Idén sem fogom megkapni azt a szánkót, amelyre annyira vágyom, mert van nekem sokkal jobb, csak szerintem ronda, de Apa szerint az a jó, mert az biztonságos. Rajtam kívül már mindenkinek olyan van. Olyan könnyű szerkezetű, tegnapelőtt vásárolt. Szóval új. Az enyémen pedig még nyilvánvalóan a dédapám is csúszkált.

Apa szerette, ha van súlyuk a dolgoknak. Terhelhetőségük. Megélt idejük, amelybe nem roppantak bele. Ma már nagyon sokat jelentene az a régi szánkó, de már nincs meg, csak a fejemben. Ott csúszkálok rajta lefelé a dombon, kötött sapkában, tragikusan nőietlen téli kiskabátban. A kötött sapkát nem szeretem, mert nem látszik alatta a hajam. Írtam Jézuskának levelet, hogy gondolja át ezt a szánkóügyet, mert rossz ezzel égetnem magam a fiúk között, így nem lesz belém senki rendesen szerelmes. Egyszer Apának is mondtam ezt, de csak nevetett, azt mondta, hogy szerinte ezen nem múlik semmi. És hogy igenis helyes kislány vagyok, kötött sapkában is. Télen a hideghez kell öltözni, nem a fiúkhoz. Hát, én ezt máshogy gondolom. Mondjuk egy jobb sapkát is hozhatna nekem Jézuska, például olyat, amit én választok ki, de az meg nem ajándék, tehát nem ér. Az ajándékokat nem lehet rendelni, az nem úgy megy, mint az étteremben. Azért kicsit mehetne úgy. Mindenesetre a levelet kiragasztottam az ablaküvegre, hogy véletlenül se lehessen nem észrevenni. Le is rajzoltam a szép sapkát és a szép szánkót, jobb a biztonság, hátha Jézuska nem tudja kibogarászni a betűimet.

Amikor kicsi voltam, nehezen értettem meg bármit is a karácsony égi-földi titkából. Nem tudtam, hogy a várakozás gyönyörű és mélységes is lehet, hogy az egyáltalán nem mozdulatlanság, megdermedés, nem olyan, mint amikor kővé válik az ember. Mindent és azonnal akartam, biztosítékot arra, hogy lesz ajándékom, kitapogatni a csomagolópapírt, hogy vajon mit rejthet, és remélni, hogy óriási csomagokat találok majd szalaggal átkötve a tálalószekrény mélyén, az ágyneműtartó ládában. Elszántan és gyalázatos módon kutattam az ajándékaim után, és mérges voltam, ha nem találtam meg őket. (Sosem találtam meg őket.) Apa valószínűleg ezt pontosan tudta, de nem tette szóvá. Magamnak teszem tönkre az ünnepet, majd rájövök, hogy nem ez a helyes út. Karácsony éjszakáját is jócskán megnehezítettem: nem akartam elaludni aznap egyáltalán, lehetetlen időpontokban átólálkodtam mamáék hálószobájába, hogy legalább őket se hagyjam aludni. Mintha attól, hogy ébren tartom magam, el tudnám érni, hogy sose érjen véget az az éj.

Ha visszaparancsoltak a szobámba, az ablakon át az eget nézegettem. A téli égbolt kárpótolt mindenért, a sosem megkapott szánkóért, a hiába rajzolt képekért, a zord időért, az összes szűkösségért, ínségért. Kinyitottam az ablakot, nem érdekelt a hideg, el akartam nyelni a csillagok összes fényét, mert akiben fény lakik, az a leggazdagabb a világon. Mintha azok a csillagok mások lettek volna. Mások is voltak. A karácsony csillagjai.

