Levél az emeletről
Kedd van, le kell vinni a kukát,
de várj, nem ezt akartam mondani,
csak félek, hogy elfelejtem. Listák,
teendők, írd fel kérlek, hogy ajándék
Vincének, és akkor beiktatom holnap,
úgyis megyek be dolgozni. Megint egy ügy.
Céges ebéd a családi asztalnál. Kiadások,
bevételek, költségek átcsoportosítása.
Hozni-vinni a gyereket, a bútort áthelyezni,
a szagelszívót megjavítani. Szerelőre
nincs pénz, de láttam egy videót,
szerintem menni fog. Mikor tudom
végre leírni, amit szeretnék, igen,
a szüleink még egészségesek,
ezért is adjunk hálát. Hogy nem kell két
generációt pelenkázni. Ez akkor jutott eszembe,
amikor dobtam le nektek pelenkát a lépcsőn,
ne kelljen feljönnötök. Ezt is tőled tanultam.
Az apró gesztusok automatizmusát.
Vagy csak nem akartam, hogy zavarjatok?
Innen, az emeletről le is mehetnék, nem tudom,
hogy miért levelet írok. Talán a köztes
térre van szükségem. Az idő, a tétovázás,
hogy nem kell rögtön a szemedbe mondani,
amit. A félelem, hogy szóban nem tudom pont azt,
és pont úgy. De mit? Hogy itt vagyok?
Hogy élünk? Hallom, hogy a kicsi sírni kezd.
Le kéne mennem segíteni,
ehelyett írom ezt a gépen. Kinyomtatom,
ledobom neked, ennyi volt az ötlet. Levél
magam helyett. Mit szólna ehhez a fogoly,
aki, ha elengedik, valószínűleg nem levelet ír,
inkább hazamegy. Én meg még itthon ülve is,
három méter magasból. Ha leugranék hozzád,
mert már nem bírnám nélküled,
még bele se halnék. Leereszkedni józanul,
fokonként, mint egy normális ember,
mindenféle hatás nélkül, erre meg valahogy
képtelen vagyok. El kéne mennem itthonról,
hogy végre haza tudjak jönni? De nem erről,
inkább rólad akartam valamit mondani,
Szerelem. Régen így hívtalak. Közös
titkunk volt ez, a megszemélyesítés
kedves játéka. Azt hittem, egyedi. Aztán megláttam
egy másik férfi telefonjában ugyanezt a nevet,
úgyhogy az enyémben átírtam. A szerelem neve
Klári lett. Jelenleg a földszinten mosogat.
Nézd, megint a távolság, az egyes szám
harmadik személy. Ő, az egyetlen, aki,
és itt jönne a lényeg. De most már tényleg
nem tudom, hogy mit akartam mondani.
Bocsásd meg ezt nekem, bár remélhetőleg
sosem olvasod. Tessék, egy olvasatlan szerelmes levél
a semmiről. Lehet, hogy ezt akartam?
Üres beszédet? Homályos duruzsolást, amilyet
a méhben hall a magzat? Talán nem is neked
írom, csak önmagamnak. Vagy neked,
magamról. Pedig rólad kéne. Téged
kellene. Elindulsz a lépcsőn fölfelé.
Nem hull levél, se józanság, se test,
te emelkedsz fel, ahogy az lenni szokott.
A férjed pedig, mint egy versíró kamasz,
gyorsan lecsukja a laptopot.
