1957 őszén léptem a „Jóskába”. A negyvenedik évfordulón találomra kiválasztottam körülbelül száz volt tanítványomat és meghívtam őket agapéra, a nagykovácsi plébániára, ahol az első osztályomból elinduló diák volt a közösség pásztora. Néhány nappal később vacsora-
visszahívást kaptam F. Pétertől. Talán nem tűnik szerénytelen gesztusnak, ha meghívólevele első sorait felidézem: „Megindító volt Nagykovácsiban. Nekem valóban te nyitottad ki a világot. Huszonhárom-huszonöt éve?! Beleremegek. Arra gondoltam, hogy volt türelmed, fantáziád, szíved ennyi toporgó, botladozó, botorkáló lelket befogadni, átölelni.
Ugye nem változtunk semmit?! Szinte semmit.
A lényeget tekintve nem! Néztelek, ahogy körbevettünk, és nagyon erősen éreztem az Életet. Benned, bennem, magunkban. Pedig én már a halálban élek.
A kettő összefügg. Nem azért, mert az élet természetes vége a halál, hanem mert ugyanaz. Feleségem elvesztésekor kinyílt bennem egy ajtó, s alig bírok betelni a kegyelemmel. Emlékszel, a temetés után valamikor beültünk a Horváth étterembe, és azt mondtam, nem tudom, miért születtem. Te tudod? – kérdeztem. Bólintottál. – Mert élsz. Én sosem fogom megtudni. Csak titokban. Amikor belül átjár a remegés. Meg a vágy, hogy kimondjam. Aztán a belenyugvás – csendes és magányos izgalom ez.”
Az ilyen visszaemlékező, múltat idéző, kölcsönös egymásrautaltságunkat kifejező élmények bátorítanak bennünket, hivatásos nevelőket a pályánkon továbbra is fáradhatatlanul dolgozni…
Egyébként axiómaszerű rövidséggel is meg lehet fogalmazni a jó tanárság kritériumait. Úgy, ahogyan
E. Spranger teszi:
„Szinte vallásos áhítattal fordulni az ifjú lélek felé…
Az irányítható ifjú lélek örök bája Szókratész számára metafizikai élmény volt… Csak az az ember érik meg teljesen, aki egyoldalú lelkialkatát a női lélek teljességével és mély visszhangjával egészíti ki… Senki sem nevelő a szó teljes értelmében, aki nem a végtelenségen kerekedett felül önmagában: végtelen mulasztáson és végtelen szenvedésen…
Aki nem szenvedett, az nem tud nevelni. Nem a formált lét szilárdságából fakad a legnagyobb nevelői erő, hanem az örök keresésből.
Mint ahogyan csak problémából születik igazság, ugyanúgy csak a megszenvedett élet szüli mind a magasabb fokra való felemelkedést, mind pedig azt a törekvést, hogy a nyomunkba lépőknek segítő kezünket odanyújtsuk…”
Kosztolányi Dezső Számadás III. című versének szavaival kívánunk boldog születésnapot. Isten éltesse!
Kellesz te még, vijjogni, mint a vércse,
nem kérdeni szabad-e, nem szabad,
sosem kimélni a könnyet se, vért se,
a semmibe rikoltani szavad,
nem hallanak tán, ám ne menj azért se,
számodra itt még munka is akad,
mindig kell valaki, aki megértse,
az utcalányt s a tébolyultakat.
Ülj egy sarokba, vagy állj félre, nézz szét,
szemedben éles fény legyen a részvét,
úgy közeledj a szenvedők felé
s ne a törtet tekintsd és csonka részét
de az egész nem-osztható egészét:
ki senkié sem, az mindenkié.
