Nagynéném akkoriban jó karban volt, munka kellett neki, az öregasszony pedig elfogadta. Ahogy apám is, akit olyan alaposan kifaggattak az adásvétel előtt: a bogaras arisztokrata nő megfelelő embert keresett a vele kihaló család otthonának átadására. Volt értelme szépirodalmat, filozófiát olvasni, tartani a katolikus vallást, bár utólag ebben azért látott némi iróniát, általában egész pillanatnyi önhittségében. Később sokszor újrajátszotta magában a beszélgetést, ez a helyes kifejezés, újrajátszotta, mert játék volt, mint egy sakkmeccs. Képtelenség, hogy az öregasszony nem ismerte a törököket, az ajtó titkát, amely hozzájuk vezet. Mi alapján döntötte el, hogy éppen őrá hagyja a házat? Apám sosem jött rá, bárkinek sok lett volna, neki is az volt. Végül arra jutott, nála lehetett volna rosszabb is, az öregasszony bizonyára így okoskodott.

A hátsó kert februárban nem túl vonzó. A lépcsőházban tipikus Buda-szag: doh, húsleves, dohány keveréke. A házat hétszáz éve építették, hogy aztán minden évszázadban felújítsák, alig akadt olyan, amelyre ne jutott volna ostrom, tűzvész, járvány.

Két lakás van a házban. Apám a másikat is megvásárolta az elmegyógyintézetbe zárt öregúr örököseitől. Ott rendezte be dolgozószobáját, könyvtárát zömmel az öregúr régi könyveiből és jegyzeteiből. Átvéve a megszállottság szentélyét, amelynek addigra már ő is papjaként szolgált. Minket alaposan felkészített: a végeredmény vele is hasonló lesz, zárt osztályon fogja végezni, ez esetben pedig mik a konkrét teendők.

Apám először a költözködés harmadik napján nyitotta ki a lépcső alatti nagy, kőfaragásos keretű ajtót, egészen véletlenül. Épp egyedül volt a házban. Talán raktárnak jó lesz, gondolta, ügyvédi iratoknak, néhány bútornak, egyéb lomnak kellett a hely. Poros munkásruhában volt, amit élvezett hordani, mintha jelmezben lenne öltönyös mindennapjaiból kirándulva. Raktár helyett Kerim bin Halil dolgozószobájába nyitott be, 1685. június tizenhetedikéjének meleg nyári délutánjába.

Kerim éppen az asztalánál ült, és levelet körmölt lúdtollal. Otthoni ruháját viselte, egyszerű kaftánt. Mindig ezt viselte ebben a pillanatban. A dolgozószoba tágas, a hátsó kertre nyílik, Kerim büszkesége a kert, színes bokrok, virágok, a kádi vendégei csodájára járnak.

Apám igen meglepődött, amire jó oka volt. Gyorsan a háta mögé nézett, az ajtó eltűnt. Ő maga a szoba közepén állt. Novemberi hideg, latyakos estéről ugyan nem égető, de jó meleg, napsütéses, nyári kora délutánba nyitott. Június tizenhetedike nem szerencsés nap, nem is szerencsétlen, olyan semmilyen, ahogy később Kerim magyarázta bólogató, finom mosolyával.

Nemcsak apám mérte végig a vele nagyjából egyidős török férfit, hanem az is elhűlve szemlélte a szobában felbukkanó idegent. Poros szolgaruhát viselt, haja és borotvált arca alapján németnek tűnt. A kádi épp a szokásos jelentését írta, méghozzá egyenesen a szultánnak. Tudta, hogy sok kézen megy át, míg és ha egyáltalán az igazhitű gázi szent szemei elé kerül, mégis igen érzékeny munkát végzett, miközben egyszer csak ott termett ez a német.

Apámnak szerencséje volt. Bárki más házában köt ki 1685 nyarán, bizonyára karóba húzva végzi. De Kerim, bár leveleinek és véleményének felfoghatatlan hatalma volt a budai vilajetben, az erőszakot megvetette. Apámra biccentett.
– Talán eltévedtél, efendi?
Akcentussal, de jól beszélt magyarul. Apám Balassi-versben érezte magát, mikor vele társalgott, második szerencséjének tartotta, hogy mindig rajongott Balassiért. Később tizenhetedik századi törökül is próbálkozott, Kerim anyanyelvén, a kádi udvarias emberként értékelte apám kimódolt, nehezen tagolt mondatait.

– Talán eltévedtél, efendi?

Apám gyorsan kapcsolt. Mélyen meghajolt.

– Igen nagyuram, bizonnyal eltévedtem.

– Mit keresel itt nálunk? A szomszédban építkeznek. Magyar vagy? Németes a külsőd. – Kerim a fejét csóválta.

