Ada Kalehen nem süllyed a mecset

Ada Kalehen most már mindenkinek megbocsátjuk az ivást, az öreg Hodzsa esetében viszont minden kortynak mázsás súlya volt, ezt a saját torkunkban éreztük, mintha mi innánk helyette. Addig az atyát sem vettük komolyan, amíg meg nem láttuk, hogy Recep Hodzsa, a mudír tajtrészegen támolyog be a Moka kávézóba. „Nem lehet – ordított az öreg elöljáró a műanyag felszolgálófigurával, amely az ajtót őrizte. – Nem nyelhet el a folyó egy egész mecsetet! Jártatok ti már Isztambulban?” Ekkor már ránk nézett, helyeselni felesleges volt, egymásról anélkül is tudtuk, hogy mindenkinek legalább két bazáros ismerőse van a tengerszorosnál. „Isztambulban is magasra csap a dagály: az sodorta be Mehmet szultán hajóit a várfalak mögé. De hiába nyelték el a falakat a hullámok, az Ayasofya egy centit sem süllyedt, Allah tartotta a kezén, hogy mecset lehessen belőle! – folytatta Hodzsa és kérdőn nézett a műanyag felszolgálófigurára, mintha azt várná, hogy az bólogasson. – Ha a tengertől megóvja a mecsetet, a Dunától gyerekjáték!” Életemben ekkor vettem először komolyan a kommunistákat: ezek beették magukat Hodzsa életébe. Szó se róla, korábban is próbálkoztak. Az öreg mudír nyolc évet húzott le internálásban, de onnan még úgy jött haza, hogy állította: ezek az évek csak úgy elmentek mellette, a kommunisták pedig csupán annyira bosszantották föl, mint egy nagyobb raj szúnyog. Ha rákérdeztünk: hát szar volt, szar volt, de az élet ment tovább. A kommunistákat inkább sajnálni kezdtük: az öreg Hodzsa elbeszéléseiben ők sajátos létformává változtak, amelyet az emberiség kitagadott, ezért sértődötten próbál belecsimpaszkodni a lábszárunkba. A kommunizmus eleve öregen született, ő egy hisztis nagymama, aki újra és újra észreveteti magát a családjával: ő még él, tessék foglalkozni vele! Sokáig a román hatóságok is csak annyit akartak, hogy néha vegyük észre őket, ezért a háború után kitiltották tőlünk a turistákat, később a szigetlakók közt vezettek be utazási tilalmat este nyolc után. Aztán kiderült, hogy a hatóság emberekből áll, és mint ilyen létformákat, őket sem tudja irányítani a kommunizmus: bagózni, kávézni szeretnek, és lássuk be, az úttörőket is biztonságosabb Ada Kalehen táboroztatni, mint kockáztatni, hogy valamelyik nem baráti országban ismerjék meg, miként néz ki a női test a ruha alatt. A Kadri család így az államosított gyárban termelte tovább a cigarettát, Ahmed Engür román turistáknak szolgálta fel a kávét, Hodzsa bíráskodott a megmaradt magántulajdon fölött, míg a Duna mellett román úttörők nyáladztak a túlparton pancsoló jugó lányokra.

