Villódzó poétikai összetettség – ötletes és szellemes asszociációbőség: ami a mai (újmodern, posztmodern vagy „izmusokon” és „posztokon” túlhaladva korszerű) magyar lírában igazán vonzó és megnyerő lehet, az Lázár Balázs költészetére is rendkívül élénken jellemző. Tematikusan is koncepciózus (mert családi, életrajzi, lakóhelyi, színházi – lévén a szerző kiváló színművész is –, utazási, amerikai ösztöndíjas élményeket összecsoportosító, s egyik kötetének címe szerint egyenesen: „emlékrestaurátor”) verseskönyvei sorában a legújabb, a Karantén(y)ek (2023) is primer valóságtapasztalatokra reflektál, metaforikusan, intellektuálisan sziporkázva kitágított jelentés- és hangulatmezőkkel.

A 2020-as esztendő a világjárvány váratlan traumáját hozta – s a keserű akasztófahumort felkavaró kötetcím szerint: tényszerűen és jelképesen is karanténba záródott a megdöbbent emberiség; de a magyarság méltóságigényű identitáserősítése különösképpen derékba tört: Trianon századik évfordulójának monumentális emlékrendezvényeit lehetetlenítette el a vírus. A többértelműn gyászos anniverzárium, az egyetemes félelem légkörében mintha csak az ismétlődő történelmi sorstragédiák szimbolikus üzenete morajlott volna. S ha a trianoni szétszaggattatás (s biblikusan a babiloni fogsághoz hasonlítható kisebbségiség) fájdalmait sugárzó kortársi líraművek, köztük Tamás Menyhért Trianon szédületében (2020) vagy Pósa Zoltán Trianon (2020) című könyve, illetve a pandémia hétköznapi jelenségeit látleletező versfüzérek, például Jenei Gyula kötete, a Légszomj (2020) emblematikusan rajzolták föl e kataklizmákat, Lázár Balázs most a kettős, két- irányú megpróbáltatások egyfajta képzettársító költői diagnózisát együtt tárja elénk.

Mégpedig a historikus szenvedések összefonódásának, a sajgó létérzések egybehullámzásának hol antik veretű (s olykor időmértékes-hexameteres ritmikával gördülő) elégikus, melankolikus, hol ironikus-szarkasztikus vagy szóforgatón (s a jelenkor groteszk bizarrériáját így csúfondárosan kifigurázó) nyelvjátékos kifejezésformáit, s azok sodró vagy vibrálón regiszterkeverő hangnemi sokszínűségét teremtve meg.

Az első ciklus a Vergiliusra, Radnótira is utaló eklogákat sorakoztatja („Hosszú volt ez a tél, a karantén, zárva a szív még, / Zord pandémia nyomja az embert, maszkja a bánat” – Fáj a tavasz; „S fontos minden megtartó rím, gondolat is, hisz / nem csak a test betegedhet, korhad a lélek e korban” – Első ekloga; „Múzsa, te édes, szintetikus, digitális agyad van?” – Harmadik ekloga), s a rettegés, a néma összegubózás, a városi kiüresedés, a számolhatatlan halálozás rémületét és szorongató világvégi pillanatképeit próféciás, litániás, fohászos-sóhajos vagy éppen lüktetőn abszurd dezillúzióval jelenetező darabok sora a tragikomikus Karanténekkel zárul („Duplahúsz, duplahúsz, / belénk nyilallsz, mint a csúz!”; „Karanténban összezárva / száll e posztom lájkról lájkra”), hogy aztán a második rész a trianoni siratókkal, panaszdalokkal („eklogával”, „tükörrel”, „haikuval”, „töredékkel”) folytatódjék: „száz év kemény karantén / Európa közepén (…) Közép-Kelet-kaloda / mennyi vírus vakcina / mennyi emberi hiba / mennyi halál mennyi gyász / mennyi elhalkult fohász” (Karantény); „Nagyanti meg Kisanti, / Elvert a két briganti. / S bár ez elég régen volt, / nem múlik a szégyenfolt!” (Kar/antant/ének).

A széttört, megcsonkított, szerteszóródó ország (amikor „már a nincs a van”) csak „szellemi magasságával” (Trianon-matek) és intelligenciájával élhet túl – ha lélekben nemet mondva rá meghaladjuk (mint Szőcs Géza egyik versének intertextusára – háromszoros tagadására: „non / non / non” – épülő Tri a non szerint): „tria non non non / vita tom tom tom // mi a gond gond gond / hiba pont pont pont”. Ha in memoriam Illyés Gyula: összeér a „magasság és mélység”, s kifényesedik „a benti-kinti tér s kép” (Gondolatok a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén). S ha végül talán mégsem a Vörösmartyt idéző Utószó apokaliptikus veszteség- és pusztulásvíziói („Bár tél van, nincs fagy, nincs hó, csak halál”) uralkodnak el – hanem a lét-
értelem-kereső ember csillámló reményei.