Óvoda, 1983

Húszcentis hóréteg lepte be aznap pompásan az évtizede rétegződő szemetet. Karácsonyt előlegező illúzió.

– Apu, tudod te azt, hogy kit kell legjobban szeretni a világon?
– A szeretet változó, kicsi lányom – bölcselkedem bizonytalankodva, és büszkeségtől feszül a mellkasom. – Nagyon fontos nekem a véleményed.
– Tudd meg tőlem – fontoskodik –, hogy Nicolae Ceauşescu elvtárs bácsit és Elena Ceauşescu elvtárs nénit!
– Biztos ez? – kérdezem roskadozva.
– Biztos.
– Honnan tudod, hogy biztos?
– Az óvó néni mondta.
– Az óvó néni mindig igazat mond?
– Mindig.

Az óvó néninek ibolyakék szeme van, selymes haja és hangja, és mindig igazat mond. Tanárai megtanították arra, mi az igaz, és mi a szeretet. Az ő tanárait más tanárok tanították meg arra, hogy mi az igaz, és mi a szeretet. Így most már mindenki tudja, mi az igaz, és mi a szeretet.

– Te ismered Ceauşescu bácsit és Ceauşescu nénit?
– Nem. Nem tudom – nagyon mélyen gondolkozik.
– Téged ki szeret a legjobban?

Még mélyebben gondolkodik.

– Ki olvas neked esténként mesét? Kivel szoktál sétálni? Ki fésül meg? Ki játszik veled? Az óvodában ki tanít arra, hogy kit kell szeretni?

Kétségbeesetten gondolkodik.

– Apu, azt hiszem, értem, hogy az óvó néni valamit nem jól mondott. Apu, az óvó néni nem mondott igazat?
– Az óvó néni azt mondta, amit megtanítottak neki.
– Apu, amikor te tanítasz, te is azt mondod a gyerekeknek, amit megtanítottak neked?

Hátrafordultunk, és megállapítottuk, hogy a lépteink nyomában olvadni kezdett a makulátlanul fehér hó. Alatta előtünedezett, amit előbb még jótékonyan eltakart: a nagy, tanáros cipőtalpak pereme körül sebesen terjeszkedő, eltüntethetetlenül felrétegzett évszázados mocskot. A kislányos, könnyű lábnyomokban áttetsző, alig szennyeződött hólé buggyant fel.

Öntudatlan nacionalizmus

1973, nyári vizsgaidőszak, Kolozsvár. Az Avram Iancu (korábbi nevén: Petőfi) utcai diákotthonból hárman indultunk az egyetem felé vizsgázni: Bodó Attila (semmit sem tudok róla), Madaras Pityu (három napja kaptam a hírt, hogy ő is elment – elviselhetetlen már: ismét eggyel kevesebben vagyunk), meg én (aki most emlékezem). Mint mindig, még most, négy év után is éppannyira izgultunk, mint az első évi vizsgáinkon, és semmi másra nem figyeltünk, csupán arra: figyelmetlenségből nehogy áthaladjunk a lábasház alatt. Az biztos bukást jelent. A baj nagyobb lett, miután óvakodva kikerültük az árkád oszlopait, és szembetaláltuk magunkat három hosszú combú, roppant divatos lánnyal, olyan mutatós szépségekkel, akikről messziről sugárzott a dákoromán nemzeti magabiztosság. Amint közeledtek, egyre kihívóbban viselkedtek, mind nagyobbra növekedtek, fényes, fekete hajkoronájukban csillámlottak a piros-sárga-kék pántlikák, a keblükön buggyosan leomló blúzokon leszakításra kínálkozó apró, színes, népies hímzésű virágok lüktettek oly energiával, hogy már-már töpörödni kezdtünk. Közeledtek, növekedtek, viháncoltak, s amikor egy vonalba értünk, ránk meredtek, és szabályosan kirobbant belőlük a röhögés.

– Vai de mine! Ăştia pică! – Na, ezek is megbuknak!

Megtorpantunk, végignéztünk egymáson. Belőlünk is kibukott valami keserű nyammogás. Szándékosan biztosan nem teszünk ilyet, nem a félelem, de a jó ízlés visszafogott volna. Pityu mindig pedánsan öltözött, megadta a vizsgának az ünnepélyes tiszteletet: fehér ingben lépkedett középen. Attilának kedvenc színe volt a zöld, ahogy hosszú karjaival magyarázott, még jobban kilombosodott. Én meg nemrég kaptam egy piros inget, azt avattam fel. Ha a női ösztönnel megerősített román nemzeti öntudat ki nem pécézi, sem mi magunk, sem a csoporttársaink észre nem vették volna.