A pap felkacagott, Asaf vele szembe tette le a tálcát. Meghatározhatatlan proteinkészítményt, desztillált vízzel hígított sűrített tejet és egy fél almát. A proteinbe kanalazott, nézte a kását, visszatartotta a lélegzetét, igyekezett gyorsan lenyelni, hogy ne legyen ideje átgondolni az ízét.

A magyarnak könnyű volt. A sikhek kaptak pár hónapja egy malacot valamelyik földi közösségüktől, és mivel egyik se tudta levágni, a papot kérték meg a múlt héten, hogy dolgozza fel. Az ellátmányban az összes értékelhető halal élelmiszer elfogyott, szóval Asaf, a muszlimok meg a zsidók egy hónapja proteinsűrítményt esznek. A múlt héten megkóstolta a szalonnát. Nagyon gyorsan megértette, miért tiltotta meg neki a próféta. Nem az ő gyomrának való.

– Azt egyébként megeheted? – kérdezte János.

– Mit?

– Azt a trutyit.

Mivel a kérdés újra eszébe juttatta, hogy mit eszik, ráadásul egy pillanatra megállt kanalazás közben, éppen elég időre ahhoz, hogy megérezze a kása ízét, Asaf elfintorodott.

– Mindent megehetek, ami nincs tiltva, így ezt is.

A tányér mellé tette a kanalat és beleharapott az almába. Víz és génmódosítás íze volt. Visszadobta a tálcára. A magyar zabált.

– Meddig tart még az a disznó?

– Sajnos nem sokáig, sokan vagyunk rá. De tudod, a disznó előnye, hogy minden részét meg lehet enni. Ez például, ki sem találnád, mijéből készült, ez ugyanis…

Asaf a pudingszerű valamire nézett, amiben határozottan kivette egy fül körvonalait.

– Nem akarom tudni.

A pap vigyorgott. Mindig vigyorgott, néha úgy tűnt, ő az utolsó boldog ember ezen a bolygón. Asaf ezért kedvelte. Nagyon idegesítette, és néha eljátszott a gondolattal, hogy felszállás előtt véletlenül egy fúvókába hajítja, de valahogy mégis megnyugtatónak tartotta a jelenlétét. Kezdett úgy gondolni rá, mint egy idegesítő kistestvérre.

– Megeszed azt az almát?

Angolul beszéltek, ahogy a században mindenkivel, de voltak szavak, amelyeket egymás között a saját nyelvükön mondtak, ilyen volt az alma. Mindkettejük nyelvén ugyanazt jelentette. Amolyan kód volt ez közöttük, eredetileg arra találták ki, hogy a lengyel rabbit idegesítsék, aki az első napokban melléjük vetődött, és harmadik tagja lett eretnek társaságuknak, ahogyan magukat nevezték, a pogány és a bálványimádó különös baráti körének. Mojszej közben meghalt. Ketten temették el, és azóta nincs rabbijuk. Pedig odafönn mindig odafigyelnek arra, hogy minden vallás tagjai megfelelő lelki segítséget kapjanak idelenn. Igaz, általában arra is odafigyeltek, hogy legyen rendes ételük. De most egy hónapja nem kapnak hírt a flottától.

A pap befejezte a zabálást, elégedetten hátradőlt és rágyújtott.

– Innék egy kis bort – mondta.

– Drága János, nem ismerek embert, aki nálad jobban hajszolná az élvezeteket, és mégis a legjobbat hagyod ki közülük.

Tudta, hogy a cölibátus témája az egyetlen, amivel a magyart egy kicsit vissza tudja rángatni diétás hedonizmusából.

– Hány feleséged van, Asaf?

– Csak egy, minden sztereotípiád ellenére.

– Mikor láttad utoljára?

– Két éve, mikor idejöttünk.

– Megcsaltad, Asaf?

– Mit képzelsz! Dehogy!

– Akkor úgy tűnik, hogy lehetőségeinkhez mérten te jóval több élvezettől vagy megfosztva, mint én.

A magyar rendkívül elégedett képet vágott és tovább pöfékelt.

– Néha szívesen lelőnélek, János, már csak azért is, mert a vallásod megmentett a legjobb büntetéstől, amit kiérdemelnél. Szívem szerint hozzád adnám a húgomat, mellette megtanulnád, milyen az igazi szenvedés.

– Asaf, drága barátom, Isten segedelmével, nagyon szívesen elvenném a húgodat, és olyan disznótorost csinálnék az esküvőn, hogy mind a tíz ujjad megnyalnád.

