Szökés

Éva behúzódott szorosan a kerítés mellé. Az utca egész széltében, egymásba karolva szlovák legények jöttek a tavaszi napsütésben, hangosan énekelve, felvetett fejjel, vidáman. Egyet sem ismert közülük, a faluban nem éltek szlovákok, a járásban talán ha egy-kettő, azokkal sem volt dolga soha. Ezek itt valahonnan északról jöhettek, vagy ki tudja, honnan. Egy évvel azelőtt a falubeli legények bottal kergették volna ki őket. Most nem lehetett, most ők voltak az urak, mert a nagy háború után a győztes hatalmasságok nekik adták ezt a földet, lakosostul, mindenestül. Látszott, hogy élvezik is.

A többi magyar, akit kint ért a menet, behúzódott a legközelebbi portára, eltűnt a kerítések mögött. Éva nem akart elbújni. Miért bújjon el? Ez nem az ő faluja? Állt keskenyre szorított szájjal a kerítés mellett, ezt az ott állását szegezte szembe a legények menetével. Fél szemmel látta, hogy a közeli ablakokból, a függönyök mögül lesik, mi lesz.

Amikor a menet Éva közelébe ért, az egész csapat feléje húzódott, hogy a legszélső elérje. Éva szívdobogva állt, nézett mereven előre. A menet odaért, a szélső legény egészen közel került hozzá, a vállát a vállával erősen meglökte, nekilódította a kerítésnek, énekelve a szemébe nevetett, már ment is tovább.

Évának fájt az ütközés, és fájt, hogy szó nélkül kellett hagynia. Sietett haza az üres utcán, az ablakok mögül kíváncsi tekintetek követték.
– Nekem jöttek a tótok – kezdte köszönés nélkül, felindultan.
– Minek mentél ki – válaszolt az anyja a tűzhely mellől, meg sem fordulva.
– Én minek mentem ki? Azt kérdezi édesanya, én miért mentem ki?
– Nem jó a bajt keresni, mert megtalálod.
– Hát már az is bajkeresés, ha kimegyek az utcára?
– Most az.
– Ezután már ez lesz, édesanya? Hogy aki magyar, az nem mehet ki az utcára?
– Odaadtak minket a tótoknak, kislányom.
– De hát hogy adhattak oda? Mik vagyunk mi, birkák? Az egész Csallóközben jó, ha húsz tót család él. Erre odaadnak?  Milyen igazság ez?
– Megsegít a Jóisten, kislányom.
– Segít egy fenét.
Az anyja mérgesen fordult Éva felé.
– Te ne káromold az Istent!
Éva dühösen dobta le a hokedlira vállkendőjét.
– Akkor miért hagyja?
– Ez az emberek dolga, nem az Istené.


/Fotó: Fortepan/

Éva ment a hátsó szobába átöltözni, közben Varga Pistán gondolkodott. Hogy az elviszi innen, Budapestre. Talán éppen az Isten rendelte ezt a dolgot Pistával, odaadta a faluját a tótoknak, de neki elküldte Pistát, hogy elvigye Budapestre. El is megy, most már biztos.

Falubelije volt Pista, kilenc évvel idősebb nála, valami fokon rokona is, de hogy hogyan, azt csak az öregasszonyok tartották számon. Éva még csak tizennégy éves volt, amikor kitört a háború, Pistát elvitték katonának, a leszerelés után Budapesten lett vasutas, egymás hírét is alig hallották. Aztán Pista hazajött házasodni, a rokon asszonyok összeültek, és összekommendálták vele.

Évának nem volt ellenére, rendes, jó kiállású embernek nézett ki a Pista, szorgalmasnak mondták, állása is volt a vasútnál, erre lehetett építeni. De Budapesttől Éva tartott, mihez kezd ő ott a messzi idegenben, nem ismer senkit, azt sem tudja, hogy kell ott viselkedni. Magában sokáig nem döntötte el végleg a dolgot, hiszen Pistát is alig ismerte, összesen háromszor volt náluk viziten. Megtartották a kézfogót, aztán Pistának kellett sietnie vissza a vasúthoz, kettesben jó, ha félórát voltak, míg otthon volt.

Hát ez most eldőlt, gondolta Éva, amint lehet, megtartják az esküvőt, aztán mennek. Pista azt mondta, el tudja intézni, hogy a kelengyéjét elvigye a vonat, csak Szerdahelyre kell bevinni szekérrel.
Egész nap ezen járt az esze, a házasságon Pistával. Elmúlt húszéves, ideje volt már, mégis különös érzés volt belegondolni, hogy ezentúl egy férfi felesége lesz, azzal alszik, annak főz ebédet, azzal beszéli meg minden dolgát, azzal nevel majd gyerekeket. Jó lesz-e vajon? Jó lesz. Minden lánynak ez a sorsa, így kell lenni, csak ő messzebbre megy, ami most nem is baj. Ezekből a tótokból ő nem kér.

Este is ezt forgatta a fejében elalvás előtt, forgolódott az ágyban sokáig, aztán mégis elaludt, fáradt volt már. Éjjel arra ébredt, hogy az anyja rázogatja a vállát.
– Évikém, kislányom, ébredj, itt van a Pista.
Éva fölült az ágyban. Az anyja állt előtte, gyertyával a kezében.
– Milyen Pista?
– Hát a Varga Pista, a vőlegényed.
– Most?
– Most. Gyere, öltözz, kint vár a konyhában.

