A beszélő kovász

– Hát, ez meg hogy? – hüledeztem.

Azt már egészen megszoktam, hogy Piliscsudán beszélnek a macskák és a madarak, mindenféle lidércek és démonok mászkálnak a házban és az utcákon. De hogy még a kovász is megszólal! Tény, hogy a burjánzásnak indult anyag furcsa, szürkés árnyalatot vett fel, és kissé savanykás szagot árasztott, úgyhogy azon nem lepődtem volna meg, ha ez a mikrotenyészet egyszer csak kimászik a tálból. Régebben jártam úgy, hogy egy-egy hűtőben felejtett étel olyan szivárványszínekben pompázó penészkomplexumot növesztett maga köré, hogy kedvem lett volna művészeti alkotásként kiállítani. De eddig még semmi, amit a konyhában műveltem, nem szólalt meg.

– Na, mi az? Ne tátsd a szád, úgysem tudsz még megenni! – zökkentett ki gondolatfolyamomból a beszélő kovász.

„Ami azt illeti, nem tudnék egy saját identitással rendelkező kovászból sütött kenyeret elfogyasztani” – ezt persze nem mondtam ki hangosan, inkább igyekeztem hasznos információkhoz jutni a társalgás révén.

– Kedves kovász, mikor leszel már jó, vagyis elég érett?

– Ne aggódj, szólni fogok, addig viszont szeretnék mesélni neked egy réges-régi városról. Ebben a városban minden, két ember közti tér életre kelt. Ha nagyon szerették egymást, akik találkoztak, akkor doromboló, cirmos macskává, ha gyűlölték, akkor sárkánykígyóvá változott, ezért ott nagyon vigyáztak, hogy egyik fél szívében se legyen gyűlölet, mert akkor a sárkánykígyóvá változott tér mindenkit felfalt.

– Biztos, hogy fogsz szólni, ha már megértél és eléggé meghíztál? – szakítottam félbe, mert láttam, hogy nagyon belemelegedett a mondandójába.
– Igen, nemsokára szép gömbölyűre pihenem magam.

– Várj, akkor nem volna jobb, ha inkább hagynálak kicsit?

– Á, egyáltalán nem megterhelő számomra a mesélés, mindjárt elmondok egy történetet a kívánságteljesítő kútról, de előbb etess meg, kérlek!

Vizet és lisztet öntöttem a tálba és jól megkevertem, mire a kovász akkorát tüsszentett, hogy csak úgy szállt mindenfelé a lisztfelhő körülötte.

– Nem fázol?

– Hát, közelebb mehetnénk a kandallóhoz, mert akkor gyorsabban fejlődök.

– Ezt hamarabb is mondhattad volna!

– Csak most kezdtem érezni, hogy fázom.

Átmentünk hát a másik szobába, ahol jobb idő volt, a kovász pedig olyan jól érezte magát, hogy be sem állt a szája.

– Szóval arról akartam mesélni neked, hogy egyszer megfelezték a kívánságok kútját, a kívánságok pedig ettől fogva faramuci módon teljesültek.

– De hogy felezték meg? Kik?

– Két család költözött egy régi portára, és mivel nem tudtak megegyezni, hogy kinek a kertjében legyen a különleges kút, ezért aztán úgy húzták meg a kerítést, hogy éppen félbevágja a kívánságok kútját is. Ez akár még igazságos megoldásnak is tűnhetett volna, igen ám, de innentől fogva a kívánságok is csak félig-meddig teljesültek. Az egyik családnak volt egy lánya, aki folyton a falu legszebb legényéről álmodozott. A legény viszontszerette őt, sajnos azonban idővel kiderült, hogy nemcsak őt, hanem még vagy másik öt leányt is. Aztán amikor a másik család feje kívánt egy szép, új lovas szekeret két paripával, úgy tűnt, hogy ez a kívánsága is teljesül, mert kisvártatva örökölt egy ilyen fogatot a jómódban élő bátyjától, aki az övét még nagyobbra, díszesebbre cserélte. A két ló azonban alighogy megérkezett új tulajdonosához, megbolondult. Ha az egyik erre futott, a másik homlokegyenest a másik irányba. Így történt, hogy a megbokrosodott lovak nekivezették egy fának az új szekeret, az pedig kettétört, éppen középen. Ettől fogva a lovak megnyugodtak, kezessé váltak, csak épp a két fél szekérrel nem lehetett közlekedni. Az eset azonban ráébresztette őket a szekér és a kívánságkút közötti hasonlóságra, így rájöttek, miért csak félig teljesülnek a kívánságok.

– Amikor ráébredtek, hogy mi a gond, mit csináltak? Lebontották a kerítést? – kérdeztem.

– Nem, hanem közösen kívántak. Tiszta szívből. Ha bármelyik család bármelyik tagja vágyakozott valamire, akkor közösen körbeállták a kutat, és mind arra koncentráltak, hogy a kívánság teljesüljön.

– És így már jól működött a kút?

– Igen, így nem akadályozták egymást a különféle szándékok, és kiegészítette egymást a kölcsönös akarat.

Azon tűnődtem közben, hogy a kovász a mágikus világ egyik legfurcsább identitása. Újjászületik önmagából, lehasad a személyiségének egy része, és kenyérként vagy egyéb varázserővel bíró péksüteményként él tovább. Mégis mindig megmarad egy belső mag, ami önmaga, és aminek tudomása van a külön életet élő részeiről. Állítólag a méheknek is ilyesmi a kollektív identitása, mintha a raj minden egyes eleme egyetlen, nagy agy része lenne.