Ez a legmélyebb iránytű bennem, úgy rábízhatom magam most is, ahogy a költöző madarak húznak fészkükre, hunyt szemmel, egyenletes szárnycsapásokkal. Tévedhetetlenül…

Úgy éltem itt az első öt évemet, mint egy tanyasi fiú, aki szinte csak a szülői házat ismeri, s hozzá a hűséges kerti fákat. Nem is tudtam a világ többi részéről, hogy még az is van. Ami befogadott, amiben éltem, elég volt és teljes. Itt tanulták meg lábaim a járást, és

itt engedték hozzám a szép magyar dunántúli szavakat. Egyenesen járni, tisztán beszélni, ez maga az emberlét. Itt lettem emberré.

Anyám, Apám, négy testvérem és anyai Nagyszüleim közt. Hát nem nagy világ ez…?

A Vértesaljai család (képek a család archívumából)

 

Alul, a vízpartról láttam a túlsó partot, tehát van folytatás – gondoltam –, aztán mögötte láttam még a többnyire párába burkolt kék somogyi hegyeket is. Kíváncsiság persze mozgott bennem, de

nem vágytam máshová. Bizonyára azért nem, mert ami engem körülvett ott, a Balaton-parton, meg is töltött. Csordulásig.

1953-ban láttam meg a napvilágot, és születésem másnapján meg is kereszteltek. Nem valami szükség miatt, hiszen ötödik gyermekként jó erősen, egészségesen születtem. Szüleim mégis már másnap az Úrnak nyújtottak, azt sem várták meg, hogy a felkért rokon keresztszülők megérkezzenek. Valami különleges mégis történhetett, mert „alkalmi keresztanyám” az a bábaasszony nővér lett, aki huszonkilenc évvel később, amikor papszentelésem után első szentmisémet bemutattam, újmisés áldásomat fogadva mutatkozott be: „Én tartottam az atyát a keresztvíz alá.” S az említett keresztvizet csillogó szemeink könnyeivel hálásan meg is idéztük…

Antaltelep számomra mindenekelőtt vízpart, úgy, ahogy az Isten teremtette. Sűrű, zöld nádas karéjozta a partot, ami szabadon csak ott maradt, ahová a hegyekből a tehéncsorda járt le inni.

A Szent Antal-kápolna (Fotó: NEMJO)

 

Szerettem kolompszóra úszó, lassú vonulásukat, máig egy kicsit karácsonyi élményt idéznek fel bennem ezek a „meleget lehelő” békés állatok.

Akkortájt nem járt ki pap a mi Szent Antal-kápolnánkba, hiszen a telepen csak pár család lakott, a fele otthonukból kitiltott és nyaralójukba elüldözött „megbízhatatlan elem”, mint a mi családunk, másrészt pedig az ő „betelepítettjeik”. Mi, „megbízhatatlanok” vasárnaponként a szomszédos Balatonudvari és ritkábban Örvényes és Aszófő templomaiba

gyalog mentünk szentmisére. Ezek a kora reggeli kilométeres templomba járások maradandó élménnyel töltöttek el.

Két évvel idősebb András bátyámmal izgalommal vártuk, mikor érkezünk „a patakhoz”. Három is volt belőlük, ahogy fürgén lecsorogtak a Balatonba. Ezektől a kristálytiszta karsztvizektől volt olyan tiszta a Balaton. A parti kavicsok közt görbére húzódva piócák tanyáztak. Tartottam tőlük, de jó lenne, ha most is láthatnám őket!

Tihany felől óvatosan fölemeli fejét a narancssárga nap

 

S még egy szó a vízről. Évek óta júliusban járok haza szabadságra, naná, Antaltelepre! Rendi életem szokása, a hatórai kelés itt is magától folytatódik, csak éppen egy kora reggeli fürdés kíséretében. Ilyenkor még csend van, a Balaton halványzöld vize tükörsima, Tihany felől óvatosan fölemeli fejét a narancssárga nap, és így „aranyhídban” úszom.

Belépni az őselembe, megmerítkezni benne nemcsak sport. Sokkal több annál. Szent fürdés. Megtisztulás,

kicsi, de valóságos újjászületés.

Éppen csak ruhát váltva ilyenkor a kápolnába menni a nyolcas mise előtti imádságra, elmondhatatlanul fölséges. A padban ülve az oltár fölötti neogótikus ablaküvegkegyképre tekintve a víz fluid folytonosságát szemlélem. Ezt láttam kicsi gyerekként is, amint Páduai Szent Antal prédikál az antaltelepi parton, tőle jobbra a Tihany tömbje és a vízparton halak hozzá felgyülekeznek, hogy hallják a Szót.

Szent Antal prédikál (Fotó: NEMJO)

 

Nyolc előtt, a harangszóra már jönnek a templomba, lejönnek még a hegyekből is „Isten halacskái”, ahogy Tertulliánusz nevez bennünket, aztán nyolckor, csengőszóra az Úr terít asztalt Szavával és Kenyerével.

Akárhányszor is engedem le a mérőónt életem e titokzatos első öt évébe, ott csak békét találok és a sok testvér közt a testmeleg adta biztonságot.

Ha gyerekkoromról álmodom, nincs szorongás- vagy hiányélményem. Szegények voltunk, de semmi nem hiányzott.

Ott volt a Családunk, a Balaton és Szent Antal. Micsoda gazdagság…!

A szerző jezsuita szerzetes, a Vatikáni Rádió szerkesztője