Az őrlő

Nem szóltam hozzá, csak néztem és hagytam, tegye, amit tenni akar.

A délelőtti zápor után újra erősen sütött a nap. Laura abban a szalmakalapban volt, amit még az anyjától örökölt. Hosszú fekete hajszálai rátapadtak izzadt tarkójára. Görnyedt volt a háta, egyik kezében kis kézi ásót szorongatott, majd kiegyenesedett, és a kert másik végébe, a magaságyásokhoz sétált. Indulatos volt. Eldobta az ásót, és puszta kézzel kezdte túrni a földet. Az ágyást behálózó zöldborsó szárát kereste, azt, ahol jól megragadhatja. Aztán csak tépte, csak húzta, és a gyökerek pattanó hanggal köszöntek el a föld mélységétől. Azt kiabálta felém, abban reménykedik, hátha sikítani hallja a növényeket.

Ágyásról ágyásra haladt, és szép lassan odalett az enyhén lejtős, hosszú kert szinte összes növénye. Mikor végzett a veteményessel, pajszert ragadott, könyökét is feketére színezte a nedves, ragacsos termőföld. Koszos kezével, ha épp megvakarta magát, bőrén vizes fényű, fekete csíkok és pacák jelentek meg. Olyanok voltak, mint fura, óriási anyajegyek. A méreg és a szomorúság anyajegyei.

Pajszerrel bontani kezdte a magaságyások deszkakeretét. Zokogásban tört ki, ahogy meglátta a keretezetlen földet, és azt, hogy már nem veszi fel semminek sem a formáját, csak óriási halomként terül el a lábai előtt. Egy rakás sötét föld, amit már nem tart meg semmi. És ez a rakás tele volt kicsiny bimbókkal, olyan hajtásokkal, melyek sosem kaphattak igazi lehetőséget az életre. Jó darabig csak nézte ezt a halmot, és hangosan bömbölt. Időközben a szomszéd ház ablakát kinyitotta valaki, hallottam, ahogy nyikorog. Laura még mindig a földet bámulta. Arra gondoltam, most kellene odamennem, hogy megöleljem, hogy vigasztaljam. Most neki is a húga vagyok. De ahogy felé indultam, hirtelen belehasalt a földbe, széttúrta, mintha hason fekve akart volna hóangyalt csinálni. Majd a hátára fordult, és már csak halkan sírt tovább. Úgy, mintha túl sokat nyelt volna a földből, pedig láttam, hogy végig csukva volt a szája.

– Kell a hely, ennyi nem lesz elég – nem beszélt túl hangosan, de nem is nekem mondta, inkább magának.

Pár percig még fekve maradt. Onnan tudtam, hogy gondolkozik, hogy amikor közelebb mentem és fölé hajoltam, úgy cikázott a tekintete, mint aki fejben megoldást keres valamire. Kis idő múlva felült, és a kert legaljában sorakozó cseresznyefák felé fordította a fejét. Én is a fákat néztem. Mindegyik egészséges volt. Amikor először jártam náluk, Laura azt mondta, hogy azért, mert a bátyám sokat beszél hozzájuk. Vagy ha nem is beszél, csak alattuk alszik a függőágyban, annak mindig örülnek a fák. A bátyámnak mindig örültek.

A fákat nézte és hirtelen baltát ragadott. Erősnek tartotta magát, én is annak tartottam. A bátyám sosem vett volna el gyenge nőt, de Laura a harminckét éve alatt egyszer sem dolgozott baltával. A gyújtósnak valót mindig Adem darabolta, a korhadt fákat ő vágta ki, a hasábokat ő sorjázta be a fatárolóba. Néztem Laurát, az ujjaimat tördeltem, és bénán egy helyben topogtam. Nem mertem követni őt, de aggódtam érte.

Hatalmas lendítéssel csapta bele a baltát az egyik fa törzsébe, de kiszedni már nem tudta. Hosszú percekig küszködött, közben hangosan azt mondta, Adem sosem szólt, hogy nem jó neki itt, szóval biztosan visszajön. Biztosan már visszafelé tart, biztosan a házhoz közeledik, csak feltartják, csak nagy a forgalom ott, ahol éppen van, de biztos, hogy jön. Jönnie kell, szeretett itt lenni. És ha jön, majd enni akar valamit, de itt most kevés a hely, ki kell vágni a fákat. Biztos visszajön. Biztos.

