A kávéház ajtajában megtorpanok. Talán mégsem jó ötlet ez az egész. Fáj a lábam, feltörte a magassarkú, rohamléptekkel jöttem végig a Bartókon. Föl se néztem, nem akartam látni a nyüzsgő fővárost, amelyet egyszer már végleg magam mögött hagytam. Gyorsan túl leszek rajta, reménykedem. A fiamért teszem. Érte bármit.

Belépek a kávézóba, csak két asztal foglalt, szinte üres a terem. Ácsorgok a lépcső mellett, jön a pincér, kérdezi, hol szeretnék leülni. Még várok valakit, szabadkozom. Épp rám hagyná a dolgot, mikor zörögve nyílik az ajtó. Megjelenik András. Hozzám hajol, arcon puszil. Émelyítő parfümillat lengi körül. Régen nem ilyet használt.

– Ha tudtam volna, hogy a Művész úr vendége…

– Semmi baj. A galérián leszünk. Mást ne engedjen föl.

Előttem kaptat a lépcsőn. Szűk öltönyt visel. Jóval vékonyabb, mint mikor legutóbb láttam. A legszélső asztalhoz ülünk, közvetlenül az ablak mellé. Csak most tűnik fel, milyen furcsa az orra. Mintha középen be lenne mélyedve. Négy év alatt egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, most mégis idegennek tűnik.

– El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, mikor felhívtál – mondja. – Befagyott Facebook-oldal, törölt Insta-profil, megszüntetett telefonszám. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben.

Ismét előttünk áll a pincér, mint egy visszatérő lidércnyomás.

– Mit hozhatok?

– Egy üveg Veuve Clicquot rozét, két pohárral – mondja András.

– Én inkább egy tejeskávét kérek. Autóval jöttem.

– Akkor csak egy pohár pezsgő lesz a Művész úrnak?

– Ne vicceljen velem.

Ismét magunkra maradunk.

– Úgy láttam, nagy sikert aratott a Nászéjszaka.

– Megnyerte Berlint, Karlovy Varyt, Velencét – mondja büszkén. – Azóta záporoznak rám a felkérések. Nyáron Münchenben rendezek egy német–amerikai produkciót. Baromi nagy sztárok jöttek a castingra. Úgy néz ki, Til Schweigeré lesz a főszerep.

– Mi a film címe?

– Együtt lehetnénk. Tudod, Anna Gavalda.

– Azt egyszer már vászonra vitték.

– Igen, de szarul. Te most kinek tolod a szekerét?

– Egy Vasedényben dolgozom.

Elkerekedik a szeme. Pár másodpercig küzd, aztán kitör belőle a nevetés.

– Ez komoly?

– Pénzügyes vagyok. Nyugis meló.

Kijönnek az italok. Lassan kavargatom a kávét, a habba rajzolt szívecske előbb körré, majd torz, barna folttá válik a kanalam alatt. András tölt magának egy pohár pezsgőt. Felhajtja.

– Emlékszel arra a vidéki házra, ahol négy napig forgattunk, és te főztél az egész stábra? – kérdezi. – Életemben nem ettem olyan jó lecsót!

– Szűk volt a büdzsé, kreatívnak kellett lennem.

– És a Nászéjszaka záróhete, mikor azt hittem, egyszerre futunk ki a pénzből és az időből, te mégis mindent megoldottál? Azóta sem találtam hozzád fogható gyártásvezetőt. – Lehajtja a fejét, elmosolyodik. – Istenem, az az utolsó teraszavató Almádiban, mikor fekete porcelántányérokon hordtad körbe a cuccot, és hajnalban poroltóval kergettük egymást! Sose felejtem el. Csak aztán eltűntél. Szarul esett.

Nem tudom, mit felelhetnék. Mondjam el, hogy nekem mi minden esett szarul a buli után? A napokig tartó mellkasi szorítás? Vagy a habos hányás? Esetleg a paranoiás tünetek, melyek egy marék Xanax ellenére sem múltak el? Vagy meséljek neki inkább a pozitív teszt utáni kijózanodásról, ami alatt rájöttem, hogy képes volnék három csíkért megölni a bennem növekvő életet? Iszom a kávémból, forró és keserű, elfelejtettem bele cukrot tenni.

– Mi újság a családdal? – kérdezem.

– Izabella válni akar.

– Izabella mindig válni akar.

– Igen, de ez most komoly. Azt mondja, ha nem változtatok az életmódomon, fogja a lányokat, és visszaköltözik Kaliforniába. Egy kurva díjátadóra nem hajlandó velem eljönni. Egyébként minden oké, boldog házasságban élek.

– Hülye vagy.

Nevetünk. Elővesz a zakózsebéből egy töltény alakú, kicsi fémtárgyat. Lecsavarja a tetejét, kihúzza belőle az apró kanálkát, orrlyukához emeli, szippant egyet.

– Kérsz?

