– Hol volt, hol nem volt…
– Mostan is regén jár az eszed? Annak éjszürkületkor van ideje. Gyerünk inkább Altinyhoz!
– Mi dolgom a kováccsal?
– Neked semmi. Veri az üllőjét, nyílhegyet kovácsol… és siratja asszonyát! Elregéli majd ezredszer, hogyan szöktették meg, s bosszút forral.
– Hányadszorra is regéli el?
– Sokadszorra – kuncogott Kál. – Megmutatja, hogyan verné agyon azt a rettenetes Kartalt. Ha viszünk neki fölösen arakot, lehet, meg is teszi! Abánk tömlőiben van elég…
– Ha sokat kíváncsiskodunk, az üllő helyett minket ver agyon… nézd! Közeleg a sárkány.
Tas a látóhatár halovány sövényére, a távoli hegyekre mutatott. Gyászfekete fellegeket ontottak a hegycsúcsok, a nyugati szél sebesen hajtotta a sötét felhőcsordát az aul felé, mintha korbáccsal ösztökélné.
– Kövér sárkány, veresség gomolyog benne, villámokkal vemhes a hasa.
– Nagy baj szakad ránk, ha megellik!
– Lehet, mégis Altinyhoz kéne mennünk, és megkérnünk, hogy vesse verőjét a sárkány felé, hátha megijed és szertefoszlik.
– Az nem ijed meg Altinytól, sem a verőjétől, még Kartal sem tart tőle, múltkor azt beszélték, az aul szélén járt Karakus tátos jurtjában. Mondják, hogy…
Ám Kál torkára forrasztotta a szót a messzi, érces dörgés.
Dörgött a sárkány, fekete hangja átrezgett nemeztakarókon, dobbőrökön, szíveken. A fiúk jurtjuk előtt heverésztek, onnan vizslatták az aul hol békésen, hol bosszúsan csordogáló életét. Még Karakus tátos eszelős dobverése is tompán bongott e tikkadt, unalmas nyári délutánon. Féltestvérek voltak, az apjuk Akus, a sassal vadászók nemzetségének bője. E nemzetség nevelte a legkiválóbb vadászmadarakat, sasokat, sólymokat, torontálokat, zongorokat. Madaraik az egész türk törzs dicsőségére váltak, héthatáron túli messze földekről is jöttek követek – nagyszakállúak Persiából, elefántcsontarcúak Sinből – hogy vásároljanak egy-egy ritka, drágalátus madarat.
Fejedelmi ajándék az ilyen!
Akus bő első felesége, Tas édesanyja, vajúdás közben visszaadta lelkét az Égnek, fia lelkéért cserébe. Azon az éjjelen Akus magán kívül tombolt az istencsapástól, fejbe lőtt mének szédületével toporzékolt, három markos csikósnak kellett lefognia, hogy katunja halála miatt ne vájja ki önszemét. Arcát mégis szétkarmolta, fekete álarccá alvadt rajta a gyászos vér, hetekig viselte, magába roskadtan, mígnem elbolyongott lelke visszatért testébe, s életet lehelt belé a Nagy Kék Ég.
Erőt kapott az Égtől, erőt kellett kapnia, mert Akus bő nemzetsége őrizte a törzsszövetség ügymadarát, a szent madarat. A kagán turulját az Ég küldötte, hogy a türk nép sorsát vigyázza, s mint az igricek éneklik: „fölöttük szállva vezesse őket győzelemről győzelemre”. Esténként azt pengetik húrjaikon, hogy sosem veszthet csatát a kagán, mert a Turul véréből született.
Jövendő tavasszal Akus újraházasodott, s nemsokára megszületett második fia, Kál. Testvérekként nevelkedtek, s a tejfelbajusz helyett immár valódi sörte kezdett serkedni a szájuk fölött.
– Szólok abának, hogy vigyázzon, nagy idő érkezik, figyeljenek a madarakra.
– De hol is van abánk? Reggel óta nem láttam.
– A Turulnál van.
– Oda be nem léphetünk, az még tiltott hely nekünk.
– De tudnia kell, hogy jön a sárkány! Az atyák kint vannak a legelőkön, asszonyok meg mit értenek az ég dolgaihoz.
– Menjünk hát!
– Inkább a kovácshoz…
– Kumisszá érik szádban a tej, gyerünk!
Amint felkerekedtek, arcul csapta őket egy hűvös áramlat, a szélvész szilaj előhírnöke. És furcsa illatot is hozott, mely leginkább használhatatlanná vált íjak ázott enyvének szagára emlékeztetett. Fenn a magasban Viharúr országolt, kegyetlen kagánként hajtotta sárkányait az aul felé, hogy esővel verje a gombamód szétszórt jurtokat, eláztassa a legelőkön veszteglő nyájakat és istennyilával sújtsa a tévelygő lovasokat.