Később, de még mindig kislányként, megesett, hogy kínszenvedésként éltem meg az ünnepeket, mert akkor éppen a szerelem volt a legfontosabb számomra, fontosabb még a karácsonyi csillagoknál is. Szalmalángnyi szerelmem szintén a családjával dekkolt, kantáros nadrágban, fehér ingecskében. Lehettünk úgy egyméteresek, talán még akkorák sem. És hiába laktunk egymástól pár utcányira, a távolság áthidalhatatlan volt. Amikor gyertyát gyújtottunk, melegbarna szemére gondoltam, és abban bíztam, hogy ő is egy szeplős arcocskát lát a gyertya fényében maga előtt. Bár az is lehet, hogy abban a pillanatban a vágyott távirányítós autója jobban izgatta, de szerettem volna ennél acélosabbnak gondolni őt. Hogy mégsem. Ha két ember úgy néz egymásra, ahogy azt mi tettük, az sokkal többet ér, mint egy egész autókereskedés. A szentestét mindenki a családjával tölti, ebbe nyugodjunk bele. Másnap mehetünk hógolyózni, ha megdob, megkergetem.

A karácsony nálunk mindig kettős ünnep volt, mert édesapám szenteste született. Kislányfejjel azt gondoltam, ennél nagyobb szerencsétlenség nem is érhet valakit. Egyszerre letudják az ajándékokat, ez borzasztó.

Nagymamám nyilván máshogy élhette meg mindezt, amikor Mária-arccal nézett bepólyált kicsinyére. Hogy hogyan fért el abban az ölelésnyi pólyában édesapám, az rejtély. De én is elfértem valahogy az enyémben, a csodákat nem kell megérteni. Azért igyekeztem mindig úgy csomagolni az ajándékomat, hogy ne tévessze össze azzal, amit Jézuska hoz. Mert ez azért nem mindegy, nekem a zsebpénzemből kellett félretennem a rávalót, holott költhettem volna nyalókákra is. Tudja csak meg, hogy az én voltam. És szeressen érte.

Egyszer egy sálat is megpróbáltam kötni neki, de nem akart sehogyan sem párhuzamos lenni a két oldal, egyre inkább eltávolodtak egymástól a szemek. Végül át sem adtam, annyira elkeseredtem, a kötőtűvel pedig szakítottam egy életre. Nem illünk mi egymáshoz.

Később már csak a szentestét töltöttem apáékkal, a többi napon futottam, szaladtam, amerre láttam. Leginkább utaztam, messzebb lakó kedvesekhez, vagy jóval messzebb, csak úgy. Talán a karácsony elől futottam, talán magam elől; mintha attól, hogy messzire megyek, magamtól is el tudnék távolodni, legalábbis jobban látni magam. Igaz, valójában nem távolodni, hanem közeledni szerettem volna, csak akkor még nem tudtam, hogyan kell. Az egyik évben Prágában állok az óratorony előtt, várom az apostolok menetét, hogy megjelenjenek a kicsi ablakokban fából faragott szobrocskáik. Kezemben forralt bor, hallgatom a harang kongását, az ablakban felbukkannak egymás után a faragott szentek, befordulnak a tér felé, kinéznek faarcukkal, aztán visszafordulnak oldalra, végül eltűnnek. Megborzongat mindig a látvány, a csontváz, a kakaskukorékolás, a harang, egyáltalán: az idővel való nyers szembesülés, de ragaszkodom is ehhez a borzongáshoz, ehhez a megütközéshez. Valahogy így élem meg az életem szakaszait is: az idő fugáiban, a titkos ablakokban egy-egy alak megjelenik, felém fordul, akkor a legnagyobb és egyetlen jelentősége neki lesz, majd oldalra fordul újra, és eltűnik a sötétben.

Aki mellettem áll, még az ablakomban van, de én már tudom, hogy nemsokára átadja a helyét a következőnek. Én vagyok a tér és az ablak is. Máskor Amszterdamban bolyongok a virágpiacon, fenyőágakat keresek, csokrokat kötnék belőlük, azokkal fogjuk díszíteni az asztalt, a kandalló párkányát. Ott töltöm a szilvesztert is. Látom a fékevesztett embereket, akik az éjszakába tülkölik ürességük hangjait, térdig lehet járni a konfettiben és a színes papírszalagokban, részeg nagyjából az egész város, aztán hajnalban jönnek a nagy autók, összeszedik a szemetet, másnap már nyoma sincs semminek, visszaáll az élet a maga kerékvágásába, mintha mi sem történt volna. Csak átléptünk egy esztendőt. Nem nagy ügy végül is.

