Legutóbb, amikor egy ilyen délutánon kinéztem az nyitott ablakon, az ember apró voltára döbbentem rá megint. A világűr felől nézve apró hangyaként szorgoskodó lények vagyunk, fontosságunk tudatában, céljainkat űzve, tökéletesen védtelenül ügyködünk a sosem tudhatjuk hová vezető úton. A járványhelyzettől frusztrált, egymásnak feszülő veszekedők a villamoson, az idegesen, merev léptekkel igyekvő nők, hónuk alá szorított táskával – ők jutottak eszembe, meg az ölebek. Azok – az időnként kissé patkányszerű – apró állatok, akik rávicsorognak, ugatnak a nagyobb kutyákra, talán kicsiségük miatti frusztrációból, ami érthető volna, de mégis taszító, hiszen egy pillanatra sem tudatosítják, milyen aprók, mennyire kiszolgáltatottak, és mennyire nem tehetnek ez ellen semmit.

Mi, emberek is így akarjuk kikutatni a világűrt. Minél többet tudunk, annál fenyegetőbb, ijesztőbb, annál inkább látszik, milyen hatalmas erők hatnak körülöttünk, mennyire nem vagyunk fontosak, mennyire nem menekülhetünk el, ha a bolygónk elpusztul. Egy számunkra kiszámíthatatlan, végtelen univerzumban sodródunk, ami kedve szerint roppant össze minket, és ezt jogosítványként használjuk arra, hogy olyan dolgokat akarjunk megismerni a világunkon túl, amihez semmi közünk.

Miért zavar minket ennyire az ismeretlen, a megismerhetetlen? Miért vonzódunk hozzá jobban, ha még veszélyesebbnek látjuk, mint ezelőtt bármikor? Miért fontos a fekete lyuk? Miért költ az emberiség többet az űrkutatásra, mint a környezetvédelemre?

Persze hamar rájön az ember a válaszra, hogy a halálfélelem az, ami jó ideje, de főleg a huszadik század óta a legnagyobb és csaknem egyetlen közös félelme az emberiségnek. A betegségeket lassan legyőzzük, az öregedés is szinte tünetmentessé tehető (plasztikával, gyógyszerekkel, pótszervek beültetésével), de a halál még mindig elkerülhetetlen. A Föld halála is, hiszen, ha nem a klímaváltozás vagy a meteoritok, akkor a nap kihunyása semmisíti majd meg alig ötmilliárd év múlva, ami rém közel van, hiszen nincs ötvenszer annyi, mint amennyi ideje a dinoszauruszok a földön éltek. (Sőt, mi magunk is gyártunk tömegpusztító fegyvereket, biztos, ami biztos.)

A világűr viszont a lehetőségek hatalmas arzenálját nyitja meg. Miért ne lehetne benne olyan bolygó, ami szintén lakható a földi embereknek? Még jobb, ha mi magunk gyártunk egyet, egy soha el nem romló űrhajót, mint a Halálcsillag, így naprendszerről naprendszerre járhatóvá válik az űr, minden napkihunyás elől leléphetne az ember. A gond csak az, hogy a mostani álláspont szerint fénysebességgel is túl hosszú az út, hogy az űrhajó első utasai túléljék azt a bolygót, amely élhető, amit talán már sejtenek, merre lehet, talán nem.

Egy végtelenül messze lévő valamibe kapaszkodunk, csak mert a halál ténye elfogadhatatlan. Pedig az emberi élet végcélja ez, ez ad értelmet az útnak. Egy ruha a test, amit ajándékba kapunk egy időre, aztán megsemmisül. A keleti kultúrák mandalakészítő szerzeteseinek tevékenysége nyugtat meg mindig, amikor a halálra gondolok. Évekig dolgoznak színes homokból készített művükön, szebbnél szebb motívumokat varázsolva a földre, s amikor elkészül, az egészet félresöprik, hogy egy újba kezdjenek. Kevés meditatívabb tevékenység létezik, azt hiszem. A mandalakészítő sosem akarja megtartani a pillanatnyi művet. Folyamatosan tudatában van a megsemmisülésnek, a céltalanságnak, de pont ez a céltalanság, ez a végesség ismerete, megértése az, ami mindennél nagyobb odaadást, odafigyelést igényel, ráhangolódni segít. A mintázatban való gyönyörködés alkotás közben születik meg, nem utána.

Élnünk is így kellene. A halál tudata ne keserítse meg a létezést, ne változtassa görcsös kapaszkodássá, hanem vonjon kívülre, hogy rácsodálkozhassunk a mintázatokra, segítsen a lehető legszebb mandalát elkészíteni.