Arról a regényről, amely ennek az írásnak tiszteletlen vagy csúfondáros címéhez ihletet adott, vagyis a Mire megvénülünk (1865) című remekműről többek között a legtüzetesebb és -ledorongolóbb értékelést Jablonkay Gábor jezsuita tanár írta, mégpedig azért, mert Jókait nyíltan szabadkőművesnek tartotta, aki a leggorombább módon gúnyolódik a katolikus valláson. Ezt főleg az ateistának tűnő Topándy és a hívő Árvaffy Loránd „hitvitájából” vett idézetekkel támasztja alá, holott figyelmesebb olvasással megállapítható, hogy Loránd képes sarokba szorítani és önironikus gúnyolódásra kényszeríteni vitapartnerét, mert végül is rábizonyítja, hogy a teremtett világ természettudományos alapú megközelítése egyáltalán nem zárja ki, sőt valódi filozófiával ötvözve
újabb érvekkel szolgálhatja Istennek, mint a mindenség Teremtőjének és Urának létezését:
„– Értem – szólt az ateista, Loránd szemébe tekintve. – Te most megmutattad nekem, hogy amilyen végtelen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig: és ez az Isten!
Loránd arcán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt célja.
– Kedves öcsém – szólt Topándy, két kezét Loránd vállára téve. – Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk felfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalékférgekhez. Hanem azután eddig van. S tán ez a féreg, akit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, éppen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, aki körül a világ forog, mint Platón tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, tán éppen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot feljegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer mártír énekelte utoljára, hogy »Nincs még oda!«
– Nem az a hitem, uram. Az efemer rovar története: az egy nap; az ember története: az egy élet; a nemzetek története a századok, és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az elmaradhatlan egymásutánban.”
A legutóbbi időben Brunner Attila egyik rendkívül izgalmas tanulmányában kimutatta, hogy a leghelyesebb a filozófia- és eszmetörténészek által bevett, irodalomtörténészek által viszont ritkán alkalmazott terminussal – a „vitalizmussal” – illetni azt a gondolkozásmódot, amely az idézett regényrészletet is érthetővé teszi. A vitalizmus – melynek XIX. századi újrafelfedezője Alexander von Humboldt volt – egyaránt megjelenik a képzőművészetekben és irodalomban. Brunner szerint ez az „életerő-hipotézis olyan princípium feltételezését jelenti, amely a holt anyagtól alapvetően eltérő élő anyag létrehozására törekszik; amely
nem lélek, nem is pusztán anyag,
de saját tulajdonságokkal bír és hatásában érzékelhető.” Ha elfogadjuk a vitalizmus fogalmát, akkor rengeteg helyét fogjuk végre megérteni akár Jókai, akár Madách és még jó néhány magyar gondolkodó és író műveinek. Ezután nézzünk még egy eléggé elkoptatott és eléggé sokértelmű fogalmat is, a „miszticizmusét”, amelyet nem akárki, hanem maga Mikszáth Kálmán alkalmazott – inkább dicsérőleg, mint kárhoztatólag – Jókaira és általában a „csecsemőként” táplálkozó „poétákra”. Ugyanis az ő – bizonyos értelemben páratlan – Jókai-életrajzában van egy hely, ahol – kissé meghökkentő módon – Jókai siklósi képviselőségével, tehát egy politikai szerepvállalással kapcsolatban tér ki egyedül Jókai vallásosságára: „Siklóson némi gyökere volt, mint a felsőbaranyai egyházmegye gondnokának, bár
ezt a hivatalát nem vitte valami nagy hévvel.
Vallásos volt ugyan, mint többnyire a poéták, kik a miszticizmus emlőin élnek, de nem tudott erős felekezeti ember lenni. Nagyon elütött e tekintetben szüleitől és családja tagjaitól, kik mind vastagnyakú kálvinisták. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat építenek emberek hite között – Isten nevében. »Minden hit jó, csak megtartsátok – írja. – Legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat.«”
Jókai a dolgozószobájában, egy 1890-es évek végi fotográfián
Sok értékes tanulmány tárgyalta a közelmúltban Jókai és a kálvinizmus viszonyát (mert hiszen az előbbi Mikszáth-idézetben a derék biográfus megelégedett a „vastagnyakúság” emlegetésével, de azt is csak a családra vonatkoztatta). Akármennyire ismeri és felhasználja is Jókai az antik görög–római, valamint ókori keleti – tehát például egyiptomi, babiloni, héber, indiai stb. – mítoszokat és vallástörténeti mozzanatokat, azért
központi helyre mindig is a Bibliában lefektetett teremtés- és megváltástörténetet emeli.