Ez csak most, a hatvannyolcas tavaszon változott meg, kiderült, hogy a kommunizmus erővel ugyan nem tudja irányítani az embereket, de képes őket addig idegesíteni, amíg beadják a derekukat. A jugoszláv és a román mérnököket olyannyira idegesítette az energetikai tervhajszolás, mígnem előjöttek azzal, hogy duzzasztógátat kéne építeni az Al-Dunára. A bölcs Hodzsa megesküdött: nem létezik, hogy a tervezők lelkiismerete nem szólalt meg, de a kommunizmusnak magas és érces hangja van, úgy megfájdítja az ember agyát, hogy a saját lelkét sem hallja. A mérnökök Ada Kaleh kicsiny szigetét észre se vették a térképen, vagy ha észre is vették, gyorsan lehúzták róla, hadd süllyessze a duzzasztógát a Duna alá, csak a kommunizmus fejezze már be a nyafogást a tervezőszobában. És el is süllyedt volna, csöndben, nyugodtan, legföljebb Hodzsát követve föléljük addig a sziget fügeborkészletét. Abban mind megegyeztünk, hogy négyszáz évig jól viseltük a hitünket, ezért ezt a két hónapot valahogy megbocsátja nekünk Allah: elsiratjuk a házainkat, az erődöt, a rózsakertjeinket, majd kijózanodunk a hajóúton a Șimian-szigetig. De a kommunizmust nem olyan fából faragták, hogy ha egyszer beette magát az emberek életébe, akkor csöndes vírust játszik, mint a herpesz. Most, hogy elsüllyesztik a szigetet, hirtelen a román hatóságokat is kezdte érdekelni, mi folyik itt, a szaglászásra pedig tökéletes ürügyet adott, hogy Tímár atya egyszer csak eltűnt. Előtte még viccből sem kutakodtak az atya után, pedig ő éppen miattuk költözött ide: valamelyik erdélyi faluban kiűzték a plébániáról. Hogy ki vette észre az eltűnést, nehéz megmondani: a szigeten senkiről sem tudok, aki jelentette volna. Az mindenesetre bizonyos, hogy mikor kiszállt ide egy nyomozó az orsovai rendőrségtől, senki nem találta az atyát. Blasiu Bulpertől, a nyomozótól csak annyit tudtunk meg, hogy Bukarestből kaptak utasítást az eset kivizsgálására.

Egyedül Ali Kadri, a dohánygyáros volt, aki meg sem lepődött az ügymeneten: „A bukaresti hatóságok csodálatos jövőbe látó képességgel bírnak – mondta a Mokában –, sok mindent előbb látnak, mint hogy te egyáltalán csinálnád. Nem kell neked tudnod arról, hogy privát cigarettát árusítasz, állam elleni összeesküvést szövögetsz, vagy hogy hirtelen eltűnsz, ők ezt mind tudják helyetted.” Kadri szerint az atya sem tudta, hogy el fog tűnni, ez olyasmi, amit a kommunisták történelmi szükségszerűségnek neveznek: „Az ilyen szükségszerűségre mi, egyénként nem vagyunk hatással, de még a román hatóságok sem tudnak ellenállni neki, csupán előre látják.” Ezt az elméletet nem vitattam: Kadri fia tanul a kolozsvári egyetemen, biztos ott mondanak ilyeneket. Recep Hodzsát kellett volna megkérdezni, mi történt Tímár atyával, ő felügyelte a papot a szigeten: be se engedtük volna, ha a mudír nem vállal érte felelősséget. Az imámunk például nem bízott Tímárban, de Hodzsának nagyobb tekintélye volt, nemcsak a bíráskodásban, hanem a vallásban is: az ő dédapja építette a mecsetet, anélkül pedig az imám sem lenne imám, ahogy Ada Kaleh sem lenne Ada Kaleh mudír nélkül.

Tímár és Hodzsa kapcsolatáról Blasiu Bulper már azelőtt tudott, hogy leszállt volna a kompról: egyből a mudírt vitte magával vallatásra. A nyomozó nem szólította őt sem mudírnak, sem elvtársnak: „Ugorjon a fedélzetre! Maga!” – ez volt a legtöbb, ami eszébe jutott. Tudta: elvtársak sosem lesznek, a mudír pedig ötven éve olyan tisztség, ami csak szájról szájra száll tovább a Hodzsa család tagjaira. Amióta nincs szultán, nincs, aki négyévente mást nevezzen ki. Recep Hodzsa a románoknak ellentmondás az időben és az államban: az ő szemükben egyszerű csavargót vitt magával az orsovai rendőrség.

Blasiu Bulper úgy nyomozott az eltűnt Tímár után, hogy az öreg Hodzsát is eltüntette a szigetről: így viszont mindkettejük hollétéről csak legendákat tudtunk költeni a Moka kávézóban. Arra egyikünk sem fogadott, hogy Hodzsa legalább a kihallgatás idejére kijózanodott-e, mi mindenesetre folyton felhajtottunk egy pohárral, amikor valaki szóba hozta a nevét.