Morogtak a fellegek, lóhalálában iramodott az idő, Kál és Tas pedig a tiltott jurthoz szaladtak, és egymást noszogatták, hogy melyikük menjen be először.
– Te menj be, te lóvakaró.
– Megy a kánya, te szagoltál több tavaszt.
– Csak eggyel, büdös is volt. Aba a múltkor engem csapott orcán, most rajtad a sor.
Amint így dulakodtak, bentről szigorú parancs nyilallt a fülükbe.
– Gyertek beljebb!
Akus aba hangjától földbe gyökerezett a lábuk. Baljósan csengett. Benyitották a jurt billogos faajtaját, és félve léptek a tiltott helyre.
Itt élt a Turul.
Élő ember nem láthatta őrzőjén és a kagánon kívül. Ha Akus elvitte röptetni, hogy az általa elejtett farkas jonhából kiolvassa az eljövendőket, mindig egy aranyozott, selyemlepellel borított ketrecben hordozta, és amint a Turul elhagyta a jurtját, az aulbeliek abbahagyták mindennapi dolgaikat, hogy földig hajoljanak előtte. Úgy is maradtak, kővé dermedt pusztai balbalként, míg lovasával el nem tűnt a láthatáron. Sokat beszéltek a Turulról, de senki sem tudta, hogyan nézhet ki. Noha a kagán zászlaján lebegett a képmása, abból hasztalan próbálták megfejteni származásának titkát, ráadásul kevesen látták a kagán lobogóját, hisz messze élt, folyamokon, végtelen mezőkön és az üveghegyeken is túl.
Tas és Kál kézen fogva léptek Akushoz.
– Lépjetek közelebb, hadd lássátok, itt az idő.
Fiait meglepte, hogy apjuk szigorú kőszíve hirtelen ilyen engedékennyé morzsolódott. Értetlenül álldogáltak, vonakodva engedelmeskedtek. Lepel fedte el a jurt jobb részét, a Turulnak csak árnyalakja látszott, mögötte imbolygó mécsvilág pislákolt. Sokat tudtak a fiúk a madarakról, de alakját méregetve is tanácstalanul járultak elibe.
– Üljetek le! – szólt rájuk Akus.
Tas és Kál törökülésbe ereszkedtek, apjuk pedig félrerántotta a leplet.
– Íme, Úr Turul.
Ösztönösen lesütötték a szemüket, félték meglátni azt, amit csak az Ég küldöttének, a kagánnak volt szabad. Akus mormogott és finoman megrugdosta őket, hogy végre embereljék meg magukat. Egyszere néztek fel az ügymadárra.
Szájtátva álltak, elszökött testükből a lélegzetük: tollazata fényességesen ragyogott, láthatatlan tűzben lángolt, anélül, hogy elemésztené; még a jurt sötétlő homályában is az Ég tükröződött a szemében. Tas belenézett, és az elmúlt évszázadok viharait látta dúlni a turulszemben. Önnön ősapjait láthatta előgomolyogni a homályból, hogy mint küzdöttek bátorul száz meg száz halállal az idők rengetegében. Aki farkasszemet nézett a Turullal, ősének kérges vasmarka megragadta a szívét, beleszorítván a létparancsot: ölj, ölelj, örülj.
Az Ég ereje áradt az ügymadárból, Akus nem sokat habozott, a fiúkra hagyományozta tisztét.
– Ejtsük szerét, a Turul látott, eltűrt, ezentúl meg kell védenetek életetek árán is, mert jól jegyezzétek meg: nem ér az éltetek annyit sem, mint az ördüng körmepiszka, ha a Turul elpusztul, népünk írmagostul vágtat utána a semmibe. Megértettétek?
Bátortalanul motyogtak a fiúk, ám az újabb rúgásra már erélyesen vágták rá az igent. Akus egy kis szőnyegből két szablyát csavart elő, sietve felövezte fiait.
– Miért ily hirtelen, aba?
– Nincs időnk.
Akus az ügymadár alól három tojást kotort elő.
– Fiaim, ez az utolsó Turul, ezek pedig végső maradéki. Ha e tojásokat összetörik, népünket széjjelszórják, mint a pelyvát.
Kint már tombolt a vihar, és fegyverek fémjének csörrenése vágott hasítékot a jurt csöndjébe. Fekete öltönybe csavaródzott lovasok rontottak rá az aulra, arcukat ezüstvért fedte, legörbülő ajkukból farkasfogak meredtek ki. Hirtelen csaptak le, patájuk villámot vert. Tiporták az asszonyokat, felgyújtották a sátrakat, a férfinép sehol sem volt, még kint jártak a legelőkön, csak pár kelevézes bátor lézengett a Turul jurtja körül. A bő kardot rántott, fiai követték példáját, és pajzsként álltak az ügymadár elé. Akus kirohant, levágta az egyik idegen lovát, és kardélre hányta lovasát, Altiny verőjével vert lyukat a másik vasképébe. Nyilak sziszegtek a fergetegben, rekedt torkú kürtök üvöltöttek, fejetlenség lett úrrá rajtuk.
