Minden idegszálam tiltakozott az ellen,
hogy felkeressem Trianont,
szemembe ,,fogadjam” az ÍTÉLET HÁZÁT.
Felkerestem.
Mindvégig fáztam.
Fázó inggel jöttem, fázó inggel
fordítottam hátat a királyi hajléknak,
az ezer színben díszelgő szökőkutaknak.
Mily verejtékszagú pompa, 
élezem magam ellen a szót.
Mily szegényes káprázat, 
törpülök szülőföldemhez, Bukovinához.
Hamarabb találtam a rácsos kijárati kapuhoz,
mint ahogy tükrös termében elgondoltam,
inkább menekültem, mint siettem,
nem tudtam elképzelni, hányan néztek
szembe a Tükörterem tükrével,
rácsvonalak rajzolódtak elém,
idegvégződésemben országrészek sajogtak,
Bukovina után a hajdan-időmmel erezett Erdély,
a darázsfészekké tett, majd újból
odahagyásra kényszerített Bácska,
a gyűlölségig izzított Felvidék,
némultságra szorított Ungvár,
Munkács, Beregszász.
Fájó vagyok.
Fogant fájás.
Sűrített pillanatában: feketített múlt,
fosztott jelen, kilátástalan jövendő.
Táskában szégyenítő súly:
Yves de Daruvár friss könyve,
Trianon – a Feldarabolt Magyarország.
Szívemig mar a vérző gondolat:
Egy nemzet nincs megalázva azzal,
hogy legyőzték...
Nem a vesztés a bukás,
hanem a lemondás...
A tegnapi terü, ma is terü.
Esztendők óta próbálom 
kiénekelni magamból.
Gyászlepel.
Kiénekelhetetlen ének!