– Ügyetlenségem miatt a mesterem megbüntetett – hazudta folyékonyan apám, fel sem nézve a meghajlásból. – Német módra le kellett nyírnom a szakállamat és a hajamat. Kopasz nem lehetek, nehogy az igazhitűekre hasonlítsak.

Kerim megkönnyebbülve állt fel.

– Ne félj, fiam, Alláh szívén viseli az együgyűek sorsát.

Megpaskolta apám arcát, amely igyekezett végképp az értelmi fogyatékosok grimaszába fagyni.

– Magam beszélek a mestereddel, ha időm engedi. Te azonban rögvest térj vissza hozzá, nehogy megint megbüntessen. Hogy itt jártál, hallgass róla.

– Rusztem! – kiáltotta azután a jó kádi. Háziszolgája rögtön a szobában termett. Ő képedt csak el igazán, szavaiban harag és kétségbeesés keveredett.

– Hogyan lehetséges ez? – hebegte apámra nézve. Rusztem sosem kedvelte, nem véletlenül, hiszen az ő felelőssége volt, hogy ne fordulhasson elő olyasmi, mint hogy egy hitetlen idegen jelenik meg ura dolgozószobájának közepén.

Első alkalommal Rusztem kitette a házból az együgyű magyart, megmutatta a szomszédos építkezést, apám el is indult arrafelé. Esze ágában nem volt jelentkezni, de érdekelte a korabeli Vár, sétálni ment. Őrjárattal nem találkozott, a törökök ebéd utáni pihenőjüket tartották. Sétált a városban, úrrá lett a pánikrohamán, hisz ez csak álom, még ha valóságnak tűnik is. Leért a Duna-partra, émelygés fogta el. Megint ott állt a lépcsőházban. Nyolcvanas évek, novemberi este, keze éppen nyitni akarja az ajtót.

Mi volt ez? Álom mégsem lehetett. Újra benyitott. És újra ott volt Kerim szobájában, aki ugyanúgy levélírásba mélyedt. Meglepődve nézett fel. Apám ismét előadta az együgyű építőmunkás szerepét, s Kerim ismét irgalmas volt. A vallásjog tudósaként került magas hivatalba, a budai pasa alá bírónak, de itt is inkább megértésével lett az egész birodalomban elismert tekintéllyé. A szultán magához akarta emelni, ehhez néhány év külhoni szolgálat kellett, Kerim pedig Budát választotta. Három éve szolgált nálunk, ő és a családja is kedvelte a magyar tartományt. Hamarosan mehet a Topkapı Palotába, csakhogy egyre kevésbé kívánkozott el kertje és könyvei mellől, tudva, hogy az udvar veszélyes hely. Itt a háború, de háború mindig volt, ugyan a bécsi hadjáratot elveszítették, de Abdurrahmán pasa nagy hadvezér és bátor katona, Kerim jó barátja, a budai vár igen erős, egy éve is visszavertek egy ostromot. A keresztények csak hőzöngtek, persze nem hagyták elesni Bécset, de általában inkább egymást ölik, mint összefogva, nagy sereggel támadnának a szultán országára, és még azzal is kétséges volna, hogy Budát bevennék.

Apám idegeinek újra próbára tenni a szerencsét már sok volt. Mikor a Duna-parton 1685-ben émelygés fogta el, aztán ismét az ajtó előtt állt, de harmadik alkalommal visszafogta a kezét, nem nyitott be. Éjjel magas láza lett, hetekig volt beteg. Végül mégis a házba költözött két kisgyermekével, bátyámmal és velem, meg anyánkkal. Titokban látogatta a szobát, nekünk tilos volt a lépcsőházban játszani, anyám sokáig mit sem sejtett.

Egy éjjel mégis rajta kapta anyám az ajtó előtt ácsorogva. Végül hosszas veszekedések után őt is átvitte. Addig anyám nem hitte el. Az sem segített, hogy akkoriban apám munkáját és karrierjét elhanyagolva folyton levéltárba járt, és törökül tanult.

Addigra már több szerepet kitalált, korabeli viseletet szerzett. A régi magyar nyelv nem esett nehezére, de a török sehogy sem ment neki, németül mindig tudott, de odaát nem beszélt németül, az még Kerimnek is sok lett volna. Alföldi tőzsérnek adta ki magát, azzal lendült át leggyorsabban a kádi kezdeti gyanakvásán. Dúsgazdag kereskedő, akinek jogi segítség kell a vilajetből, megvesztegetni jött. Miként került a dolgozószobába? A világ tele van hasonló furcsa helyzettel. Kerim legyintett, nemes vendégeként fogadta. A díszkert árnyas fái alatt beszélgettek sörbetet iszogatva, süteményt majszolva. Emlékszem, mikor az első török étterem nyílott a Körúton, láttam apámat sírva fakadni a török sütemények fölött. Pedig születésnapján akartuk meglepni bátyámmal, kicsit kimozdítani, de eztán csak még kevésbé hagyta el a házat.

