Új kövek
Régi istenek aludtak
nálam,
velük keltem,
feküdtem.
Istenek nehezedtek
a sufniban,
meggörbült alattuk
a munkapad.
Rámoltam őket
be a talicskába.
Mentem velük
pirkadatkor
a földre,
jöttem
napnyugtakor
a kertkapun be.
Nagy kövek voltak
az én isteneim,
eke forgatta fel
őket a sűrű sárból.
Nap szárította ki őket.
Kint hagytam mindet
parlagon.
Most állok
istentelen.
Fölnézek rád,
és visszanézel.
Ha ketten
tekintünk
a köztes égre,
nekem felhőkön
kell átlátnom,
téged saját
fényed világít.
Felhőidből,
ahová eső hull,
oda teszem
az újabb rögöt le.
Legyen hát
szemünk új fénye,
köveink új rakása.
Friss istenem
a földemre
zuhog, szívódik
és hajt elő
egyre-másra.
Igyunk hát
ezen a rakáson
az időjárásra!
Csomó
Belenéztem
szoros szemébe,
és éhes örvényt láttam,
régi istenek
a fehérjében,
új egy pislogásban.
A hegyre
jött utánam,
hogy felkapjon
vagy ledobjon.
Aggó isteneimet
ott hiába
keresi.
Folyton
üres egyik
markából
lányai és gyermekei,
másikból
ujjai közt
kiúszó levegő.
Most aggodalmaskodik.
Mindenemet akarja,
mindenem az övé.
Hozzá kötődöm,
nem függ tőlem.
Engedi kötelem,
belegabalyodom.
Kap
Add nekem
mindened,
mondta.
Odaadtam.
Kapjon meg
engem is.
Nyúlt,
de a marka
az istennek
el nem bírt.
Hasát
puffasztottam,
szeme fel
se fogott.
Nem fértem
a fejébe,
csúsztam
a bőréről le.
Könnyen
belémkapott
a szél.
Fentebb láttam,
ahogy áll és
megfeszül az izma,
mindenáron fogna,
tartana vissza.
