Nagyanyámról beszélek, nagyanyámról van szó, kottagrafikus küllemű naplót vezet, lapoz századok óta. Számtalan sora fényt derít: alkalmi süket, az eltűnőségekből nemegyszer a nőség eltűnődéseit hallja. A koleratemetőt kolerateremtőnek. Alkalmas halálai után is csak azért tud elegáns kovidos lenni, hogy szépírás-részletekkel firkált maszkjaiban pózolhasson idegenek előtt. Még a süket fülekre gyógyírt találó fények is derülnek alkalmak szülte halálain. Ennek köszönhetően Váradot is, Pestet is, Patakot is betegesen magáénak bírja. Ónodról nem is beszélve. Ez tartja folyton életben. S igen, nemet is vált.

Nagyanyám az élre- és vérre menő csalárdi, képmutató vitákon hiába elégszer hallja, hogy nem Zsuzsanna ő, a vadnyom csak nyugodtan ott vagyjon, ahol születik, nyugodjon bele az anyakönyvi cselédbe. Behallása: szegint csak szegin ember segíthet. Bevallása újfent arról szólhat, hogy valósággal látja a nőt, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Kaffka Margitnak, áll a saját magának emléket állító tábla előtt és kuncog. Mire újból odanéz, talán hirtelen, már nem látja ismét. A Jézus-szeg int: jelezni kell, a következő megálló a kiszállásé. A leszállásjelző gombot a vészjelzővel összekeverőkön minden korban nevetni tud. Szerinte nem ő utazik az időben, az idő a mázlis, hogy utazhat őbenne.

Kun Marcella ancug egyenruhája válla felett pillantja meg az észterhes jelenetet. A Zsuzsanna álnemű, évszázadokat átvészelő, reklám-maszkokat átviselő nagyanyám éppen ma fabulázza, hogy talán ezerkilencszáztizennyolc december elejének egyetlen, másíthatatlan pillanatát írjuk, egyiknek a másikát, talán másik két pillantás-holnapot, a múlton múlt jövő idejű időket, utazó időnőket, ügyes ügynőknő-időket, a miskolci tizenkettes busz forgójában állva, enyhén előre és jobbra dőlögetve, a kátyúknak, nyomvályúknak is köszönhetően fel-fel dobott nőként, gémberedetten imbolyogván, kompenzálva a Miskolci Egyetemről a Búza tér felé menetrend szerint haladó jármű keltette tehetetlenség-képzeteket, melynek ablakain alig lehet kilátni a „Köpködni tilos”-t kiabáló hirdetmények, plakátok sűrűsége mián, mely sűrűséget kivált az egyetem nyomvájó múltkutatói tudják többször életlen, de annál inkább éltes bonckéseik alá venni, múltat múlttal, jövőt jövendővel etetni. Erdőben a fű agyonnyom.

A jelen az étetni szóban bújik meg, és a kívelrűben. Nagyanyám mondja így, ha a tisztaszoba ajtaját csikaró macskának csirkemájat dob, kívelrű étet, hogy vágyát a tisztához az állatnak valamelyest csillapítsa. Lapítsa más, élezze, éltesse a szavakat más kívelre, étethesse ő, csakis ő, kívelrű belülre. Nagyanyám szíve nagy. Tanyájáról, nevezzük Monyhának, átlátni Királyhelmecre, megannyi Zsuzsanna-emlékhelyet koszorúz álmában. Szegin nő szíve estéről estére valahogy szegínebben hagy. Nagyanyámat sosem zavarja, ha fordítva így az élet. Lorántffynak Kaffkát, Kaffkának Lorántffyt olvas fel hangosan, és elviseli, hogy nászasszonyát Márcelnak szólítja a lánya, történetesen anyám, akinek még vele is meg kell osztania nappaliját, mert Ónod is, Patak is oly közel, mint Kun Marcella és Kaffka Margit azokban a mesékben, melyek tisztára mintha abban az egyetlen szobában érnének össze. Tiszta szívvel az embert is ölők kötik és költik össze őket, s minket, a nőket összefestőket, kötné össze őket, mindahányt az életlen késekkel élhetetlenné vagdalt dúdolmányokkal. Mert a dúdolmányok áthagyományozódnak, hol dúvadként, hol dolmányként tűnnek fel a búcsúkban is vásárolható Jézusszeg-képeken. Az orrvérzésig sorsukat viselő nők a tor végeztéig kitartanak, összeroppanás jóval később, és az az időszak a viselőjükön kívül van, hogy nem érint, nem érdekel már senkit. A gyászmunkát poggyászmunkának ismerik, folyton csak ügyetlen időutazókat vélnek felfedezni a képeken. Ami fontos, az az, hogy a Kun Marcella mint Ady testtestvére, a szexkombájn agrárhasznosítása című előadás dísztermileg, s egy Lorántffy-mellszobor közvetlen közelében legyen megtartva.