A szomszéd ház ablakát bezárták, majd csilingelés hallatszott, ahogy a nyíló ajtó megszólaltatta a felakasztott szélcsengő alsó részét. Laura mindezekből semmit sem vett észre. Az öreg férfi a kertet elválasztó drótkerítéshez közelített, lassan lépkedett. Már csak fél szemére látott, teste nagy volt, fehér atlétát viselt. Laura irányába tartott, majd mikor a kerítéshez ért, göcsörtös ujjaival megkapaszkodott a drótban. Nehezen kapott levegőt, teljesen elfáradt abban a pár lépésben. Kifulladva és szaggatottan szólt Laurához.

– Jó napot! Mi lesz a kerttel, ha szabad kérdezni?

Laura nem nézett a férfi irányába, csak tovább erőlködött a balta kihúzásával. Akkor nem sírt, csak dacosan fújtatott.

– Csicseriborsót vet a férjének – mondtam én az öregnek, mivel Laura nem szólalt meg.

– Mindenhova? Azt itthon nem szokás, nem is terem meg. Mondja neki, hogy ne fáradjon vele!

– Mindenhova, mindenhova! –ordított torkaszakadtából a bátyám felesége, és az öreg felé fordult, de nem is őt figyelte, nem nézett a szemébe. Olyan volt, mintha át akart volna nézni a testén, mintha a fehér atlétáját képzeletben vászonnak használta volna. Filmvászonnak, amelyen látja, hogyan teríti be az óriási kertet a csicseriborsó. Akkor kezdtem el igazán félteni Laurát, kicsit meg is ijedtem tőle.

*

Nyár van, a cseresznyefából még mindig kiáll a balta, egy éve már annak a napnak. És két éve annak, hogy a bátyámat nem láttuk.

Egy fát sem tudott kivágni. Én mindennap lekísérhetem a kertbe, de semmihez sem nyúlhatok. A csicseriborsó-ültetvény egészséges, behálózza az egész kertet. Nincsenek magaságyások, a föld korlátok nélkül terül el.

Éppen a hüvelyeket szedegeti a szárakról, de látom, hogy egyre lassabban mozog a keze. E két év alatt iszonyatosan megöregedett, inkább hasonlít egy öregasszonyra, mint egy fiatal nőre. De valahogy most is gyönyörű. Haja a derekáig ér, sosem fogja össze, mert a bátyám mindig is így szerette. A forróságban is hagyja, hadd lógjanak és hadd tapadjanak a fekete szálak oda, ahova akarnak. Megcsontosodott, megráncosodott, de nem ismer a családunk nála szebbet. Olyan bájos, mint amilyen én is akartam lenni. Látom, fárad a keze, az órámra nézek, és tudom, hogy itt az ideje a második kávénak. Egy éve mindennap jövök hozzá, és mindennap ugyanazt csinálja. Körülbelül ilyenkor szokott kávézni, hát megkérdezem:

– Készítsünk egy kávét?

– Én készítem, ne nyúlj semmihez! – rivall rám, ahogy szokott, pedig tudja, hogy nem nyúlok semmihez. Csak itt vagyok vele, csak figyelem, hátha egy napon majd segíthetek vagy a család segíthet neki. Hátha hozzáérhetünk valamihez, ha nem is a tárgyakhoz, legalább őhozzá.

A kertből egyenesen a konyhába rohan, olyan lendülettel, mint aki hirtelen visszanyerte az erejét, amit korábban valahol elhagyott. Retteg, hogy bármihez is hozzányúlok. Még mindig fél ettől.

Nagy tálnyi csicseriborsót szorongat a mellkasa előtt, úgy rohan, majd belép a konyhába, én meg követem. Napról napra rosszabb a helyzet. Halmokban áll a kifejtett csicseriborsó, nagy fazékban főzi. Egyre nagyobb adagokat készít, egyre több citromot vásárol.

Az üveges és fémdobozos szezámpasztaoszlopokra gondolok. Már annyit vásárolt, hogy nem férnek el a kamrában, a besötétített gyerekszobában tartja őket. Az a szoba a leghűvösebb és a legtágasabb, sosem fejezték be teljesen.