Miután anyánk elhagyott bennünket, nagynéném költözött be anyám helyére, ő nevelt minket, vitte a háztartást. Ismerte a házat, itt ápolta az öregasszonyt, az ajtótól félt, mint a tűztől, sosem lépte át a küszöbét, vigyázott, hogy mi se menjünk a környékére. Apámmal jól megvoltak, a nyomasztó titok meg apám őrülete ellenére.

Mikor anyámat átvitte, már megvolt a tőzsér figurája, elhozta hát a kádihoz az asszonyt is. Talán fel akart vágni a barátja előtt. Illően felöltöztette, anyám élvezte a játékot, szépsége a törökös ruhán keresztül is átsütött. Kerim bemutatta a családját, három asszony, gyerekek, két kamaszlány. Legidősebb fia a padisah seregében szolgál, a második okosabb, iskolában lakik Sztambulban. Apám anyámmal kétszer-háromszor járt a kádinál látogatóban. Mindig hasonlóképp jól sikerült, a törökök udvariasak és előzékenyek voltak, még ha egyedül Kerim beszélt is csak magyarul. Az első alkalom után kihűlőben lévő házastársi szenvedélyük is fellángolt.

Apám tizenéves korunkban mesélt erről a bátyámnak és nekem, akkoriban mindkettőnknek elsősorban lányokon járt az esze. Anyánk halála környékén, ki akart zökkenteni a gyászból, persze csak jobban összezavart. Úgy tűnt, az ajtót a házassága feldobására használta, mélyen romantikus célból. Első körben be is vált a terve, de elég volt még két alkalom, s minden összeomlott. Anyám megértette apám búskomorságát, hangulatait, mániáit. Hogy őrültté és szörnyeteggé vált. Házasságuk romba dőlt, anyám elköltözött, utána be sem tette a lábát a házba. Nekünk haláláig nem beszélt róla. Csendben elváltak, mi meg két helyen laktunk azután.

Persze a házat jobban szerettük. Nem féltünk apánktól gyerekként sem. Nem úgy volt bolond, mint bárki gondolhatná, anyámnak sem ezzel volt baja. Teljesen normálisan viselkedett, ellátta a feladatait, miután kikutatta magát és rájött, reménytelen az egész, még a karrierjéhez is visszatért, kúriai bíró lett. Azt mondta, Kerim példáját követi. Néha ügyeket is megvitattak, mint holmi példameséket, a kádi páratlan jogi érzékkel elemezte mindet.
Anyám felfogta, apám pontosan tudja, mi lesz Kerimmel és a családjával. Meghalnak a véres ostromban, egy évvel később, mikor a német zsoldosok egy léleknek sem irgalmaznak a falakon belül, válogatott kegyetlenséggel vesznek bosszút nemcsak a muszlimokon, de a zsidókon és a keresztényeken is. Apám élete mélypontján küzdött a sorsuk ellen, kérlelte Kerimet, költözzön el, menjenek vissza Sztambulba. A keresztények erősebbek, mint gondolja, főleg vérszomjasabbak. A tavalyi ostrom semmi volt. Óvatosan kellett bánnia a szavakkal, azt mondta, nyomasztó álmai vannak, hadiszerencséről, a történelem borzalmas ostromairól lamentált a töröknek. A kádi mindig udvariasan végighallgatta. Hűsége megingathatatlan volt, vállalta a hivatalt, semmi áron nem hagyta volna ott. Apám idővel csak azt próbálta elérni, legalább a családját küldje vissza a fővárosba, biztonságba. Nem hagynának el engem, mondta büszkén Kerim. A három feleség a maga módján szerette, idős anyja és apai nagynénje is velük élt. Legalább a gyerekeket, könyörgött apám, erre Kerim végképp csak a szemöldökét ráncolta értetlenül.

Különben, ha meggyőzi, az is mindegy lett volna. Hiszen a töröknek mindig minden elölről kezdődött. 1685. június tizenhetedike kora délután az idegen megjelenik Kerim bin Halil dolgozószobájának közepén. Újra meg újra ugyanaz a pillanat. Apám nem értette az igazságtalanságot, az ő élete folytatódott, ő emlékezett, Kerimnek mindig elölről kezdődött az egész. Amíg lehetett, kihúzott egy-egy alkalmat, a török néhány szűk óra elteltével barátként kezelte. Apám mintha sakkozna, korábbi találkozásoknál bevált mondatokkal és témákkal, mintegy lóugrásokban juttatta előrébb a beszélgetést, a kádi hamar bizalmába fogadta. Kerim amúgy sem zárkózott ember, épp ellenkezőleg, hívő muszlimként eleve nagy bizalommal fordult a világ, Alláh minden teremtménye felé. A tizenhetedik századi kádi apám legjobb barátja volt egész életében. De azért még mindig elölről kezdték a beszélgetést. Apámat ez néha határozottan szórakoztatta, később beleőrült a tehetetlen tudatba, hogy nem tudja megvédeni barátját a közeledő veszélytől.