Ha már szobor, legalább mell legyen. A halál magánügy, nőjön dicsőség, a hír- és sírnevek legyenek hosszan szélesek. Kiszálazza majd jó pár, magány-ügyek után önfeledten járó szó-, bor- és jelenkutató, hogy Ön sosem feledett, emlékét kegyelettel őrizzük, a buszokon csak éjjel nem tudni, hogy ELTE- vagy eltűnők tartanak Patak irányába, olyankor csak az ismeretes, hogy a menet a trend, az elmenet eljövetele már régóta nem hatja meg a miskolciakat sem: a Lorántffyról elnevezett miskolci utcában Zsuzsanna, az arra hétköznap is ünnepi menetrend szerint közlekedő kilences busz sofőre nem sír már azon, hogy utcája a Muhiról elnevezett útba torkoll, s a közelében Tatárdombnak is neveznek el területet. Ez csak valami vicc lehet, gondolja, körkanyarszüneteiben felsált rendel az ónodi vásárról, megvannak szokott helyei, hentesek, hóhérok, mészárosok, központi ütésszerelők, szóközök nélküli karaktergyilkosok, s szállítók, akik a cuccait reklám-maszkjaikkal felszerelt arcaikkal tisztes távolságot tartva házához viszik. Majdhogynem küszöbig. Onnantól másfél méter a métely, mélyre temetni annyira kötelező.

Mi, utazók, mást nemigen tehetünk, mint hogy nevén nevezzük: az egyszerűség az kedvérért, a nagyszerűség az kedvhazáért. Hisz .doc-ból, .docx-ból dacból se fogom fel förtelmét az anyai szónak, hogy Zsuzsanna hajoljon, haljon más akarat alá folyton. Hogy Kaffka úgy írjon át menetrendeket, hogy az ne az utazók kényelmére legyen szabva. Nagyanyám szerint a nő a férfitól való nő-különbözőségére legyen büszkébb, mint a férfitól szerezhető örömére. Mindene megvan, ami a másé, csak máshogyan. Jobban. Az öröm a különbözőség öröme, a különbség örömét kottázza le, aki más akarat, netán nő ellen férfi, férfi ellen nő akar lenni. Ha bárkibe is korán vájja belé fogát betegágy, társa nem kő lesz, akit ha feldobnak, kórterem-országba visszahull. Ezt is nagyanyám olvassa hangosan, fennen. Fenn én, ahogy felülről figyelem a szállni nem tudókat. Ő azt mondja még: kicsi országomban mától nyilvánítom ki sem-legességemet.

A sem lege ég, hamujába a vágyni nem tudók, a visszatérők, a nyughatagok vágynak. A nyugok, az aggok, a halhatatlanok. A gyermekek, az időértő zuhatagok. Zsuzsannák, Margitok, Marcellák. Márcel. Pénzben milák, írásban Kamillák. Lillák, Füredek. Kedv. Remenyik. Zsigmondok. S sorolhatnám az őszes gyereklányokat, de összes lenne belőle, olyan egészt, fény-észt ember nem akarhat. Nagyanyám, a híres kottalapozó, a gyönyörűszép fül-terem. Szívemen a fordítás mestere. Nagyanyám, az e földhöz kötő nők mesterfordítása azt látja, ha sütne a nap, vagy legalább lenne világos, talán újragondolná, ha kimondaná: még akkor se, ha fölhoznátok, százszor is, végül is. A vég párszor épül is: ha épp felfognak, hogy Ónodhoz, Patakhoz milyen kötések kötnek, mindahányszor áldott földdel elfödnek, majd feldúlnak, csontjaim szerteszórják, csak hogy idétlenül mondhassam el: szavaim a jelentéseket szétszólják. Hogy éppen hol nyugszom, vagy nyugszom-e egyáltalán valahol, rajtam kívül nem tudja más. Talán az idő csak, a kottapapír-vékony cukormáz. Egy lista a jelentőkről. Egy másik a jelentősökről.

A jelent ősökről írni érdemes. A múltat az utánunk jövőkről.