Egyszer csak havazni kezdett,
kristályok puha csöndjében
fénylett nedvesen az arcod,
se kezdet, se vég nem volt még,
mintha valami áhítat
pöttyözte volna hirtelen
a járdát, és csak álltál ott,
mint végleg elhagyott gyerek.
Testmeleg, mondtad, s éreztem
szinte én is a simulást,
hogy az tart életben, tudom,
mondtam, és hogy szégyellem az
egészet, majd a kék derű
a szemedben, ahogy lassan
ragyogni kezdett kávédból
a gőzölgő, vad öröklét.