Ahmed Engür, a kávézótulajdonos abban sem volt biztos, hogy Hodzsa egyáltalán él még. Erre ráztam a fejemet: „Az lehetetlen, egyvalamit biztosan tudunk: ha az öreg Hodzsából nem lehet már semmi újat kiszedni, akkor Bulper nyomozó meg fog jelenni itt, és elvisz magával valaki mást. Addig legyen mindenki nyugodt, amíg Blasiu Bulper is el van tűnve, mert az, hogy egyikükről sem tudunk semmit, egyvalamit jelenthet: mindketten életben vannak.” Erre a gondolatmenetemre kimondottan büszke voltam, rózsametszés közben jutott eszembe: valahogy el kellett terelnem a figyelmemet magukról a rózsafákról, búcsúzkodni még nem volt kedvem tőlük, ezért elkezdtem inkább elméleteket gyártani, csak úgy a saját szórakozásomra. Alkottam elméletet Recep Hodzsa életben létére, azt is be tudtam bizonyítani, hogy a kommunizmus emberarcú, de nem emberfajú lény, néha pedig abban is hajlamos voltam hinni, hogy valójában mindannyiunk feje lapos, csak a szemünk rosszul látja. Elvégre abból a tételből, hogy a Föld gömb alakú, nekünk mégis laposnak tűnik, az következik, hogy a kereknek vagy oválisnak tűnő dolgok pedig a valóságban mind laposak. Nem minden elméletemet meséltem el a Mokában, de abban biztos voltam, hogy ez a módszer sokkal jobb figyelemelterelésre, mint amit Engür csinál. Ő hasonló utat választott, mint a legtöbben a szigeten: ahelyett, hogy a saját, vagy személyes tárgyait gyászolta volna már előre, inkább mindenki más életébe ütötte bele az orrát. Ada Kaleh olyan furcsa hellyé vált, ahol mindenki a másik dolgait siratta. Engür például panaszkodott, hogy mi lesz a török cigarettákkal Kadri dohánygyára nélkül, hogyan fognak kinézni az ablakok, ha nem díszítik az én rózsáim, vagy hogy Recep Hodzsa mecset híján teljesen el fogja veszíteni a hitét. Az egész szigetről Kadri tűrte egyedül mélán, egyhangúan a várakozást: „Nem fog semmi sem változni – válaszolta, amikor Engür panaszkodott –, Hodzsa nem veszti el a hitét. Nekik olyan hitük volt Tímár atyával, amit nem lehet elveszíteni.” Ahmed Engür válaszul ledobta elénk a tálcát, amelyen a csészéinket hozta az asztalhoz, a kávé majdnem kiloccsant. Kadri nem akarta megérteni: Engür nem azért panaszkodik, mert megnyugtatást vár, hanem gyászolni akar: valamit, ami nem az övé, azért, hogy amíg hozzánk beszél, ne kelljen a kompokra, a megtömött táskákra gondolnia, amelyekkel majd elindul Șimian felé. „De hát igazam van – súgta nekem Kadri –, amióta megérkezett az atya, Hodzsával olyan hitet neveltek fel magukban, amit a kommunisták sem tudnak kidumálni belőlük!”