Ennek talán legszebb példája az 1855-ben írott Oceánia című kisregénye. (Sajnos ennek mai napig nincsen kritikai kiadása, és ezért még azt sem tisztázta eddig a kutatás, hogy milyen mértékben és hogyan használta fel Kölcseynek A ferrói szent fa című töredékes elbeszélését Jókai…) Ebben az írásában egyesíti a Platón által megőrzött Atlantisz-mítoszt és a bibliai özönvíz történetét. Ráadásul a történet főhőse megpróbálja megmenteni a legförtelmesebb bálványimádásba és bűnökbe merült, kontinens nagyságú Oceánia országát (amely azután Atlantisz módjára el is pusztul, és nem marad belőle egyéb, mint a Kanári-szigetek kis csoportja, ahová a kutatók egy része helyezi a mitikus Atlantiszt). Ez a hős Bar Noémi, egy Izraelből a főníciai Türoszba, majd Karthágóba vándorolt tengerész, aki végül is csekély számú követőjét és családját tudja csak megmenteni, mert minden kísérletét visszautasítják a magukat örök győztesnek hívő szigetlakók.
Ha a Jókai által adott, Noémi fia jelentésű nevet megvizsgáljuk, akkor könnyen rálelünk, hogy ez a hős nem másnak a fia, mint a bibliai Ruth könyve egyik szereplőjének, Noéminak. Ruth maga – adoptálás révén – bekerült Dávid király ősei közé, így szerepel a Megváltó nevelőatyjának, Józsefnek nemzetségtábláján is. Jókai tehát nem tesz egyebet, mint egy görög mítoszt biblikussá alakít, ráadásul akkor – hiszen a Bach-korszakban vagyunk –, amikor Magyarország is úgy volt allegorizálható, mint elsüllyedt ország, ritka csodaként megmaradt túlélőivel.
Nagyon érdekes, hogy egyik utolsó regényében (Ahol a pénz nem isten) megint mintha a kozmikus, az ország és a Föld pusztulásához vezető katasztrófa előszelét érzékelné: „Van boldog ország Európában? Van ország, amelynek nevére az én szívem nagyot dobbanjon? Van egy eszme, amiért fel tudjak lelkesülni? Ki az a haza? A dobszóra felvonuló hadcsapatok? A huzakodó pártok? A munkaképtelen parlamentek? A gyűlöletszító nemzetiségek? Az elégedetlen munkástömegek? Vagy talán az agráriusok és merkantilisták? Vagy talán az egymást elátkozó vallásfelekezetek? Akik alatt mind mélyen és következetesen ássa aknamunkáját az anarchia, a nihilizmus, a hontagadás és égtagadás hatalmas szelleme? Ez a haza?” Nem sokkal később kiderül, hogy
a félelem mélyén ott lappang a Föld lehetséges Atlantisz-sorsa:
„Te, mint geológus ismerni fogod a földtani tudósoknak azt a számítását, miszerint Európa fölszíne egyre süpped, a kiszámított évek múltán csak az Alpesek, az Appenninek, a Kárpátok fognak a tenger színéből kilátszani, mint szigetek. Én már most látom ezt a képet magam előtt.”
Talán hihető és elfogadható, hogy Jókai vallásosságát is érdemes lenne tovább és alaposan vizsgálni.
Erre kiváló alkalomnak látszik a kétszáz éves évforduló. Addig is olvassunk bele a kétkötetes, Életemből című mű első kötetébe, mely a szerző által összeállított Nemzeti kiadás XCVI. részeként jelent meg. Ennek első fejezete A márcziusi fiatalság, a második pedig A látható Isten címet viseli.
„Minden nemzet addig él, amíg misszióját betölti; ha azon túlmegy, elmúlik, s ha új missziót talál, új alakban támad fel. A klasszikus korszak mítosza szerint a fátum fölötte állt még az isteneknek is; a bölcsészet ezt tagadja; de azt el kell ismernie, hogy az emberi szabad akarat egyenlő tényező az isteni hatalommal; mert enélkül a lélek nem volna lélek; s az a Teremtő, aki az embernek lelket adott, a hatalmát osztotta meg vele. És itt találunk rá a látható Istenre: amidőn az emberi szabad akarat valamit elront, hogy fordítja csoda módon ismét jóra. Néha óriási szenvedések, áldozatok árán, de amiknek díja az árát mindig túlhaladja.”