Pusztítóan meleg van a konyhában, szinte megfulladok. A sütőt már csak éjszakára kapcsolja ki, legalábbis nekem azt mondja, nem őrült meg, este igenis aludni szokott, ne nézzek rá így. Este nem süt, este alszik vagy sírdogál. A sütő egész álló nap megy, pedig augusztus van. Folyamatosan készíti a friss pitákat, de egyikkel sem elégedett, azóta egyik nap sem mondta, hogy jól sikerültek volna a kenyerek. Mindennap földhöz vág egy adagot, és azt kiabálja, szar az egész. Szemét. Ehetetlen. A hummuszhoz a pitát mindig Adem sütötte neki. Laura sosem kérdezte meg tőle, hogyan is csinálja, nem érdekelte. Amikor a bátyám még itt volt, és átjöttem hozzájuk, Laura csak Adem kezét nézte, ahogy az élesztős tésztába mélyed, ahogy egyre lisztesebb. Laurát nem érdekelte sosem, hogyan csinálja, ilyenkor mindig csak ennyit mondott nekem: – A bátyád varázsló. Nézd, milyen kenyérkéket tud sütni. Ez varázslat.

Most a frissen szedett csicseriborsót a tálból a fazékba önti, felrakja főni. Majd kávét őröl a kis kézi darálóban. Csak tekeri és tekeri, mosolyog közben. Jó ránézni most, tegnap egyszer sem mosolygott, de lehet, hogy az tegnapelőtt volt. Nem emlékszem. Talán a mai mégis a jobb napok közé tartozik. Szeretetteljesen néz rám, a konyhapultnál ülök. Érzem, liszt tapad a könyökömre, ahogy a pultra támaszkodom.

– Ayda? – szól hozzám.

– Igen?

– Nem azért nem csinálhatod, mert elrontanád.

– Tudom – őszintén válaszolok. Megértem őt.

– Ez az őrlő az övé. Utáltam, hogy minden reggel rögtön tekerni kezdte, mindig arra keltem, nagyon nem szerettem. Most meg elment valahova, és nem tudom, hova. Ahogy én tekerem, nem olyan a hangja, ahogy te tekernéd, pláne nem olyan lenne. Nem azért nem csinálhatod, mert nem bízom benned.

Nagyon finomra darálja a kávét, majd előveszi a rézből készült dzsezvát, hideg vizet tölt bele.

– Ezt megtanította, semmi mást nem tudok. Olyan keveset tudok. Milyen édesen szereted?

Mondom neki, hogy nagyon édesen. Mindig elmondom neki, és minden kérdésénél reménykedem, hogy már megjegyezte. Cukrot tesz a vízbe, két kanál őrölt kávét, majd kutat a felső konyhapolcon a fűszerek között. Kardamomot vesz le onnan. Nem tudom, miért dugja el mindig, ha naponta háromszor kávézunk. Olyan, mintha direkt rejtegetné.

Megtör egy hüvelyt, kiveszi az apró magokat. Egyesével dobja a dzsezvába. Mindketten csendben nézzük, ahogy minden szép lassan leülepszik az edény aljára. Úgy nézzük, mintha történne majd valami, mikor minden a hosszú nyelű edény fenekére ér. Mintha akkor majd választ kapnánk, vagy legalább valami nem a megszokott szerint alakulna. De ma sem történik semmi, csak kávézunk. Megkeveri a kávés, cukros, kardamomos vizet, majd felrakja a gáztűzhelyre. Egy gázrózsát mindig szabadon hagy a kávénak, és mindig ugyanazon főzi. Annak az a helye. Megvárjuk a habot, ahogy szoktuk. Többször habzik fel, minél sűrűbb, annál jobb.

Kitölti nekem. A gőzölgő csészék felett nézzük egymást, egyikünk sem szól semmit, és hirtelen érzem, milyen rossz napom van. Hogy nem biztos, hogy ő szorul most pátyolgatásra, de kettőnk közül mégis ő a felesége. Én csak a bátyám húga vagyok. De kicsivel több mint két éve a bátyám nem jött haza a munkából, és még csak azt sem tudjuk, hazafelé tart-e, vagy már nem tart sehova. Belekortyolok a kávéba, de addigra ő már be is fejezte.
A zaccot nézi, aztán engem, aztán megint a zaccot és megint engem. A szokottnál is zavarodottabb a tekintete, majd egy hirtelen mozdulattal felém nyújtja a csészéjét.

– Jósolj nekem.

