren. A műhelybe már csak egy-egy nagyobb munka alkalmával ment le, nézte, hogyan hűl a formába öntött fém, vagy a fúrást vezető mestert felügyelte. Egyre ritkábban ment el otthonról. Rájött, hogy nem kell ott lennie ahhoz, hogy jó ágyúk készüljenek. Céltalanul teltek a napjai, kiült a tetőre, röppályát számolt és apró kavicsokkal dobálta a járókelőket. Felkereste a kereskedőt, mire a kalmár azt javasolta neki, hogy menjen dél felé, ott nem ismerik az ágyúkat. Urbán útnak indult. Mikor az ország nélküli fővárosba érkezett, úgy érezte magát, mint egy hajótörött, akit olyan szigetre vetett a rossz sors, ahol sem élelem, sem ivóvíz nincsen. Egy dolog nyűgözte le: a falak. Az ezeréves erődítés bevehetetlen volt, jól tudta Urbán, az addig ismert eszközökkel biztosan. Mikor a császár fogadta – mert minden magyarnak örült, és nap mint nap várta, hogy Hunyadi felbukkan a láthatáron –, Urbán hatalmas terveiről beszélt. Kisebb és nagyobb ágyúkról, amik segíthetnek megvédeni a várost az ellenségtől, kordában tarthatják az ostromló hajóhadakat, a vár fokáról jó távolról képesek tizedelni az ellenséget, és kellően messziről kilőhetővé válnak az ostromgépek is, azok nélkül pedig biztosan állva maradnak az évezredes falak. A legnagyobb ágyút Bazilikának keresztelte Urbán, hogy a névadóját védhesse: soha nem készült még ekkora ágyú, mondta, soha nem lőtt még ennyire messzire és ekkora lövedéket egyetlen ostromgép sem. A császár türelmesen végighallgatta, majd elmondta, hogy a birodalomnak nincs pénze ágyút, főleg ekkora ágyút öntetni. Urbánnal forogni kezdett a világ, a császár azonban hagyta volna elmenni, egészen addig a pillanatig, amíg az öntő azt nem mondta, hogy így neki, hogy lesz ágyúja, mégsem mehet a törökhöz. Akkor tömlöcbe zárták, ahonnan csak az uralkodó emberei szabadították ki, majd urukhoz vitték.
***
Lövés előtt gyanúsan dübörögni kezd a föld, még mielőtt végigégne a kanóc. Mintha felkészülne, hogy a Bazilika hatalmas visszarúgását kell kitartania. Minden lövés előtt földet hordanak az ágyú talapzatára, a súlyokra. A nagyon erős, tompa puffanás jelzi, hogy a földhányás segít helyén tartani a Bazilikát: két lövést már nem bírna ki elmozdulás nélkül. Mikor ellövik az este esedékes, napzáró lövést, és leöntik forró olajjal, Urbán pihenni küldi az embereit. Majd reggel kaparják ki a csőben lerakódott lőpormaradványt. Először csak leül az ágyúhoz közel a földre, és élvezi, ahogy arca egyik oldalát melegíti az ágyú. A távolba mered. A város porában ilyenkor tudnak először számot vetni a veszteségekről. Brigádok indultak felhalmozni a törmeléket, aládúcolni az omladozó falakat, és mindenre földet hordani. A föld tompítja a féltonnás kődarabok pusztítását. Hogy tanulmányozhassa a falak repedéseit, Urbán távcsövet kért az uralkodótól. Kiderült, hogy a repedések alig láthatók vele, viszont esténként végignézte, ahogy a faljavító brigádok egy kicsi, szürke ember segítségével elvégzik a javításokat, és hordják a fekete földet. Az első két hét sikerei után vissza-visszament a drinápolyi műhelybe, mikor elege lett a porból, füstből és zajokból, felügyelte az újabb és újabb ágyúk gyártását. Ilyenkor ő felelt azért, hogy az engesztelésül szánt arany, vagy a kisebb ágyúk esetében az ezüst a forró rézbe kerüljön. Saját kezűleg tervezte az olvasztásra szolgáló két kemencét, amit aztán kívülről teljes egészében befedtek szénnel. Amikor először begyújtották, nemcsak az uralkodó, de Allah szolgái is megjelentek az eseményen. A Bazilika alapanyaga réz, ón és harangok voltak. Mikor elkészült az ágyú, lefeszegették a formát a még füstölgő testről. Az öntőinasok is hitetlenkedve nézték a hatalmas öntvényt. Urbán büszkén ült a húsztonnás ágyú mögött, amit hatvan ökör vonatott Drinápolyból a városhoz. Az első lövés előtt Urbán messzebb parancsolta az embereket, de ő sem várta, hogy akkorát fog szólni. A fojtás felengedett, és nemcsak a város lakói, de a sereg, az uralkodó és Urbán is megrettent attól az erőtől, amit felszabadított a magyar öntőmester.
