Ünnep van.
Én piros betűsre színezem
Kosztolányi tintájával ezt a napot, és
egy kávéházi szegleten meglepem
a járókelőket: kezemben zászlót tartok,
rajta piros-zöld betűkkel, hogy
„ÉLJEN A KÖLTÉSZET!”
S a billentyűkoptató szegénylegények
nevében hirdetem:
ha nincsen honor, akkor is,
ha fáj a karod, akkor is,
ha fekete, fekete, fekete a kedved, akkor is,
ha vakítóan fehér és üres a word-dokumentumod, akkor is
verd azt a klaviatúrát, verd, ameddig verheted,
hadd legyen a nyűtt betűkből vers,
s ha vénülő kezeddel tapogatod laptopod,
akkor se félj, hiszen veled van a vers,
mint mindennapi kenyered,
alkoss, gyarapíts,
(mint tudjuk:
ez a te munkád,
ez a küldetésed,
ez mindened,
de túl a közhelyeken
a versed tényleg te, magad vagy,
alany és állítmány,
tárgyad az ige,
míg világ
a világ).