Az anyja kiment, nyitva hagyta az ajtót, bevilágított a konyhából a petróleumlámpa fénye. Éva fölkelt, magára kapta a nagykendőt, indult volna, de megállt a tükör előtt. A homályban alig látott magából valamit, azért megigazította a haját, elrendezte magán a kendőt.
– Szervusz, Évike – állt föl Pista a konyhaasztaltól. – Érted jöttem.
Éva nem értette az egészet, nézte az apját, anyját.
– Hogyhogy értem jöttél?
– Ülj csak le, Évikém – mondta az anyja. – Pista mindjárt elmondja. Nekünk már elmondta.

Éva leült, összehúzta magán a kendőt.
– Évike, kincsem, úgy alakult a helyzet, hogy én többet nem jöhetek, mert ha itt megfognak, nem engednek vissza. Most is úgy szöktem át csónakkal, nem tudják, hogy itt vagyok, nem is szabad tudniuk. Arra kérlek, gyere velem Budapestre, ahogy megbeszéltük.
– Mikor?
– Most.
– Most? Hogyhogy most?
– Neked is szökni kell, Évike, másként nem lehet már.
– De hát hogy gondolod ezt, Pista? És az esküvő? Anyuska, hogy gondolják ezt? Hogy csak úgy induljak bele a világba? És a kelengye? Meg egyáltalán, hát hogy gondolják ezt?

Éva apja addig hallgatott, most nagyot sóhajtva megszólalt.
– Kislányom, a Pistának igaza van. Ő ide többet hivatalosan nem jöhet, te oda nem mehetsz. Ez az új rend.
– És azt akarják, hogy vele menjek?
– Úgy lesz, ahogy te akarod.
Éva fölállt az asztaltól, visszaült.
– Hogy én most menjek el a Pistával?
– Ahogy te akarod, kislányom.
– De hát az istenit neki, micsoda dolog ez, hogy én ezt itt most eldöntsem?
– Ne káromold az Istent, kislányom – mondta az anyja, de most szelíden. 
Éva megint fölállt. Pista is fölállt, hozzá lépett.
– Évike, kincsem, megígérem neked, holtodig-holtomig jó férjed leszek. Gyere velem Budapestre.
A lány arcát maga felé fordította, könnycseppek csillogtak Éva szemében.
– Megígéred?
– Megesküszöm az életemre.
Éva hallgatott, aztán megszólalt.
– Mennyi holmit vihetünk?
Éva szülei is fölálltak, az anyja átölelte. Éva visszaölelte, aztán elengedte.
– Mennyi holmit vihetünk?
– Amennyit ketten elbírunk – válaszolt Pista. – Én elég sokat bírok. És Budapesten lesz mindenünk, ami kell.
– Gyalog megyünk?
– Gyalog muszáj. Amíg még sötét van. Engem nem érhet itt a világos, a csónak is csak virradatig vár.
– Ha kiléptek, egy óra alatt odaértek – mondta az apja.

A férfiak a konyhában maradtak, Éva az anyjával két nagy lepedőt terített a szoba padlójára, szó nélkül pakolták a két nagy batyut, csak mutatva kérdezték egymást: ez kell, ez nem kell?
Elsőre túl nagyok lettek a batyuk, sok holmit ki kellett venni. Végre elkészültek.
– Mennünk kell – mondta Pista –, virradat előtt a Dunánál kell lennünk.

A vállára kanyarította az egyik batyut, aztán a másikat is.
– Az egyik az enyém – szólt rá Éva. – Add csak ide.
– Az elején én viszem. Ha elfáradok, majd átadom. Évike, kincsem, búcsúzzatok el. Indulnunk kell.

Az úton a Duna felé alig beszéltek egymással. Pista az út nagy részén egyedül vitte a két batyut, csak a legvégén adta át az egyiket. Éva hálás volt ezért, nem is a fáradtság miatt, hanem hogy Pista már most igyekezett a kedvében járni. Csak megmaradjon ilyennek.

A csónakot keresni kellett, végre megtalálták egy fűzfás részen, a vízre hajló lombok alá bújva. A két evezősön kívül már négyen ültek benne, nagy batyukkal ők is.
– Már azt hittem, nem érnek ide – mondta halkan az egyik evezős, miközben segített nekik beszállni, elhelyezkedni. – Ha még késnek, itt hagytuk volna magukat.

A két férfi hozzáértő módon, halkan, tempósan evezett, meredeken a sodrással szemben, így tartották az irányt a szemközti part felé. A csónakban senki nem szólt. A kora hajnali derengésben följebb két másik csónak tűnt föl, azok is a déli part felé igyekeztek, ugyanolyan csöndben.

Fövenyes partra futottak ki, csikorgott a kavics a csónak alatt. Itt sem szólt senki, az utasok kifizették a fuvardíjat, és a kis csoport szó nélkül elindult a partoldalon fölfelé. A töltés tetején magyar katona állt, a vállán puskával.
– Maguk is átszöktek?
A csoport megállt, az emberek nem tudták, mit akar.
– Nem kellett volna úgy sietni – folytatta a katona. – Visszamegyünk mi még oda, meglátják. Csak egy kicsit összeszedjük magunkat.
A hat ember csak állt, nem mondtak rá semmit.
– Na, jól van, emberek, menjenek a dolgukra.
Éva és Pista kissé lemaradtak a többiektől, a katonától biztos távolságra megálltak, letelepedtek a batyukra. A hajnal lassan reggelbe fordult, a közeli ligeterdő zengett a madárdaltól.
– Jó lesz, Pista? – kérdezte Éva.
– Jó lesz, kincsem, meglátod, jó lesz.
Évához lépett, életében először megölelte, először érezte a testével a lány testét. Éva viszonozta az ölelést.
– Megsegít az Isten. Menjünk.
Elindultak a távolodó csoport után, hátukon a batyuval, az új életük felé.