A zöld nyuszi csókot hint, majd pepita fülekkel propellerezve az égbe röppen. Sokan osztják a fészbukon a nyúlfarknyi animációt, s gyűlnek alatta nem csak a szmájlik, a szívecske lájkok, de a könnyező emodzsik is: elment Richly Zsolt.

Generációk számára volt meghatározó élmény a tévés esti mesék alapműve, a magyar rajzfilm aranykorát idéző, többször bemutatott sorozat. A zöld nyuszi – lobogó, kajla fülein piros kockák – grafikai frissessége, játékos abszurditása, bátor modernizmusa nemhogy elavult volna az idők során, de ifjú követők révén stílussá vált, fogalommá, olyan megőrzendő, folytatandó elemévé egy műfajnak, amire nemcsak emlékezni, építkezni lehet. A már DVD-n is elérhető Kockásfülű nyúlon vagy a Kíváncsi Fáncsi-meséken fölnőtt generációk ma saját gyerekeik nevelését bízzák a mindig talpraesett ugrifülesre vagy a pajkos kis­elefánt és türelmes mamája gondjaira. Vannak, akik számára az ezópusi mesék Heltai Gáspár által továbbköltött animált fabuláit jelenti Richly Zsolt, másoknak a Gyergyai Albert-széphistória nyomán forgatott tündérmese, az Árgyélus királyfi juthat eszébe, és bizonyára akadnak, akik a színpompás diafilmekre emlékeznek.

A legnagyobb életművel rendelkező rajzfilmesek egyike volt. Nevéhez kapcsolódik az első egész estés televíziós rajzfilm – Jankovics Marcell János vitézének testvérfilmje –, a Háry János is. A hazudós obsitos sajátosan torz szemszögből elmesélt történetéről elhittük, hogy rajzfilmre találták ki, a hiteles néprajzi elemeket használó grafikai és mozgás-koreográfiák és a mulattatóan ironikus gegek új dimenzióba emelték Garay János költeményét. A film demonstratív utalásait az 1983-as bemutató nézői éppúgy megérthették, ahogy az 1926-ban írt Kodály Zoltán-daljátékból is kihallhatták a Trianon-trauma felmutatását.

Sokak számára a közelmúlt meghatározó tévés élménye volt a reformáció korát megidéző, az 500. évfordulóra készített, tízrészes Luther-sorozat is, az alkotó utolsó nagy vállalása. Hitbéli lelkesültség, történelmi ismeretterjesztés, stiláris megújulás – mondhatnánk, a nagy reformátor jelképmadarára, a hattyúra gondolva, azonban folytatni kényszerülünk a gondolatsort: ez a mű lett Richly Zsolt hattyúdala.

A tervező-rendező-grafikus Richly Zsolt a tévéfilmek rajongói mellett nagy „fanklubbal” rendelkezett a magyar animációs szakma egymást követő „iparos” és „momés” generációinak tagjai között, hiszen a 80-as évek vége óta tanította a szakmát, ott, ahol még anno, a 60-as évek derekán maga tanulta. A tanítványok zöme később alkotótársként csatlakozott hozzá, szívesen vonta be rajzolóként, animátorként, olykor társrendezőként az egykori diákokat, és azok örömmel csatlakoztak hozzá. Az utolsó – félbeszakadt – munka során is fiatalok vették körül: a készülő Toldi-sorozat színdramaturgja volt.

Talán az egyetemi kurzusok hallgatói sem mind ismerik a saját műveivel sosem dicsekvő Richly Zsolt önálló rövidfilmjeit, amelyek a fél évszázados életmű meghatározó alkotásai. Ezek az etűdök már nem a gyerekek, nem a fiatal korosztály számára készült tanulságos mesék, hanem az alkotó személyiség érzékeny lenyomatai. A gondosan kiválogatott színekből és árnyalatokból, finom hangulatokból kikevert Este a székelyeknél, a kemény rajzolatú formák és karcos folklórmotívumok lüktető váltásaira épülő tenyeres-talpas Medvetánc, a komputermozgatást először kipróbáló Hommage á Vajda Lajos, vagy a késői fekete-fehér opus, a Kőműves Kelemen – szerzői rövidfilmek. Nem egy konokul öntörvényű művész képe sejlik föl belőlük, inkább a magas- és a népművészeti alapanyagot saját alkotói karakterén átszűrő, azt az animáció formanyelvére színvonalasan és felelősségteljesen adaptálni képes alkotóé.

Richly Zsolt egyedi munkái bizonyítják, hogy az animációs rövidfilm mindenekelőtt költészet, hiszen a műfaj stilizáló, absztraháló képességénél fogva könnyebben jelenít meg univerzális tartalmakat és szubjektív belső világokat, mint a tárgyi valóság viszonylagossága miatt hamarabb elavuló natúrfilm. A Richly-etűdök jól illeszkednek a hazai filmgyártás korpuszába, a magyar animáció történetének erős hagyományokkal bíró lírai tendenciájának paradigmatikus alkotásai, amely irányzat a 70-es évektől kezdve folyamatosan jelen van, azóta, hogy Richly maga is elkezdte a pályát. Alkotásai zömének közös tartalmi vonása, hogy anyagukat a mítoszokból, a folklórirodalomból és a népművészetből nyerik. Ha közös formai jellemzőt szeretnénk, akkor a „morf” szót kellene leírnunk. Öt éve, a magyar animáció századik évfordulóján rendezett konferencián ezt a szót választotta ő is előadása címéül. A transzformációkról, az átváltozásokról beszélt, „morf”-jeleneteket vetített saját munkáiból válogatva, és ilyeneket gyűjtött a kollégáktól is, hisz mindig szívesen hangoztatta, a film csapat­játék. A József Attila „Indiában, hol éjjel a vadak…” kezdetű versére készült diplomafilmjét követően föl-fölbukkanó, erősebben vagy csak sejtelmesen érzékelhető vezérfonalat jelentenek Richly Zsolt művészetében az átváltozások: „morf”-képek, -grafikák, -snittek mentén rendeződik az életmű. Formai jegy, de többről van szó. Többről, amelynek a mostani átváltozás – könnyező fészbuk-emodzsik ide vagy oda – csupán fázisa.