Megrázom a fejem, de egész testemben megborzongok. Csak ma nem használok, mondom magamban a varázsigét, melyet az első konzultáción vertek belém. Mindig csak egy napot kell kibírni. Kinézek az ablakon. Egyetemisták üldögélnek a kávézó előtti téren, arcukon megpihen a tavaszi napsütés. Minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik ebben a hosszúra nyúlt pillanatban. A fiam elvan az unokatesóknál, előttem az egész szombat, és karnyújtásnyira ül tőlem az egyetlen férfi, aki mellett valaha is különlegesnek éreztem magam.

– Megnézhetem? – fordulok hozzá.

– Mit?

– Hát a szniffert.

Elmosolyodik, átnyújtja. Ujjaim közt forgatom a finoman kidolgozott kis tárolót. Összeszorul a gyomrom, kiráz a hideg. Eszembe jut az első használat öröme, melyet évekig kergettem, de sosem értem utol. Eszembe jut a fejemben izzó dopaminvihar, melyben újra és újra elhittem, mindent látok, mindent értek, és mindenkinél jobb vagyok. És eszembe jut a depresszió, az önvád és az önutálat, mely a tizenkét utcás éjszakákat követte.

Felsóhajtok. Visszaadom a töltényt.

– Négy éve tiszta vagyok.

Döbbenten néz rám.

– Hogy csinálod?

– Egyéni terápia, önsegítő körök, csomó kínlódás. De megéri.

– Azt mondod? – Zörögnek a jégkockák, ahogy megforgatja bennük a pezsgősüveget. – Nekem is sikerül néha letenni egy-két hónapra, de olyankor meg rácsúszom a piára. Utálok másnapos lenni. Akkor már inkább a kóla. Csak ne cseszné szét az orromat. Két hete műtötték. Látszik?

– Kicsit.

– Egyébként megértem Izabellát. – Megint tölt magának. – Egyik reggel alsógatyában és bőrdzsekiben ébredtem a kanapén. Mikor a nagylányom meglátott, azt mondta, szánalmas vagy, apa. – Megingatja a fejét. – Le kellene állnom. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Én segíthetek – mondom halkan, és már látom magam előtt, ahogy besétálunk az addiktológiára, együtt járunk a csoportba, kiköltözik hozzám Szentendrére, Bencével focizik a füvön, és végre egyszer ebben a rohadt életben minden a helyére kerül. Megcsörren a telefonom. – Ne haragudj, ezt fel kell vennem.

– Intézd csak. Rögtön jövök. – Föláll, lemegy a lépcsőn.

A húgom az, Bence vízálló cipőjét keresi, nincs a táskában, pedig elvileg bepakoltam. Most hogyan menjenek le a Duna-partra kacsákat etetni? Abban maradunk, hogy visz neki pótzoknikat, legfeljebb abban lesz, ha átázik a tornacipője. Egyébként pedig bőven elég, ha csak holnap este megyek érte, angyalian elvannak együtt a gyerekek. Kinyomom a telefont, előveszem a táskámban lapuló borítékot, kihúzom belőle a fényképet. Bence kockás ingben vigyorog rajta, a háttérben őszi falevelek hullanak, ez volt az első ovis fotózása. Ha ő nincs, még mindig a saját gyártású tébolydámban keringek anélkül, hogy tudnám, beteg vagyok. Karácsonykor kérdezte meg először, hogy miért nincs apukája. Nem tudtam neki hazudni. Azóta nyaggat, mikor láthatja. Visszacsukom a borítékot. Leteszem az asztal szélére.

Hallom András közeledő lépteit. Leül velem szemben. Rágja a szája szélét, szipog, rezeg a szemhéja. Felkönyököl, és kipirult arccal magyarázza, hogy egy perccel tovább se maradhatok a Vasedényben, újra együtt kell dolgoznunk, mert mi ketten legyőzhetetlen páros vagyunk, különleges tehetségem van a filmgyártáshoz, és ezúttal rendezőasszisztensként számít rám az Együtt lehetnénkben. Képzeljem csak el, Til Schweigerrel vacsorázunk
a szetten! Elsöprő lendülettel zúdítja rám a monológját, a kezem után nyúl, és ahogy hozzám ér, ráeszmélek, hogy én nem a fiam miatt jöttem ide, hanem az egyetlen kábítószerért, akit még mindig nem sikerült letennem.

Mosolygok, bólogatok, óvatosan elhúzom a kezem. Észre sem veszi, úszik az egotripjében. A borítékot lassan, észrevétlenül csúsztatom vissza a táskámba. Megköszönöm a kávét, elnézést kérek, amiért indulnom kell, de a húgom bajban van, defektet kapott. Futok le a lépcsőn, ki a járdára, végig a Bartókon. Lábamat töri a magassarkú, de nem érdekel, otthon úgyis átcserélem lapos talpúra, hogy szaladhassak tovább a Duna-partra, iszapba rajzolni a letört ágakkal, lapos köveket kacsáztatni a folyón, és hangosan pörölni Bencével, amiért századjára is belegázol vászoncipővel a vízbe.