megül a pára a pohár oldalán,
folyondár súg halk imát,
lennék még helyetted, lelnék még
helyedben roppant gerendát
idült vakság ténfereg a völgyben,
nyakra tapos a csizma,
de a fékre tapos a létezés,
epedni az ideálokért, bár visszalőni kár
kézműves játékszerek tornyosulnak
irgalmas ízekben raktáron
az asztalom szélén
mintha áldozatra gyűltek volna
s igen, valóban áldozom talán,
de alkimistának kéne lenni tán
hogy ebben a felbolydult világban
a józan eszünket megőrizzük még
epedve az ideálokért visszalőni kár,
vagy a gondolatot terelni elfele,
legyintve már az érvekre,
s ízlelni még a maradékot…
idült vakság ténfereg a völgyben,
szoborrá dermed a környezet,
dúvad keblén sistereg az álca,
könny cseppen csak könnyedén
algákból épülnek paloták
vöröslő szemek a lüktető arcon,
könny hull a tégely oldalán,
telesírt vödrök az eresz alján,
öntözik kertünk virradó homályát
idült vakság ténfereg a völgyben