***
Amikor az uralkodóhoz vitték, Urbán előadást tartott neki az új fegyverekről. A magyar módiról, hogy háromszor kell a falba lőni, az engesztelésről és az ágyúkról. Kisebbekről, amik a seregekkel birkóznak meg, nagyobbakról, amik ledöntik a tornyokat és a legnagyobbakról, amelyek képesek elfoglalni a várost. Urbán is tudta, hogy küszöbön áll a város ostroma. Elmagyarázta, hogyan lehet olyan ágyút önteni, amilyet még nem látott a világ: akkorát, hogy attól még a város sokat látott falai is leomlanak. De nemcsak ezek a falak, hanem Babilon falai is leomlanak attól a kőtömegtől, ami az ágyúból előtör, mondta Urbán. Az uralkodó egyetértett Urbánnal: az ágyút arról kell elnevezni, amit majd elfoglal. A város közepén pimaszul terpeszkedő kupoláról.
***
Élete utolsó napján biztos volt benne, hogy az ágyúnak aznap vége lesz. A csövet belülről egyben tartó, húsz centi vastag bronzréteg eddig derekasan tartotta magát, de már kezdett elfáradni. Előző este még végignézte, ahogy a védők felépítették éjjel azt, ami leomlott napközben. A kicsiny, szürke embert hiába kereste, már nem találta sehol. Egyesével nézte az alakokat, hosszan elidőzve rajtuk, de egyikük sem ő volt. Kontárabbul is dolgoztak, ahogy Urbán meg tudta állapítani, kevesebbet időztek a falakon. Gyertyafénynél megvizsgálta belülről a még mindig meleg csövet, és kívülről is szemügyre vette. Csodálkozott, hogy bírta az iramot. Mikor a hajnali lövéshez emelte a karját, ami a városbelieknek és az ostromlóknak is hónapok óta a nap kezdetét jelentette, egy kicsit távolabb állt az ágyútól. A fegyver eldörrent, büszkén öntötte magából a füstöt. Beindult a mindennapos ágyúzás, szokásos teendői közepette Urbán el is felejtette, amit az éjjel látott. Csak közvetlenül a lövések előtt, mikor felocsúdott a röppályaszámításból, a falon keletkezett károk nyilvántartásából és az irányzékállításból, rándult görcsbe a gyomra. Terjedni kezdett, hogy három hajó érkezett az ostromlott városba, valahonnan nyugatról. A táborban a felkerekedett Hunyadit emlegették. Délután, amikor a napfény megcsillant a kupolán, és az aznapi utolsó előtti lövéshez készülődött, Urbán érezte, hogy most minden más lesz. Az uralkodó is kijött megnézni a lövést, hogy erőt merítsen a látszólag lassan haladó ostromhoz. Lövésre emelte karját, aztán idegesen tekintett az ágyú felé. Homlokáról izzadságcseppek hullottak a porba. A kanóc leégett, Urbán pedig meghallotta azt a hangot, amit gyerekkorától kezdve nem tudott kitörölni a fejéből. Rosszul kifúrt vagy kialakított ágyúk robbantak fel így. Az uralkodó csalódottan ballagott vissza a sátrába. A felrobbant ágyút a helyén hagyták, romjait egy helyre gyűjtötték.
***
Urbánnal ellentétben a fegyverei meglátogatták a hazáját. A város sikeres bevétele után az uralkodó észak felé fordult: amikor a kihűlt csövű mozsarakat és ágyúkat egy égi tünemény, egy üstökös világította meg az éjszakában, a fegyverek már régen Magyarország földjét szántották.