Meglep ezzel a kéréssel. Most nem úgy halad a nap, mint ahogy mindig szokott. Ilyenkor általában nagyon sok szappannal elmossa a csészéket, és teríteni kezd. Ilyenkor már a fehér abroszt szokta rásimítani a tölgyfa asztalra. De most azt kéri, jósoljak neki.

– Nem tudom, mit vársz tőlem.

– Most mondom, jósolj nekem. Itt a zacc. Nézd meg, hol van Adem. Gyerünk!

Az arca vörös, és tudom, hogy nem a sütő melegétől, se nem az augusztusi hőségtől. Egyszerűen csak ilyen, másodpercenként változnak az érzései, és most mérges. Mérges a világra, mérges rám, mérges a családunkra, mérges a férjére, mérges arra, hogy olyan sok mindent nem tud. Tele van tömve dühvel, mint a párnák libatollal. Ilyenkor félek tőle, ilyenkor a legőrültebb. Remeg a kezem, ahogy elveszem a csészét, és ha sokáig nézem a zaccot, talán egy kis időt nyerhetek. Egy pillanatra talán mintha látnám is a bátyám arcát, két megsötétült kardamommag a szeme. Aztán csak annyit válaszolok, hogy sajnálom, de nem tudok jósolni.

– Nem tudok – ismétlem.

Ahogy kimondom, könnyezni kezd, megenyhül, és bocsánatot kér. Én is elgyengülök egy kicsit, lassan visszanyújtom neki a csészét. Újra olyan gyámoltalan. Igen, ezt is mesélte nekem a bátyám róla, hogy erős, de csak azért ilyen erős, mert gyámoltalan. Nem volt még húsz sem, amikor meghaltak a szülei, testvére meg nem született sosem.

Kicsit olyan, mintha a nővérem lenne, de ilyenkor a lányom is. Igazából mindegy, mert csak megölelném, megsimítanám, tartanám egy kicsit, ha tartani kell. Felállok a konyhapulttól, lesöpröm a lisztet a könyökömről, és megpróbálok közelebb lépni hozzá. Ő erre hevesen a fejét rázza, tudja, miben mesterkedem, és mutogat. A levegőben kalimpál, hesseget.

– Nem kell, jól vagyok. Nem vagyok szerencsétlen. – Inkább hátra lépek párat. Kicsit én is dühös leszek, hogy ő miért nem tud megölelni engem, de mire mondanám neki, hogy elegem van, igen, erre a napra elég volt ebből, igenis öleljen meg, addigra már a fehér abroszt teríti az asztalra, és minden úgy megy tovább, ahogy szokott.

Nagyon sok tálat rak ki az asztalra, a legszebb, aranyozott evőeszközökkel. A borsót leszűri, hagyja hűlni, összedarálja a tahinivel, sok citrommal, túl sok sóval. Fokhagymát, borsot, köményt nem rak bele. Ő azt nem szereti, és mi ezt már megszoktuk, szeretjük, hogy így csinálja. Adem is szerette. A bátyám kezdetben azzal nyugtatott minket, hogy addig örüljünk, amíg Laura elsózza a hummuszt, és legyünk kedvesek, dicsérjük meg, mert ez azt jelenti náluk, hogy nagyon szerelmes. Laura nem figyel a sóra, rá figyel, és ez jó neki, szóval legyünk kedvesek. Sokáig nem értettük, ez mit is jelent.
– Ha hazajön, éhes lesz, és tudom, hogy szeret veletek együtt enni. Mindenkit áthívtam.

És ma is eljön mindenki. A hummuszt sok kicsi tálba tálalja ki, hogy az asztal minden részére jusson. Laura azt mondja, ezt is tőle tanulta.
Csipog a sütő, kiveszi a következő adag kenyeret. Szar, ehetetlen, mondja megint.

– Laura – mélyen a szemébe nézek, kezd elfogyni a türelmem. – Jó lesz, elég lesz. Nézd, milyen sok van! – A konyhapulton elterült, szomorúan meghajlott kenyérkékre mutatok. Nem hiszem, hogy igazat adott volna nekem, de bólintott. Inkább olyan bólintás volt ez, mint amivel nyugtázta magában, hogy én ezt úgysem érthetem.

