A szitakötő
Rokkant fűz borul a folyóra,
vízen landol a szikkadt levél.
Maga a csónak és a vitorla,
lenge lelkével bajmol a szél.
Kék szitakötő száll a levélre,
precízen ölő kis légi vadász.
Ha szúnyog, apró legyecske lennék,
látására kitörne a frász.
Nyugi, nyugton az öldöklő ösztön.
A potrohvég kényesen alámerül,
hogy a petéknek ágyat keressen,
s árad a derű már féktelenül.
De megfeneklik a pille csónak,
mint ama bárka a bazalthegyen.
Utasa felszáll, így látja jónak,
nem köti ígéret, engedelem.
Csak az embernek mérve az útja,
kordában nyelve, pányván szíve.
Mentsége, hogy még megvan a lelke,
s küldheti vágyainak elibe.
Ősz a tavasszal nem jöhet össze:
köztük a nyár, meg köztük a tél.
Balga alapoz házat a löszre,
s szerelme lázában félrebeszél.
Lám, mily eszelőst gondolok én is:
óhajtom vissza a szitakötőt.
Tündéri párja hogyan lehetnék,
át hogy verhetném e ribanc időt?
Közelít valaki
Már nem lomb,
még nem avar.
Még színeket
játszik az erdő.
Apró poronty
még most a halál,
de éj anyja
emlőjén felnő.
Szoptam volt én is
azt a csecset,
tudatom
nem volt már tiszta.
Szétmarta szám
a tömény ecet,
s testembe
nem leltem vissza.
Lebegni jó,
ölelni jobb volt,
de el már
borom sem érem.
Hologram vagyok
a hold homlokán
egy virtuál’
hóesésben.
Sem hideg, sem hang,
Sem fájás, sem fény –
az idő sem
érinthet engem.
De közelít valaki,
megfogja kezem,
s tudom már:
minden rendben.