„Hol vannak az abák, miért nem sietnek segítségünkre?”
Akusék sokáig nem bírtak a töméntelen fekete lovassal, a kovácsot ledöfték, a bő nyakába pedig hurkot vetettek, szeme kiguvadt, kapálózott, ám messze vonták a jurtjától.
Fülsüketítőn sistergett a villámostor, amikor egy halálszín hadimén bokrosodott meg a Turul sátra előtt. Tagbaszakadt férfiú szállt le róla, fekete bőrvértje tetőtől talpig borította, akár a halpikkely. Berúgta az ajtót, és egyenesen a Turul felé tartott, hogy fejét vegye. Tas és Kál oldalról lábon döfték az idegent.
– Pusztulj, ördüngfattya!
Az idegen meg sem rezzent, mintha szúnyogtőr szúrta volna. Fekete, sűrű füst kígyózott elő sebéből és a tündök felé tekergőzött. Félrepofozta a fiúkat, majd a Turulhoz lépett. Az ügymadár széttárta hatalmas szárnyát, tollazatának földöntúli fehér ragyogása elvakította támadóját, csőrkávája parázslón izzott, szeme az Ég titkait sugározta. Az egy pillanatra megtántorodott, ám nem rettentette el, és egyetlen villámgyors sújtással lenyakazta a Turult. Tas és Kál nem hittek a szemüknek, lelkük reszketett. Az idegen tüszőjén csüngő erszényébe rejtette a turultojásokat, és kirohant a jurtból. Halálszín hadiménjére pattant, és a fiúk megesküdtek volna, hogy beugratott egy vértől iszamós pocsolyába, mely lovastul elnyelte.
– Álmodom-e?
– Ha álmodod, együtt álmodjuk.
– Elpusztult a Turul. Elpusztult az aul. Hogyan mernénk abánk szemébe nézni?
– Tas, a tiéd bevérzett! Látsz?
– Jobbommal látok. Hát te?
– Bárcsak ne látnék, mar a szégyen.
– Mitévők legyünk?
– Karakushoz, fussunk Karakushoz! Hátha életben maradt.
A tátos jurtjához loholtak. Viharúr országlása romlásba döntötte az ault, mindenütt szétvert jurtok, törött kelevézek, felkoncolt véreik hevertek. Karakus alig mozgott, mellére kardvassal róttak jelet, de még szuszogott. Szemhéja kifordulva, mintha odaát járna, dobja a sarokban hevert.
– Élsz? Karakus, hallasz?
Kitámasztották a tátos fejét. Véres habot köpött, s megszólalt.
– Eljött Sarakan, elűzni nem tudtam, hiába doboltam, megtört, kilehelek, fiaim… de ti ketten, jertek ide, hadd fogjalak meg.
Karakus megtapogatta az arcukat.
– Apátok megtiltá, hogy valaha eláruljam, de fölös csonttal születtetek. Tudom, mert ott voltam a születéseteknél. Sarakan elvitte a turultojásokat, ezzel bízta meg Ármány. Választhattok: utánamentek, és visszahozzátok, vagy a maradék ménekkel Nyugotra vágtattok, s elfelejtitek népeteket.
– Hogyan küzdjünk meg Sarakannal? Döftük, de hiába!
– Ott a paripám, nyergeljétek meg, eredjetek utána, itassátok verítékkel, etessétek lázzal. Tas, vedd fel a dobomat, ott van, ni.
Tas remegő kézzel fogta meg a dobot.
– Kezdjed verni, verjed eszeveszetten, hadd váljék úrrá rajtatok az igézet, Kál, te meg tombolj, meglássátok, a szellemek eljönnek, segítenek.
Karakus hangja elváltozott, emberfelettivé mélyült, gegőzött.
– Kál, edd meg, ami erszényemben maradt, hajrá, gyorsan! Tas, verd, verd a dobot! Bódulj, hej!
Tas vadul verte a dobot. Karakus szeme felizzott, biztatta a fiúkat, szókorbáccsal ösztökélte, hajtotta őket.
– Kiálts! Hajszold, törjetek át, vigyen át a tátos. Gyí, te, gyí, te, gyí te, gyííí…
…Tas és Kál az Égigérő fa tövében ébredtek, hatalmas gyökerei ezernyi óriási csápként, lassúdan kígyóztak körülöttük.
– Hol vagyunk?
– Ahol a madár se jár…
– Merre menjünk?
– Lefelé! Sarakan után, gyerünk.