Ebben igaza volt, a szigeten ezt úgy mondtuk, hogy Hodzsa és Tímár atya beleőrültek egymásba. Más volt a hitük, de abban egyetértettek, hogy hinni kell, sőt, a kommunizmust csakis úgy lehet elviselni, ha hiszünk azokban az emberekben, akik kommunistának nevezik magukat. „Úgy hiszem, ők emberek, viszont a kommunizmus nem emberi, testetlenül létezik, és csak azért akar emberi testet ölteni, mert irigykedik az emberekre, irigykedik a hitünkre, mert ő önmagában sem hisz” – bizonygatta Hodzsa. Ő azután tűnt el egy hétig, hogy Tímár atya telekürtölte a Moka kávézót: elkezdett süllyedni alattunk a föld. A padlóra mutogatott, látni vélte a csempén a vizet, a Duna vizét, amely lassan elönti a kávézót. Állt, mutatott a víz felé, amit egyedül ő látott, dünnyögött maga elé: „Elnyeli a mecsetet is!” Azt se értettük, ő keresztényként, miért aggódik a mecsetünk miatt, vizet pedig sehol sem láttunk, csak teát: Engür ijedtében leejtette az egyik csészét a padlóra. Hodzsa nem szólt, segített összeszedni a szilánkokat, majd megfogta az atya remegő vállát, és elindultak kifelé. Követte az atya utasításait, ha Tímár a padlóra mutatott, hogy ott egy tócsa: engedelmesen átugrotta vele. Két napra rá hozta a komp a hírt: az elvtársak határoztak a kitelepítés időpontjáról, május utolsó napjáig a sziget legyen olyan üres, hogy hullákat se lehessen találni rajta. Recep Hodzsát ezután soha nem láttuk józanul.

„Tímár atya biztosan kommunista volt” – jött vissza az asztalunkhoz panaszkodni Ahmed Engür. Kadri hátára tettem a bal kezemet, ne szóljon, a jobb kezemmel egy sodort cigarettát nyújtottam neki, hogy be is tudja tömni valamivel a száját. „Azt ne mondják, hogy maguk még nem gondoltak erre!” – suttogott Engür, s a kávénk mellé egy-egy pohár hideg vizet tett. Ezt az elméletet nem ő találta ki: az atya eltűnése óta az orsovai rendőrség kopói ellepték a szigetet, a lakosok pedig azt találgatták, melyikük lehet az atya, így szórakoztatták magukat, ha megunták, hogy egymás dolgait gyászolják. „A párt beejtőernyőzte ide, hogy eltüntesse magát? – kérdeztem vissza, elmosolyodtam. – Igaz, ami igaz, úgy a legkönnyebb elvegyülni, ha nem látjuk őt!” Engür ingatta a fejét: „Az biztos, hogy az eltűnése egyvalamire volt jó: a rendőrség idejöhetett a szigetre. Azon kívül történt valami? Tímár atya nincs meg, Hodzsáról se tudjuk, hol van, csak az orsovai kopók grasszálnak a révnél és a bazárban.” Kadri három szippantással szívta el a cigarettáját, szabaddá vált a szája: „Ugorhatnánk arra a részre, amikor megmondod, melyik rendőr arcán láttad az atyáét?” Engür pislogott, ő ezt a témát sem azért hozta, mert megfejtéseket keresett, csak problémát akart látni, problémát az atyával, mert az atya elválasztható a szigettől, és amíg atyára gondol, addig nem kell a szigettel foglalkoznia. „Maguk azt hiszik, hogy az atya most is itt járkál rendőrruhában? – kérdezett vissza Engür. – Még jobban az agyukra ment a költözés, mint nálam az asszonynak! Ő most kitalálta, hogy kiássa az anyósom csontjait és egy fadobozban fogja Șimianra vinni.” Belekortyoltam a kávémba, megfogtam Engür kezét: „A kommunistákról a szigeten kevés dolgot tudunk, de az az egy bizonyos, hogy mostanság nem eltűnnek, mint Tímár atya! Ellenkezőleg: szaporodni szoktak, most van a párzási idejük, még ott is többen lesznek, ahol irtani kezdték őket: nézd meg, mi történik Prágában!” Engür leült az asztalhoz, a dohányomat maga elé vette: „Olyan jövőbe látó képessége csak egy kommunistának lehet, amivel az atya megmondta, hogy el fog süllyedni a sziget. – Kadri felé fordult –: De ezt épp magának kéne tudnia, mert én is magától tudom!” Kadri szeme a hamutálon ragadt, szuggerálta. A kommunistákat ő ismerte legjobban közülünk, ő intézte el náluk a dohánygyárat, a kávézóüzemeltetést, és most mégis olyat mondtak róluk, ami hirtelen meglepte őt. „Van még egy dolog, ami gyanús – folytatta Engür, élvezte, hogy egyszer saját jogon sikerült Kadriba fojtania a szót –, ha Tímár atya valóban magyar, mint állította, nem lehet Tímár atya a neve, mert mindenki tudja, hogy minden magyar férfit Mihálynak hívnak: ez a keresztnevük, ez a vezetéknevük, sőt, hallottam olyan magyarról, akinek a felesége is Mihály volt!” Engür szemébe néztem, a kávéházba kevés fény szűrődött be a spalettákon keresztül, de látszott, hogy a szemei egymástól függetlenül mozognak: ő is úgy döntött, hogy még a költözés előtt megissza a saját fügebortartalékát. „A kommunistákat pedig onnan ismerjük fel, hogy nem ismerjük a nevüket – Engür az egyik szemével a lángot kereste, próbálta beleegyensúlyozni a cigarettáját. – Ez a nyomozó, Blasiu Bulper sem Blasiu Bulper: neki is csak kitalálták a nevét, azt is előbb hinném el róla, hogy magyar, mint hogy tényleg így hívják.” Kadri nem figyelt Engür szemeire, egyedül a hamutálat szuggerálta. A kommunistákról eddig csak Ali Kadri és Recep Hodzsa költött történeteket, most viszont Engür is nekiállt. És ez mostantól így lesz: mindenki ki fogja találni a maga meséit, mert együtt kell élnünk velük, mert ha a kommunisták szükségszerűségekben érzékelik a világot, nekünk is szükségszerűségeket kell költenünk köréjük, az ő világukban csak így lehet élni. Kadrit vagy az sokkolta, hogy a szükségszerűségeket már nem szükségszerűen ő költi, vagy pusztán a tény, hogy most nem ő javította ki Engürt.