Csengetnek. Megjött anyám, mindig ő az első. Kinyitom a tejüveges ajtót, belép, és csak engem ölel meg. Tudja, mi a szokás. Az asztalhoz ül, a megszokott helyére, az ablakhoz, ahonnan látja a kertet, a csicseriborsókat. A szokásosnál szomorúbbnak tűnik, de látom, hogy kipihent, és ettől furán érzem magam. Laura egy adag pitát visz az asztalra, és anyámnak szabadkozik, hogy megtett mindent, de ez most tényleg minősíthetetlenre sikerült.
Megint csengetnek. Mindig ilyenkor érkezik az öcsém meg a felesége. Négy gyerekük van, mind a négy lány, mindegyik kapott magyar keresztnevet is. Csak engem ölelnek meg, majd leülnek az asztalhoz. Laura a gyerekeknek integet, de azok nem igazán mosolyognak, ma valamiért nem, én meg ettől is furán érzem magam. Apám mindig később jön, együtt a nagyszüleimmel. Az asztalnál várjuk őket, és közben enni kezdünk.

*

Két óra már biztos eltelt, odakint kezd lemenni a nap, egyre tűrhetőbb a hőség. Apámék még mindig nem érkeztek meg. Ennyit még sosem késtek. Laura már a vacsora utáni kávét készíti, darálja a szemeket, csak tekeri és tekeri, amikor végre megszólal a csengő. Apám az, gondolom. Az ajtóhoz rohanok, az opálos ajtóüvegen keresztül csak egyetlen ember alakját látom. Hárman szoktak ilyenkor itt állni, apám elöl, mögötte a nagyszüleim. Most csak egy ember áll itt, egy pillanatra megáll a kezem a kilincsen, mi van, ha. A bátyám ezen az üvegen keresztül, meg egyébként is, mindig hasonlított az apámra. Veszek egy mély levegőt, aztán még egyet, és kinyitom az ajtót. Hevesen ver a szívem, és egy pillanatra ki is hagy egy dobbanást, mikor apámat pillantom meg. Gondterhelt arccal ácsorog, imafüzért morzsolgat a kezében. A nagyszüleim sehol. Már sejtem, miért érzem ilyen furán magam. Laura is lassan az ajtóhoz lépked, ő is csalódott, hogy csak egy embert lát, de lelkesen darálja tovább a kávét, erősen szorítja és tekeri a kart.

– Miért egyedül jöttél? – kérdezem, de már a könnyeimmel küszködöm. Hallom, ahogy anyám bent az étkezőasztalnál, az ablak mellett sírni kezd.

– Miért egyedül jöttél? – kérdezem egyre idegesebben, és nem tudom, miért vele kiabálok, amikor neki is nehéz kimondani a szavakat. És egyre jobban az agyamra megy, hogy Laura csak őröl és őröl, már olyan gyorsan, hogy kezd beleizzadni. A fogantyú körözésébe merül a tekintete.

– Te is tudtad, hogy ők nem viselik majd jól a hírt. Nem tudtak most velem jönni, otthon maradtak – közben az imafüzért szorongatja. Nem őszült meg. Azt nézem, hogyan lehet, hogy még mindig dús fekete haja van, olyan, mint a bátyámnak volt, és hogy lehet, hogy a gondterheltség is az arcán olyan, mintha ikertestvére lenne bátyám gondterheltségének. Csak őt látom benne, és ideges vagyok, hogy már csak benne láthatom. Remegni kezd a kezem. Félek, egyedül érzem magam.

Laura apám mondatára abbahagyja a darálást, de most nem foglalkozom vele. Nem sír, csak hallom, ahogy távolodik tőlem. A sütőt hallom hosszan csipogni, kikapcsolta. Apám arcába bámulok, aki még mindig szerencsétlenül áll a küszöbön. Mögötte már lement a nap, kellemes az idő. Hallom, ahogy a gázrózsák elcsitulnak.

– Megtalálták? – Laura időközben visszalépett mellém, és a hangja most először olyan, mint régen. Apám bólint, közelebb jönne, hogy megöleljen, azt kérem, most ne érjen hozzám. Nem sírok, csak kétségbeesetten nézem apám arcát, pislogni se merek, mi van, ha újra kinyitom a szemem, és már nem látom benne a bátyámat. Laura erre megfogja a kezemet, erősen megszorítja, csak ekkor kezdek sírni. Becsukom a szemem, Laura kezembe nyomja az őrlőt, és arra kér, daráljam a kávét, mert olyan jól csinálom, és amikor én darálom, annak olyan hangja van, mint amikor a bátyám darálta.