Máriafürdői elégia
Úgy kéne emlékezni, mint a Nap,
időn túl, forrón árasztva a múltat,
hátha kiolvadnak a belső ragyogásból
az élet kútmélyében lüktető árnyak,
a gyerekkori nyár, a régi Balaton,
a máriafürdői főtt kukoricák,
a vihar előtt csapongó nádas,
hátha hazaérnének végre
a Vilma út salakján gyalogló nyaralók,
szatyrokkal kezükben mennek
az öntudatlan, tiszta lét felé,
a nagy vízhez, amely önmagába ring,
a kis kapun belépve kifújják maguk,
kerti kútba eresztik a görögdinnyét,
nem jut eszükbe, hogy lesz idő,
amikor árnyaikkal magamra maradok,
este majd üldögélnek a teraszon,
kanalazzák a sötéttel telt dinnyehúst,
végül még egy éjszakai fürdés,
csillagok közt úsznak a halottak,
rám hagyták a tó összes emlékét,
hűvös tömb hullámzik bennem,
fölhozni innen bármit minek, kinek.
Aki emlékeivel egyedül maradt,
meg sem született talán.
Fények
Fotó: Végh Attila