Az Égigérő fa kérgében nyílt egy odú, a fiúk belemásztak és a gyökerekbe kapaszkodva leereszkedtek a mélyébe. Végtelennek érzett idő után egy kietlen, kormos, fekete sziklavilágba jutottak, mely fölött sötét hold ragyogott. Sűrűsödtek az árnyak, szablyájukat előrántották, és elindultak megkeresni Sarakan várát. Nemsokára feneketlen szakadékhoz értek, melyen koponyákból kirakott, keskeny kőhíd ívelt át. Rámerészkedtek, ám amint a közepére értek, a híd kettészakadt, és kezdett szétnyílni. Tas előreugrott, egy koponya szemüregébe kapaszkodott, és nem engedte eliszkolni a hidat. Kál átrohant rajta, testvérét fölhúzta és továbbmentek. Kisvártatva szurdokhoz értek, melyet égbe vesző, rozsdás vasból kovácsolt kapu zárt el. Lódobogást hallottak, körbenéztek és egy szikladarab mögött kerestek menedéket. Sarakan vágtatott haza halálszín ménlován, elorzott lelkeket hajtott a Vaskapu felé, köztük az ő véreikét is. Sarakan előrehajította tüskés buzogányát, nagyot koppant a kapun, és az ütésre kinyílt az irdatlan vasóriás.
A fiúk utána surrantak, bárcsak ne tették volna!
Ocsmány halbűz facsarta az orrukat, rothadó kígyók tekergőztek lábukra, alig tudták lemetszeni őket; dögletes varangyok kuruttyoltak az ingoványos, büdös úton, szúnyogfelhők lakmároztak vérükből. Ám a fiúk a Turul szemébe néztek, s a sajátjukon is átragyogott a fénye. Legyőzve minden iszonyukat, csakhamar Sarakan kacsalábon forgó várához értek. Ormótlan, sötéten rezgő, alaktalan árnyékból épült, megkínzott szolgalelkek csikorogtak benne, amint forgott. Kapujából háromfejű, veres fenevad rontott rájuk, egyenesen Tasra vetette magát és elharapta a combját. Kál rásújtott a szablyájával, ám hasztalanul, majd észbe kapott, és lekanyarított egy darabot a saját combjából. A véres falatot behajította a vaskarós várárokba, a falánk jószág pedig utána ugrott, és felnyársalódott. Zajukra szemcsípő füstfelhőben gomolygott elő Sarakan a várból.
– Eszetlenek, azt hiszitek, hogy megmenthetitek népeteket?
Elővette az egyik turultojást, és a sziklafalhoz csapta, ahol ezernyi szilánkra robbant.
– Hatalmas vagy, de vajon mersz-e birkózni velünk, vagy csak gyáván a dögeidet uszítod ránk?
A Sarakan tüzet hányva felröhögött, lángnyelve sziszegett.
– Birkózzunk, csikók!
A fiúk nekiveselkedtek, tűszőjén ragadták, húzták, rántották, Sarakan megtorpant, izzadt, nem értette, miért olyan, mintha óriásokkal birkózna. Akkor már nemcsak a fiúk gyúrták Sarakant, hanem hétszázhetvenhét ősük lelke is bennük izzadott, égett, hevült. Fújtatott, nagyokat köpött, vérhólyaggá dagadt Sarakan arca, a fiúkból majdnem kifacsarta legbenső lélegzetüket. Gyűrték, gyömöszölték egymást, ám Tas megtorpant és elesett, Kált meg torkon ragadta Sarakan.
– Bátyád halálán van, nesze a Méregkardom, fejezd le, s ha végzel vele, nagy kagánná teszlek, százezer juhval, tízezer ménnel, ezer feleséggel.
Kál úgy tett, mintha szívet cserélne. Bátyja fölé hajolt, megszorította a kardmarkolatot, és vele együtt szorították az ősei is. Hirtelen megfordult, és egyetlen suhintással levágta Sarakan fejét. A testvérek átölelték egymást.
– Őseink erősebbek minden halálnál.
Sarakan erszényéből kivették a két tojást, és visszarohantak az Égigérő fához…
…Úgy ébredtek Karakus jurtjában, mintha ezeregy évet aludtak volna. Kál kezében az egyik, Tas a másik turultojást szorongatta. Mire kimentek a jurtból, hét ágra sütött a nap, az abák visszatértek a legelőkről, és a fiúk elregélték, hogy mi történt. Sírtak, toroztak, majd tanácskoztak, és eldöntötték, hogy Tas a véreivel elmegy Nyugatra, Kál a véreivel meg elindul Délre, hogy a két maradék Turult sohase érhesse utol Ármány. Azóta azt éneklik az igricek, hogy Tas népéből lettek a magyarok, Kál népéből pedig az oguzok.