Mindenesetre másnap Kadri továbbköltötte a maga meséit: „Csakis Tímár atya csontjai lehetnek – mondta, ez egyszer viszkit rendelt magának –, a feleségem a temetőben kiásott csontok közt olyat talált, ami bezöldült: ember méretű lábszárcsont, de nem emberi, csakis egy zöld, kommunista csont lehet, Tímár atya csontja!” Felhúztam a szemöldökömet, ez a meséje még pontosításra szorul, mélyebb magyarázatokra, összekoccantottam vele a poharamat, én közben kitaláltam egy elméletet, amivel bebizonyítom Engür meséjét: minden magyar Mihály! Aki magyar és nem Mihálynak mondja magát, az ugyanúgy hazudhat abban, hogy ő magyar, mint abban, hogy ő Mihály. Más szóval a Mihályokat csak akkor tudjuk biztosan felismerni, ha ők magyarok is, a magyarokat pedig csak akkor, ha ők Mihályok is, jobb tehát abban maradni, hogy az egyik ugyanúgy függ a másiktól, ahogy a másik az egyiktől. Egyből ki akartam fejteni ezt Kadrinak, de Engür remegő tálcával lépett az asztalunkhoz: „Blasiu Bulper visszajött – súgta –, és Recep Hodzsát nem hozta magával: a kommunisták nemcsak magukat, hanem bárki mást is képesek eltüntetni.” Mielőtt az arcom meglepődhetett volna, kinyílt a kávézó ajtaja. „Hogy hívták Tímár atyát? – hangzott a kérdés, ez Blasiu Bulper reszelős hangja, olyan furcsa reszelősség volt benne, amit nem a kátrány okozott, hanem pusztán a román nyelv. – Megtaláltuk a csontjait. De keresztnevet az istennek sem találunk az anyakönyvben a hullájához!” Háttal ültem Bulpernek. „Mihály volt. Minden magyart Mihálynak hívnak! – mondtam. – És ha az az egy jóslata nem következik be, hogy elsüllyed a mecset, azt is elhisszük, hogy nem volt kommunista.”