Felkacagtak, pedig komolyan gondolta, amit mondott, igaz, úgy sejtette, a magyar is. Talán ennyit még meg is érne, legfeljebb csak köretet eszik az esküvőn. Jó férj lenne a papból, Ada meg igazán férjhez mehetne. Amikor utoljára hallott róla, valahol Elzászban volt a Vörös Félholddal, aminek nem örült. Az, ami a párizsi katasztrófa után megmaradt Franciaországból, nem nőnek való hely. Jobb lenne, ha hozzámenne a magyarhoz. Kár, hogy pap. Erről eszébe jutott valami.

– János, mikor hallottál utoljára otthonról?

– Három-négy hete. Azóta nincs semmi kommunikáció. Néha azt hiszem, a flotta ezen a sziklán hagyott minket.

– Nem hiszem. Még nem volt sereg, amit otthagytak.

– Nem, mindig eltakarítanak, mielőtt elmennek.

A magyar mintha egy pillanatra elkomorodott volna. Asaf tudta, hogy mire gondol, és összeszorult a gyomra. Felállt, elvitte a tálcát a mosogatóhoz, visszament a kabinjába és elmondott egy imát. A magyarért is.

* * *

Mint lelkiszolgálatos tisztek, nem voltak ott a rohamnál, csak a következményeket látták. A szanitécek kevesen voltak, mindketten segítettek nekik. Haldoklókat cipeltek, vért mostak, sebet kötöztek. Percenként meghalt valaki a kezeik között. A magyar egy haldoklónak adta fel az utolsó kenetet, az még szenvedett, a pap a hordágy mellett állt. Asaf hozzájuk lépett, ő is megfogta a haldokló kezét.

– Kevesen voltunk, atyám – mondta a fiú, alig harminc lehetett, holtsápadt, vére már nem sok maradt – kevesen voltunk. A huszárok, ők húztak ki minket, de nem maradt időnk. Jönnek. Itt lesznek.

Pár perc kellett még, és a katona meghalt. A sürgés is alábbhagyott, a sebesültek nagy része már nem szenvedett, ki a morfiumtól, ki a halál megnyugtató ölelésétől halkult el.

– Mi lesz velünk, Asaf? – kérdezte a magyar, és Asaf most először látta tényleg aggódni a barátját.

– Insallah, meghalunk, János, ha nem úgy akarja, akkor ezt is túléljük.

Egy izgatott közlegény rohant hozzájuk:

– Káplán urak! Sikerült felvenni a kapcsolatot a flottával!

– Akkor ezt jelentse a vezénylő tisztjének, mi lelkiszolgálatosok vagyunk – bámult a katonára Asaf.

– Nem maradtak tisztek, uram, csak maguk.

A magyar és a török egymásra meredt, majd követték a közlegényt a komszat panelhez. A jelek szerint három romboló állt bolygó körüli pályára fölöttük. Ez éppen elég erősítés. A vezérhajót ismerték is, a Florida hozta őket erre az istenháta mögötti helyre. A magyar szólt bele az adóvevőbe:
– Balogh János lelkiszolgálatos tiszt a Floridának. A helyzetünk kritikus, tisztjeink elestek, veszteségeink legalább nyolcvan százalékosak, nagyjából félmillióan maradtunk a Kepleren, katonáink jó része sérült. Azonnali evakuációt kérünk, és a helyőrség leváltását.

* * *

– Admirális, üzenet a Kepler helyőrségétől.

– Még életben vannak?

– A jelentés szerint nagyjából félmillióan, kritikus veszteségekkel, egy lelkiszolgálatos tiszt jelentkezett be. Evakuációt és a helyőrség leváltását kérik.

– Folytassa a tervek szerint, Ivanova.

A Florida és két kísérőhajója már látszott a Kepler égboltján. Olyanok voltak, mint hatalmas égi városok. Az antigravitációs meghajtók valósággal beleroppantak az acélmonstrumok pályán tartásába.

A török, a magyar és több ezernyi társuk nem tudta, de az első hajó, amely megfordult felettük, a Megiddó volt, ha tudták volna, az sem változtat sokat a meglepettségükön, mikor látták a repülő erődöt oldalra fordulni, látták, hogy alakja megváltozik, még szélesebbre terül, mikor kinyílnak a gyomrát záró zsilipek.

És meglátják, amint a mentőhajók helyett tízezernyi hidrogénbomba hagyja el a leviatán testét, akár csak két testvérhajóját.

* * *

A Vörös Félhold önkéntesei ritkán kapnak üzenetet a frontról. A csillagközi távolság miatt a videókapcsolattartás lehetetlen, évszázadokba telne, míg eljut egy pár perces felvétel a Földre, a futárhajók pedig túl drágák ahhoz, hogy a katonák leveleit szállítsák. Ada most mégis kapott egy levelet. Az admiralitástól jött, rövid, tömör üzenet, de minden benne volt, amit tudnia kellett:

A Kepler elesett.