Aztán évekig csak keresem a karácsonyt, de sehol nem találom. Mindent úgy teszek, ahogy illik és kell, de nem vagyok benne a mozdulatokban, hogy hol bujkálok, magam sem tudom. Gyertyát gyújtok, mintha, húst sütök, mintha. Nem igaz, hogy minden karácsonyt meg tudunk élni, jó annak, akinek ez mindig megy.

Amióta Apa nincs, kétarcú a karácsonyom, a szenteste. Csorba, hiányos akkor is, ha egyébként minden megvan benne, ha tele van a tál. Évről évre több repedés lesz a tálon, mégis, mintha éppen ezek a repedések tartanák össze. Megbecsülöm, amim éppen van, de egyik szemem mindig valami távoliba, visszahozhatatlanba réved.

Talán meg tudom élni már a karácsony szentségét, és azt is megértem, hogy a titkot nem szabad kiskéssel feszegetni, nagyító alá tenni. Próbálom elfogadni a törvényt: nem lehet megtartani senkit és semmit sem. Minden csomagot ki fogunk bontani, és minden gyertya elég egyszer – csak az nem, amelyet sosem gyújtanak meg. Nem, mégsem az a legborzasztóbb, ha valaki szenteste születik, hanem az, ha olyan gyertyaként kell élnünk, amelyik soha nem éghetett.

Nézem a karácsonyfán a szalmadíszeket, a mézeskalácsot, az égitestek földi másait, a pici gömböcskéket. Kitágul a pupillám a sötétben, elfelejtek pislogni is, egy idő után egyre homályosabban látom csak mindezt, aranyfolyóvá mosódnak össze a díszek, szinte félálomba kerülök, egy vagyok az aranyfolyóval, aki itt van, itt van, aki nincs itt, most az is itt van velem.

Aztán megint tűéles lesz a világ, végigsimítok a hajamon, éneklem a Mennyből az angyalt, az elmúlt hetek várakozására gondolok, közben magamnak szegezem a kérdést, hogy mire is vártam tulajdonképpen, de abban a pillanatban semmilyen használható ötletem sincs. Lehet, nem jól várakoztam. Azt is meg kell tanulni, nem sikerül az sem elsőre. De még sokszor másodikra sem. Pedig jobb úgy várakozni, ha tudom, hogy van mire, mintha csak úgy várakoznánk egy lepusztult pályaudvaron, ahol már a síneket is felszedték.

Ezért idén máshogy várom a karácsonyt, és mindennél jobban a karácsonyt várom. Az araszoló órák helyett az újraéledő világosságot várom, a reményt, amely megtámaszt a téli, holt időben is. A sötétség hatalma nem lehet tartós, az égi gyertyák újra fel fognak lobbanni, csak a földi ég tövig. Mégis meg kell gyújtani, mégis el kell égnie. Ez a sorsa, olyan, mint a szerelem.

Nem tudom, mi lett az öreg vasszánkóval. Ahogy azzal a kisfiúval sem tudom, mi lett. Jobb is talán így. Pedig nem akarok már új szánkót, a régit szeretném, amelyen még a dédapám csúszkált. Összetapasztanám a múlt szilánkjaiból a tányért, amelyből még a nagymamám evett, s ha kézbe fogom a régi tükröt, tudom, hogy egy régi asszony nézte benne egykor arcát. Őt is látom, magamat is látom, belátom mindenemet. Új lapjaimat a régiekre teszem.

Nem akarok már mindent megtudni. Nem akarok mindent idő előtt kibontani. Valami maradjon a csomagolópapír mögött is.

Borítókép: Krasznai Gyula/ Fortepan