Addig dühöngött rajta, míg a Mátra borozó asztalánál ki nem röhögte Halmosi Péter, a fizikus. Civilben rendes alkoholista. A Vár lábánál, a Víziváros ősrégi, olcsó söntésében beszélgettek, mindketten törzsvendégként. Talán annál az asztalnál, ahol én most ülök. Amint kiderült, hogy Halmosi húrelméletekkel meg ilyesmikkel foglalkozik, apámnak jócskán támadtak hátsó szándékai, a fizikus a bádogpultnál mesélt kvazárokról meg fekete lyukakról, a hajléktalanok imádták, a pirospozsgás főurat inkább csak idegesítette.

Mikor apám felvezette neki az ajtó esetét, részletesen elmesélve a problémát, Halmosi egyszerűen imádta.

– Látod milyen hülye vagy – csóválta a fejét atyaian. – Hogyne hinném el. Hivatalosan úgy mondjuk, szingularitás. Akármi lehet, épp ez a lényege. Időajtó a házadban, miért ne? Csak szabályokat ne várjál tőle. Az úgynevezett fizika szabályait iskolában tanítják, hogy megnyugtassák a népet. Már akit érdekel. Kinek hiányzik az igazság? Bizonyos ponton túl az a szabály, hogy nincs szabály. Nem tudunk semmit. Ilyen az ajtód is. A bejárat adott, ez a mi síkunk. De a töröknél az a nap kiszakadt az egészből, mint valami buborék fodrozódik a semmiben. Persze, abban is van egy egész világmindenség, de csak buborék, korlátozott idő, nem koherens a mi időnkkel, kiszakadt a láncból. Különben nem is tudnál átmenni belé. Ahova te bejutsz, csak másolata egy napnak, ami elmúlt az életükben. Egyetlen eltört délután, másmilyen valóság. Te meg a sajátoddá tetted, te marha. Nem mondta senki, hogy ne barátkozz időbuborékokban élő emberekkel?

Halmosi általában úgy beszélt, mint lekötözött isten egy görög tragédiában. Apám felajánlotta, de neki esze ágában nem volt bemenni vele az ajtón. Van elég baja, nem hiányzik más magánőrülete, halálraítéltekkel parolázni egy időbuborékban.

Minket viszont átvitt a bátyámmal, kisgyerekkorunkban. Bemutatott Kerimnek és a családjának. A debreceni tőzsér két ünneplőbe öltözött kisfia. Illedelmesek, törökül is tudnak köszönni. Merhaba, mondtuk meghajolva, az asszonyok összecsapták a kezüket, úgy nevettek, arcunkat csipkedték, süteménnyel kínáltak. A kertben játszottunk a török gyerekekkel. Azután a lépcsőházban találtuk magunkat. Menjünk vissza, kérleltük apát, de ő soha többé nem engedett. Anyánk amúgy megeskette, hogy minket soha nem visz át, de ő megszegte az esküjét. Anyám egész gyerekkorunkban harcolt, hogy ne legyünk apánkkal a házában, de apám kúriai bíró volt, jogi úton nem sok esélye volt ellene bárkinek.

A látogatásról sosem tudtuk eldönteni, vajon álmodtuk-e. Apánk később is mesélt lefekvés előtt a törökökről, könnyen álmodhattuk. Sokat játszottunk török kort, persze a Várban lehet. Fiúként természetesen a véres ostromot. Társaink nem értették, miért akarunk törökök lenni. De inkább örültek, soha senki nem akart török lenni, így meg lettek törökök.

A Mátrából sétálok fel a Várba. A levegő jólesik, bár utálom a februárt, a kopár hideget. Az alagút fölötti placcon, a folyót nézve még elszívok egy cigarettát. Kifáradok, mire elérek a házhoz.

A lépcsőházban leteszem a télikabátomat, nem lesz rá szükség. A pulóveremet is, ráteszem a kabátra. Kék inget, kordbársony nadrágot viselek, valami kendő jó lenne, de így is megteszi. Úgy látszik, a hazaúttól mégsem lettem józan.

Kinyitom a lépcső alatti faragott kőkeretes ajtót, belépek Kerim bin Halil szobájába. Kellemes nyári délután fogad, ahogy mindig, sörbet és virágok illata. A kádi felnéz a levélírásból, egyenesen rám.