A vers fehér hattyútolla
Vattaköd lepi be az erdőt,
sűrű, áthatolhatatlan
szövete gúzsba köti
a csupasz karú fákat,
a verőfény délig küzd vele,
amíg elűzi a völgy öléből.
Zizeg az avar a talpak alatt,
szél citerázik,
dér hegedül az ágak húrjain,
megbarnult levelek alá
bújnak a tücskök,
csak pár bátor bogár
motoszkál a fagyos földön,
szakállat növeszt hódarából a tölgyes,
sarkon guggol, télről álmodik a nyár.
Csak a fenyők
nem hagyják magukat,
tűleveleikkel kilyukasztják
a köd degeszre tömött hasát,
állnak rendületlenül, széllel
sem törődve, fagyra sem figyelve,
mint akik mindig itt voltak,
száz éve is pont ilyen örökzölden,
amikor darabokra tépték az országot,
ki tudja, tán bújtatták a háború
elől menekülőket, rettegő asszonyokat,
tisztességben megőszült aggastyánokat.
Erre sétálhatott Dsida Jenő is szerelmével
és Tinti kutyájával,
és biztos itt bandukolt a szomorú SZISZ,
Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor,
Szőcs Géza, Bálint Tibor és Mózes Attila.
Az erdőben nem voltak
lehallgatókészülékek,
csak az öblös csönd, mi
tovaűzte fekete fellegeket.
A fák lelkiismeretére hass
nyugalmuk a bizonyosság
látják a mulandót
látják bűneinket
látják
bennünket mi emészt fel.
Hóra vágyik a lecsupaszított
decemberi táj, fedje be pőreségét
a mindentudó végtelen fehérség,
a sasok fázósan gubbasztanak
a magas ágak között,
december a remény ideje,
a születés, a Jézus-kisded
érkezésének hónapja,
az isteni kegyelem és az erő
tenyerén hordozza e hónap szülötteit.
Fény felé fordul a föld árnyékos
arca, feloszlik minden kétely
és rosszarcú látomás.
Az égen kék-vörösen égő
örömkatedrális,
az álmos nap rezignált nyugalma,
csillagszemű holdidő,
puha és hosszú esték.
Sosem írt Isten halandónak ily meghatóan.
Levelet gépel a mindenható,
a költőre bízza, vigyázza
a teremtés kertjét, szője be
a vers hálójával a reménytelenséget,
itasson fel könnyet, és tegyen
hatalmas húst az éhezők asztalára,
fújja be a szerelem hintőporával a vágyat,
hogy a test ne csak önmagáért legyen
bordó szirmú rózsa, égig érő kardvirág.
Örömittas lett a vágy,
vállán fürtös orgonavirág.
A csillagok
téridőben felejtett fénykupolák
a vágy portikuszai
piros csíkok az emlékezet retináján.
Jövőt kémlelünk a fehér fényű csillagokban,
megkérdezzük tőlük, a holnap árudájában
milyen képzeteket kaphatunk akciós áron,
az egymásnak feszülő emberarcú
gyűlöletre van-e válaszuk az égbolt
őreinek, nem pirulnak-e el ennyi
epés szó hallatán az arkangyalok.
A szó hatalmas, a szó mindenható,
mivel várat építhet a tudat,
ne romboljon le apró házakat,
a költő emelje fel az elesettet,
jutalma érte az utcán heverő gondolat,
amiért csak le kell hajoljon,
hogy magához édesgesse.
A poézis az időtlenség fehér hattyúja,
hangtalan úszik a tér taván.
Köddé foszlott az idővilág
viszi magával a tarka őszt,
tüzes húsú nyarat és illatos tavaszt,
a mindenség ingujjban
kikönyököl az ablakon,
melege van, fűti a lelkesedés,
a szeretetbe vetett hit, szerinte
csak így érdemes, emelt fővel,
mosolygós arccal tekinteni a holnapba.
Mi a köddel semmissé lett,
hagyd elúszni a folyón,
ne ülj ladikba, ne evezz utána,
csak a jelenvaló pillanatot
veheted mindennap karodba,
ficánkol, mint fiatal lányok,
mikor a fiúk kiviszik őket
a friss hóra, és játékból megfürdetik.
A költő túllát a mindennapok gúzsán,
lelke mint a vörös tollú madár éneke
karibi hajnalokon, oly szabad és üde.
* A dőlt betűs sorok Böszörményi Zoltán verseiből vett vendégszövegek
