Egy szép tavaszelői napon volt: Buda vára dicsőséges bevétele után. Nyáry Pállal sétálgattunk Pest utcáin. Szomorú látvány volt: a háztetők bombáktól átlyuggatva, a gránit utcaburkolat feltépve, széthányva: a Duna-part járhatatlan.
Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte, végtől-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredtek fölfele, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le elébb? Az egész utcasor üszkös gerendákkal, kőfaltörmelékkel borítva. A nagy vendégfogadók mind kiégett romok: ahol meg nem volt a földszint leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár embert látni a romok között, akik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni?
Legijesztőbb képet mutatott a redout Duna-parti része. Erre haragudtak legjobban a budaiak; hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő része lehetett a másik felének, melyben egykor a német színház múzsái honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a pincében a megolvadt réztető lávája, mely keresztültört minden boltozatot. Ezt nem bírta eloltani az a háromnapos meleg eső, mely Budavár bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry, hogy az az eső visszatéríti mindazt a kárt az országnak, amit a háború dúlása okozott.
Alig bírtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak.
Hát volt erre nekünk szükségünk?
Bizony, bizony, mikor 1849. tavasz napján végignéztem ezen a Dunasoron, kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavágni ezt az én bolond fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon.
Hanem ha most végignézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy mégsem zúztam akkor össze ezt az én bolond fejemet.
Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb eseményeiről, azok között volt a francia külügyminiszternek: Druoyn de Lhuysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz intervenció tárgyában Magyarországon. Diplomatai stílben orákulumszerű frazeológiával volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle mindenki, hogy Magyarország az ez idő szerinti francia kormánytól semmi pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a francia kormány sürgős figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása, s a magyar fegyverek győzedelme. S hogy az alatt az ígéret alatt mit ért a francia külügyér, miszerint a francia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz nyúlni, azt meg lehetett tudni a római expedíciójából, mely által az olasz szabadságharcosokat a szent városból kiverte.
Eközben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva, véres betűkkel pompázó, melyet kíváncsi csoport vett körül. Mi is oda csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát:
Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete volt az, melyben előre bocsátva az indokait, a közelgő orosz inváziót, felszólít minden hazafit (talán arra, hogy fogjon fegyvert s sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem biz az; hanem hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos böjtöt, menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a búcsújárásnak keresztes processzióban. Így szoktak nevezetesen a pátriárkális időkben védekezni
a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel.
Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé:
Lengyelország halálszagát érzem.
E pillanatban hangos kacaj hangzott fel mögöttünk.
Hátra tekintettünk.
Mi ráismertünk az alakra. Petőfi volt az.
Nagyon átváltozott az arca. A szakállát nem borotválta rég; az egészen benőtte az arcát, valami gyűrött fehér kalap volt a fejen. Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán.
Mi ráismertünk, de ő ránk sem nézett: fogai közt morzsolta: fuimus Troës! Rues Ilium et ingens gloria Parthenopes. Azzal megfordult s odábbment.
Szegény bolond! Monda Nyáry, utánanézve. Most ez a nyakravaló nem viselés miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idioszinkráziája, hogy az öltözetet nem tűrik a testükön.
Azután elmonda Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Írt egy magyar Marseillaise-t, ezzel a címmel: Előre! (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s ossza ki a magyar honvédsereg között.
Magának kívánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tízezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna azt a magyar Tyrtaeusnak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekülhetett volna a külföldre, vihette volna magával Júliáját, Zoltánját s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok minisztériuma nem bírt érzékkel a poéták fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez éppen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának.
Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát nem jön-e el a mai díszlakomába a múzeumba?
Elmosolyodott rá: Tudod, hogy én vízivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat.
Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve.
Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben részt vehetett minden igaz hazafi, aki a két forintot letette; a katonák mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagyterme szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek.
Ebéd ideje előtt itt gyűltünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső lépcsőcsarnokában.
Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is odatámasztja a vállát. Petőfi volt.
Mondhatnám volt neki: Hej, Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit.
Azonban egy másik ismerős alak is került mellém. Régi pajtás a komáromi rajziskolából, akivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög oszlopok kicirkalmazását. Nagy köpcös, csontos, de különben lomha fickó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissër volt a komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt.
Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidám arcú, közép termetű, aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás magistrátuális personák vezették, akikkel élénken társalgott.
A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát.
Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall:
Oes verfluchte Civilisten, konnt’s nid éljen schrein, wenn der General kommt!
Már hogy mi: Petőfi meg én verfluchte Civilisten!
Petőfinek még erre sem mozdult meg az arca.
Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az étkezőasztalokkal megrakott múzeumi nagyterembe.
A patkó alakúra formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan sikerült helyet kapnunk, mégpedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által ismét összekerültünk három régi jó barátok; Brosenbach jutott az asztal végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben.
Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket.
Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a régi rajziskolai időkből.
Aha, der junge Fant neben mir!
Nem az az egyik, hanem a másik.
Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki.
Tehát skribler!
Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpfiegsbranchnál, ahol az apja Obercommisër volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek szénásszekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez az ő hivatása. A profunt süttetés a táborban, a szénaszalma fuvarozás: az örökös harc mit den verfluchten Bauern, kik különösen nagy mesterek a zab elrejtésében a rekviráló tiszt elől.
Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új emberek voltak itten, mi meg az elmúltak.
Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá lettünk s azt éreztük.
S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, ami lelkűnknek drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő!
És aztán – egymást sem ismertük.
Tavaly még: Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: Ki az az ember? Nem ismerem.
S miért így?
Azért, mert én nőül vettem azt, akit szerettem – s aki engemet oly igazán szeretett. – Igazabban, mint a feleségek felesége az ő halhatatlanítóját.
Ezalatt csak lepergett a díszlakoma a szokott rendben, egész az utolsó mogyoródesszertig, amit ki-ki a saját fogával tört fel. (Meg akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont tósztok mind a jelen levő, mind a távol levő celebritások felmagasztalására, ami igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan háromnapos böjtrendeletére.
Engem émelyítettek ezek a tósztok, amikhez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld zeng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk! kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk dicsekedni, tömjénezni, hozsannát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, ahelyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva: Fegyverre magyar! Itt az ítélet napja!
Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a tósztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt: Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.
Síri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyúlt a poharához.
Hiszen bolond egy tószt is volt! Méltó az agyonhallgatásra. De mikor énbelőlem úgy kikívánkozott ez a mondás!
Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharat s odakoccintá az enyimhez: Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.
Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.
Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában…