Kontyos székek

Hogy a székely ember szűkszavúsága nem restségből fakad, állítom tanúnak ezt a két széket. Kőrisfából készültek, s van vagy százesztendős rajtuk a gyöngyvirágos, tulipános festés. Állnak takarosan a gyönyörű patinájú, mély fiókos festett asztal két felén; s igen beszédesen. Valamirevaló székely házból nem hiányozhattak ezek a szemre jó üldögélést ígérő, stilizált menyecskekontyban végződő támlájú ülőalkalmatosságok, melyek arra is hivatottak voltak, hogy a házban uralkodó családi hangulatot a vizitálónak jelentsék. A belépőnek elegendő volt rájuk pillantania, s beszéltek a székek. Ha arccal szembe s kontyukkal ellenkező irányba telepedtek az asztal mellé, akkor békesség honolt a házban, le lehetett kuporodni nyugton a családi melegbe egy kis, időjárástól napi gondok fele kanyarodó tereferére. Nem így, ha szembeállottak ellenségesen azok a kontyok. Kicserélvén a székeket, így jelezte a gazda, hogy puskaporos a levegő, pörpatvar van a házban, a maguk baja elég nekik, s ha a sógor nagyon siet, ő nem is marasztalja. Vendégszerető nép ide, vendégszerető nép oda, de én azt hiszem, nincs még nyelv a világon, melyen ennyire tapintatosan lehetne megfogalmazni, hogy kívül tágasabb. Na és restséggel sem lehet vádolni azt, ki ennyi fortélyt s munkát szánt arra, hogy megtakarítsa – a ráadásul kellemetlen – beszédet.

Ezzel a tudománnyal állítok be S.-ékhez, kiknek portáján régóta járatos vagyok, s így tudom, hogy ha az elsőházba szorultan is, de beszélnek még azok a székek. Hát ez alkalommal nem a székek beszéltek. Mintha vízből, úgy merült fel a veszekedésből a házaspár, szégyenkezve húzódva a szoba két sarka felé; falfelé-szipogásra az asszony, fogadásomra a gazda, arcán az elrendeződő pulykaméreggel. Még a kilincsen a kezem, s máris bepanaszoltatik a feleség, ki a gazda távolléte alatt valami autós németnek mind odaadta a bokályokat meg a festett tányérokat – bagóért. Az asszony, köténykendőjével tenyerét csapkodva, szipogva védi magát: az ő ura nem tudja, mi az, hogy modern, megkérdezhetné a faluban, ki még az a bolond, aki tartja azt a sok régi kacatot, mikor az árával annyi szép új holmit lehet venni a vásáron s a boltban. A tulipános ládát, almáriumot, kontyos székeket meg az asztalt is csak néhányan őrzik már a faluban, mindenki túladott rajtuk, mert a múlt nyáron is itt járt Á.-ból egy úriember s az megmondta, hogy ezek nem székely holmik, semmi értékük nincs, s jól járnak, ha még most odaadják neki, mert ő elszerzi száz lejért darabját. Csak hát az ő ura olyan rátarti az örökségére! Paprikázódik a gazda, kapkodom a fejem; újból pörben a ház. Ő városon dolgozik, s nemcsak a családi örökséghez ragaszkodik, tudja, hogy akik autószámra hordják ki a faluból ezeket a régi cserépedényeket, becsapják a falusiakat, mert jóval többet érnek egy új tányér vagy új üvegkancsó áránál. Jól tudja, nagy valutát érnek azok nyugaton. Hát tegyek igazságot.

S bennem hajlandóság igazságtevésre nem mutatkozik. Javasolom inkább, lépnénk be az elsőházba, s fordítanánk a pörpatvar állásának megfelelően a kontyos székeket.

Borjú az új kapu előtt

Áruház kirakata előtt bámulok egy iromba székelykaput – adjon ekeszarvat is az Isten, ha már bicskát adott a készítője kezébe. Persze, székelykapu alatt manapság nippet kell érteni, olyan porfogót, amit jobb pénzű uraságoknak faragnak a nép ügyesebb kezű fiai. Ez a kapu pedig ugyancsak kiállításra méltó példány. Az teszi azzá, hogy köréfaragva vagyon a teljes népélet. Tetején két galamb csókolózik, igen egyértelműen utalva a lakók szelídlelkűségére, a kapu előtt népviseletbe faragott pár táncban sántikál, öregember pipázgat, kezeslábasban ingyombingyomozik egy bizonyára traktorista, öreg néne guzsalyat pörget, a kapu homlokára termésnapi köszöntő róva, s ami még sosem látott: kerítés keríti az egészet, jelezni talán: nem arra való ez a jószág, hogy itt szekér is be meg ki.

Sürgősen hátat fordítok neki, s belebandukolván a nagy székely őszbe, csókolódzó galambok szelídségével lelkemben ujjal mutatok azokra, akik ezt művelték. Azokra, akik egy fafaragó  ügyeskezűségéből olcsó üzletet és gyorstalpalatú agitációt csináltak. Nem kéne kimagyarázkodni! Ott voltam az országos hírnévre vergődött népimotívum-faragó házában, mikor ön, kedves kultúrairányító kartárs, a mester fenyőfából vésett ordenáré balerináját dicsérte a kultúra nevében. Amikor tanfolyamot akart szervezni – s ha egészségesebb ízlésű elme útját nem állja, sikerült volna is – ezeknek a „szerencsétlen, műveletlen” fafaragóknak a „továbbképzésére”, munkásságuk „fellendítésére”, ön, aki engedelemmel legyen mondva, nem tudja megkülönböztetni az üveghalat a Guernicától.

Jó öregek, nézzenek csak oda, mit mívelnek kendtekkel a néhai székely népművészet nevében. Ez a „tanult” ember elhitetné, hogy ma már nem az az igazi, ahogyan kegyelmetek vésője, kése kéretlenül rááll a fára. Vigécek járják a portákat, nagy a megrendelés fenyőből faragott cserefalapira, mindenféle fáradságos munkájú lomra. Nem a népművészet hanyatlása miatt kél káromkodni kedvem, virul vagy hanyatlik az magától. Söprűt az új áruböcsüsökre fognék, kik elveszejtését ilyetén jó szándékkal sürgetik. És talán azért, mert – bár nem lóg ki, de – többre rúg a szándék: egy mindig napi gondok bordájában szőtt, fájából faragott népi kultúra újraromantizálására.

S mint minden romantizálás, rossz ez is, mert figyelemelterelő.

Eltereli a figyelmet, ha másról nem, hát a borjúról, mely áll az új kapu előtt, s be nem lépik rajta addig, amíg ökör nem lesz belőle.

Korong és koponya

Öreg fazekaskorongot nézek, meg egy régi koponyát. Ódon varázsuk, sejtelmes-hűs áhítatuk van a múzeumoknak, egy kis fantáziával apám s nagyapám arcvonásaiból hússal-bőrrel öltöztethettem ezt az ezeresztendős koponyát is; lám csak, lám, milyen kurta idő: ha egy évszázadot két emberöltőnek tekintek, számítván egy-egy férfit minden ötven évre, alig vagyunk néhányan a sorban – ha itt most minden üköm harminc-néhány esztendősen megjelenne, létszámukból alig futná egy tizenöt éves érettségi találkozóra. Nos, tessék: tisztelettel jelentem, jó voltam, én csak műveltem a földet, s hadat viseltem, ha muszáj volt, én kaszát fentem Dózsa táborában, Bethlen Gábor katonája voltam, szolgáltam Vitéz Mihály idején, én fejedelem urunk zászlaja alá kurucnak beálltam, forgattam kardot negyvennyolcban, tisztogattam puskámat Galíciában, nyeltem a havat a Don mentén, kollektívbe adtam én minden földem, lettem a párt katonája… – seregeltetem, ím, a jelentkezőket, magunkat néha számba venni.

De a múzeumok – bármiként dorbézoljon is a képzelet, s bármennyire szeressem őket – mégiscsak temetők.

Nézem, a látogatók java része miként sirül el a neolitikumbéli csontok, csatok, szerszámok előtt, s igyekszik a középkor, újkor termei felé, a históriai dokumentumok, harci szerek, egy gazdag népi kultúra megmentett ereklyéi, az elmúlt századokban élt lét tárgyi bizonyítékai jobban izgatják a nézelődőt, mint az évezredek ködéből idefehérlett lábszárcsontok. Ki intenzíven éli jelenét, s bőrét a ma hidege-melege süti, először közelebbi múltjára kapja tekintetét, s csak azután ha elrévedezik messzi évezredek árnyain. Az élés közelmúltja iránti érzékenység szép szenvedély – s persze divatot is szül. Kiürülnek az öreg padlások, s újra megtelnek otthonaink régi szőttesekkel, agyagedényekkel, festett és faragott bútorokkal, a népélet hajdani emlékeivel.

Festett tányérok után szaladgálunk, s a töltelékes káposztás fazéknak is újólag megnő a becse.

Szeretem a létezésünk nyomait, tárgyi bizonyítékait őrizgető és ápolgató múzeumokat, de e szélfútta, eleven és teljességre törő mai életet, melynek pórusain egyre több biztató hangulatával és árnyalatával szivárog fel százados voltunk, még jobban szeretném.

Lám, hogy nekiveselkedett az az ember is ott fönt, a Hargita lábánál. Már-már úgy tűnt, hogy a híres-nevezetes magyarhermányi fazekasság vagy negyedszázada teljesen oda – bolti pléhlábasok, porcelántányérok a gyönyörű zöld zománccal csurgatott edényeket kiszorították –, de lám, Bencze Lajos bácsi, ki hetvenegyben a falu utolsó korongját a sepsiszentgyörgyi múzeumnak adományozta, most újból kemencét rakott, fölkerekedett, azt a kiállított tárgyat bámészkodó tekintetem elől hazahozta, s jóízű buzgalommal forgatja ismét.

Forgassa hát: semmit múzeumra nem bízni, amivel még élve élhetünk.

Kalákások Besztercén

Amikor kevéske unszolásra még az ántivilágban a kalákások mellé elszegődtem csetlő-botló tévésbojtárnak, első pillanattól tudtam, hogy jó és fontos fába vágtuk a fejszénket, s ha már az embernek egyre sűrűbben keverednek ősz szálak a hajába, nem árt, ha téblábol még egy keveset a legfiatalabbak között, hátha életkedvüktől töltődve keresztbe tud rakni a mi érdekünkben még egy-két szalmaszálat. Hogy mi az az ügyméltóság, fontosság, melyet a Kaláka  jelent, tudják azok, kik a Román Televízió magyar nyelvű műsorait látták, nem papolok én most erről, annál inkább, mert bégyújtva vár az autóbusz, szalad velünk Besztercéről Nagysajóra. A buszban pedig utastér tömültéig diákok, temesváriak, sepsiszentgyörgyiek és beszterceiek, olyan életkorban, melyben ismerkedéshez még nem jár a parola, hiszen együtt nőttek fel, csupán az ország más-más bokrai és kertjei alatt. Tévések, tanárok, diákok, a Csíkszeredai Barozdások – indulunk Nagysajóra táncrendet tanulni. Tánc, tánc – mintha abból állna a világ! Lám, alig lelünk a faluban egy fia lelket, ki a késő délutánban szóba áll velünk. A televíziósok jövetelének híre megelőzött: hát nekik pedig abból nem kell, őket ne mutogassák ország-világ előtt. Kiskapuk csukódnak, hátat fordítanak az emberek, csupán egy idős bácsi hajlandó többszöri unszolásra mesélgetni a falu történetéből. A kertekben meggyújtják az összegereblyézett gyomrakásokat, szomorkás füstjük egybefonódik a vacsorafüsttel. A művelődési házban ezalatt rázendítenek a Barozdás-legények, gyönyörű, réges-régi parasztdalok kélnek a vonók alól, szétáradnak a falu között, a szél is mintha csak azért úszna oly alacsonyan, hogy a füsttel együtt földdombjától földdombjáig elterítse. Nagyon régi falusi bálok hangulatával telik meg a nagysajói csütörtök este, s bizonytalankadó, puhatolódzó tekintettel szivárogni kezdenek az emberek. Éjfél előtt már áll a bál, ki élő s mozog, ropja; járják vélük a diákok, átragad rájuk mély s fojtott rétegekből felbuggyanó kedvük, lopkodják mozdulataikat. Éjféltájt váratlanul, mintha csak mesebeli anyóka kemencéjéből, ropogós meleg házikenyerek érkeznek, szalonnával s vöröshagymával. Közel hajolnak a kínálgató arcok, kérlelőn: Jöjjenek még el!

Másnap távolabbi faluba, Vicére döcög velünk az autóbusz, s a dalolgató, jókedvű diáksereget nézve fütyörészgetek én is magamban, fütyülök már arra, hogy sikerül-e majd az a vasárnapi tévés felvétel. S ha egyéb haszna nem is lenne a mi falujárásunknak, annyi mindenképp, hogy ezek a más-más tájakról egybeverődött fiatalok világot látnak, legalább ismeretlen tájegység népével ismerkednek, s talán életre szóló barátságok is köttetnek. Lám, ülőhely híja ürügyén mily szépen egymás mellé került ez a sepsiszentgyörgyi legény s besztercei leány, vajon hányan fogják fölemlegetni évtizedek múltán, váratlan-véletlen találkozván, e kalákás együttlét élményeit. Erre a falura például nagyon is emlékezni illenék. Gyéren pipázgató kéményeivel csöndesen húzódik meg a Mezőség peremén, hatalmas szürke abrosz gyüremlése, fölötte a kopasz hegy. Kissé foghíjas benne az élet: a földműveléshez mostoha talaj az idő folyamán továbbűzte lakói jó részét; száguldó riportereink bizonyára Déváról, Petrozsényből hoznak majd hírt nemsokára a Vicéről elszármazott munkáscsaládokról. Kihalt utcák, üres tekintetű házak mellett vadonatúj épületek tanúi annak, hogy kiknek módjukban állt lábat megvetni itt, e táj s kor szintjén meg is élnek. Középkori hangulatot árasztó épületre bukkanunk, filmet lehetne forgatni körötte, félezer éves templomot fedezünk föl, kérésünkre sifonérok nyílnak, réges-régi szőttesek bukkannak elő. Míg az iskolában elemlámpa fényénél a kis néprajzi múzeum gazdag gyűjteményére tágítgatjuk tekintetünket, a művelődési házban a lassút húzzák már a helybéli zenészek. Szívós rábeszéléssel sikerül csak rávenni a falubelieket, hogy magukra öltsék rég eltett népviseletüket, pattanásig feszülnek az asszonyok lájbigombjai. A pult mögött a nagydarab kocsmáros már bőgatyáját húzza, ki-kitöltvén közben egy fél rumot a türelmetlenkedő táncba igyekvőknek, s panaszolja, hogy erősen egymásba harapnak lábujjkái a csizmában, mely nem járt az ő lábán, van annak már húsz esztendeje. De azért bezárja a bótot, csakhamar kiderül, hogy a szűk csizmában is ő a vezértáncosa a falunak, cifrázza már, megadja a módját, hogy alig tudják követni a tanulékony tekintetek.

Csizmák robaját, szoknyák pörgését figyelve azon elmélkedem, hogy történhetne fordítva is: bizonyára szívesen tanulnának modern táncot e farmernadrágos diákoktól a városi bálokról ábrándozó vicei fiatalok. A fiatalok sok mindent szívesen tanulnának, de ami biztos: ezt a táncot, melybe az idősebbekkel együtt lendültek, élve élik.

A farmernadrágosok sem „népszakértőkként” sereglenek ide, hanem egyfajta stafétára, olyan örökségátvételre, mely nélkül e nagy-nagy világhuzatban félrefújja az ember haját a szél.

Az elsőház elfoglalása

A régi székely házakban van egy imádságos becsű, sérthetetlen szögelet: a legbelső szoba ez, zsalugáterei az útra nyílnak, a kardvirágok és ibolyatövek ennek ablakait őrzik, az eperfa is ide veti hűsítő árnyékát. Elsőháza ez az otthonnak, első a falu felől számítva, de első azért is, mert itt őrzik a lakók legdrágább kincseiket. A sifonérban itt vár sorsára a férjhez menő lány kelengyéje, az asztalfiában vásáron vett, futtatott evőeszközök lapulnak, a sarokban a gazda meg a fia vasárnapi csizmája, fogason az ünneplő posztóujjas, fekete kalap. Szép rongyszőnyegei makulátlanok, lábbeli ritkán tapos rajtuk. Tisztaszobának is nevezik ezért, s hogy élet nem dobog benne, onnan tudhatod, hogy újnak tűnő ajtaja nyitásra keservesen nyikordul.

A nagy eljövendő MAJD birodalma volt ez mindig, az ígéret háza. Fáraók építettek olyan túlvilágra látón piramist, mint amilyen büszkén a földműves ember őrizte elsőháza tisztaságát. Csak tatárdúlás idején menekítették templomaikba javaikat oly buzgón a népek, miként az otthonban található két varrótű közül egyiket az elsőházban őrizett a paraszti gondoskodás. Egyes vándornépek jurtáiban a bálványt őrző sarkok voltak oly becsesek, mint a tisztaszobák errefelé.

Ha odakint kutyák ugatták a hó fehérjét, lett légyen bármekkora is a család, a konyhában bújt össze, doromboló kályha mellett, egymás hegyén-hátán húzva a csendest. Ha hullatni kezdte gyümölcsét az eperfa, leköltözött a tűzhely a tornác vagy árnyék alá, esetleg a külön erre az idényre épített nyári konyhába, legtöbbször magasba nyúló kályhakürtőből eregetve a füstöt, mintha csak pogány ősök szabad tüzét támadt volna őrizni kedve.

Kedve pedig nemigen támadhatott semmire, hisz ritkán süllöngtek változatos pecsenyék rajta. A gazda esténként, a tejes puliszka után vette plajbászát, addig botladoztatva ujjai között, míg ki nem kerekedett a füzetecskében, hogy bizony kell, földet kell még szerezni ahhoz, hogy elérkezzék az a MAJD.

Ahogy fordult aztán a világ kereke, a kínnal szerzett hektárokat áthúzta az idő az irkalapokon, az istálló állatai internátusba vonultak, az udvar utolsó keréknyomát belepte a papsajt és a szőrfű, csak az elsőház tartotta magát sokáig, régi adókvótákat, bárcákat őrizve a sifonér fiókjaiban.

Járom mostanában a vidéket. Az emlékekét is, az élő, eleven tájat is. A falvakban talán sosem volt annyi elsőház, mint mostanság. Mert sok helyen „első” lett az öreg épületek szobája, vének kihaltával – főleg faluvégeken – elhagyottan állnak a házak, arra várva, hogy valaki, otthonalapító kedvű ember a városba szakadt örökösöktől építőanyagnak megvásárolja.

Szorongató érzés egy ilyen düledező épület látványa, melyet lassan már csak a falának támaszkodó somkóró tart az összeduvadástól, belesajdul az ember, ha benéz a tisztaszoba ablakán, s csak futkosó egereket lát, egyetlen élő lakóit a helyiségnek.

De épülnek az új házak is mindenfelé, s homlokukra már nem, legfennebb csak kapujukra kerül fel az évszám: 1969, 1972, 1976…

Nyári este ülünk az udvaron, vacsora utáni borozgatás. A frissen vakolt épület gazdája brigádos a termelőszövetkezetben. Három esztendeje, hogy épített, s hogy mondja: egész belefacsarodott. A nehézség vastagján túl vannak, rádió, mosógép, televízió is került. Sorolgatja a gondokat, tíz ujja, no meg a bor is segít.

Apránként megtudom, hogy a kétszoba-konyhából csak az egyik szobát óhajtják lakni egyelőre, anyósa a két gyermekkel a konyhában hál, ők a közbülső házban, örökölt heverőkön, hogy az új bútor a másikban egy darabig még kímélődjön.

Más emlékek, más példák is előperegnek. Elsőházak földjén újságpapiroson aszalt alma, aszalt szilva szárad, nagy demizsonok várnak ribizliérésre, mellettük guzsalyak, ahogy valamelyik régi téli estéről itt maradtak, falba vert szegeken szalonnatáblák lógnak, és – a ház másik felében – a kamra üres. Öttagú család zsúfolódik a konyhában, szobában, s mikor kérdem a középkorú gazdát, a világ legtermészetesebb hangján kérdez vissza:

– Minek terpeszkedjünk?

Gyakran tűnődöm, miként lehet, hogy a körülmények gyökeres változása után is, az újonnan épült családi fészekben is sok helyütt ennyire tartja még magát az ősi, szorongató életforma-örökség. Vagy nem változtak volna eléggé gyökeresen a viszonyok? De hisz a migráció is mozgásban tartja a vidéket, a korszerűsödő életforma üzenete minden irányból s mind gyakrabban érkezik. Mégsem lehet e táj embereinek csupán idegrendszerben, mentalitásban öröklődő, holnapra kuporgató, nagy, majdani beteljesülő boldogságra várakozó hajlamával magyarázni az elsőházak ma is gyakori létét. Sehogy sem tudok televíziót elképzelni szűköcske, légypiszkos nyári konyhában. A palatáblát réges-rég kinőtte az iskola, könyvhalmazzal bástyázott konyhasarokban zsugorodó gyermekeket sem tudok már elképzelni. Az életnek lassacskán mindenütt ostrom alá kell vennie és el kell foglalnia a tél-túl még lakatlan tisztaszobákat.

S persze, a tudatban kongó „elsőházakkal” kell kezdenie.