•Tudtommal az egyetemen még nem tanították Márai Sándort, amikor a kezébe került az egyik műve…

Szombathelyre, a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára jártam, magyar–könyvtár szakra. A magyar szakon elvileg már taníthatták volna Márai Sándort, mert a vége felé jártunk a Kádár-korszaknak, mégsem volt elfogadott a személye. Az író határozott tiltása miatt művei nem jelenhettek meg itthon, mai kifejezéssel élve nem volt még az irodalmi kánon része sem, emiatt én is csak a nevével találkoztam. Végül a könyvtár szakon az utolsó főiskolai év során botlottam bele, amikor azt a feladatot adta az egyik tanárnőm, hogy szedjem össze Márai Sándor 1945 utáni, kötetben megjelent műveit. Ekkor vált számomra világossá, hogy ezt az évet követően már alig jelent meg könyve itthon, 1948 után pedig egyetlen kötete sem. Elkezdett izgatni, ki ez az író, és miért hagyta el Magyarországot 1948-ban. Tanárnőm, Ferenczi Zsuzsanna munkámért jutalmul kölcsönadta az Egy polgár vallomásai első kiadását, így találkoztam először Márai Sándor írói világával, ráadásul fő művén keresztül. Egészen más írói hangot ismertem meg, mint mondjuk Móricznál vagy Krúdynál. Márai megnyert magának, később, a Petőfi Irodalmi Múzeumba kerülve elvállaltam, hogy Márai-bibliográfiát készítek.

•Mennyi ideig tartott a bibliográfia összeállítása?

Tizenöt év alatt készültem el vele és közben, bár ezek elsősorban száraz adatok, mégis rengeteget megtudtam Márairól. Kiderült számomra egyebek mellett az is, hogy mennyit és milyen jó cikkeket írt, de a róla szóló irodalom is izgalmas volt. Mondhatni, „behúzott” a személye és a téma egy nagy kalandba. 1997-ben, éppen a bibliográfia miatt írtam levelet Torontóba (itt őrizték a hagyatékát), azzal, hogy szükségem lenne néhány idegen nyelven megjelent kötet adatára. Az a válasz érkezett, hogy szívesen hazaadnák a hagyatékot – azóta is letétben van a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

•A rendszerváltozás körül kezdtek az olvasók érdeklődni Márai iránt?

Az Élet és Irodalomban már a politikai fordulat előtt megfogalmazták, hogy jó lenne, ha Márai műveit itthon is olvasni lehetne. 1987 körül a Magyar Tudományos Akadémia, az Országos Széchényi Könyvtár, s a Magyar Írók Szövetsége részéről fordultak felkérésekkel az íróhoz. 1988-ban a Magyar Rádió munkatársa, Furkó Zoltán kint járt nála Amerikában és interjút készített vele, amely Márai Sándor üzenete címen kötetben is megjelent a Püski Kiadónál. Márai valószínűleg örült a megkereséseknek, hogy elkezdtek iránta érdeklődni, s ebben talán egyféle rehabilitációt is látott. Másrészt viszont keserű gúnnyal írta a naplójában: „Hívnak haza, műemléket akarnak csinálni belőlem és a könyveimből. Mindent újra kiadnak, bőrbe kötve, engem is. A műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák végül lepisálják a talapzatot.” Szilárd elhatározását, hogy amíg nincsenek demokratikus választások, amíg itt vannak a szovjet csapatok, addig nem tér haza, és nem engedi a műveit itthon megjelenni, véráldozat árán hozta meg, és ehhez mindvégig tartotta magát.

•Ellentmondásnak tűnik, hogy azért ment idegenbe, hogy magyar író maradhasson…

Úgy döntött, hogy külföldön is magyar nyelven akar írni, és ez nagyon kis esélyt jelentett számára a diaszpórában élő olvasóközönsége és sokszor politikai nézetkülönbségek miatt is. Majd tíz évvel a halála után érkezett el a világsiker, mert ami 1998 után a Márai-művekkel történt, az valóban annak nevezhető.

•Noha a harmincas években már lefordították spanyolra és franciára is egyes műveit…

A Zendülőket a megjelenése után szinte azonnal lefordították franciára és spanyolra. Azután németül a Válás Budán és A gyertyák csonkig égnek is megjelent, de olasz fordítások is készültek már a két világháború közötti időszakban is.

•Minek volt köszönhető az 1998-as nagy „berobbanás”?

Bár Franciaországban előbb jelent meg, felfedezése mégis az olasz Adelphi Kiadónak köszönhető, A gyertyák csonkig égnek című regény 1998-as áprilisi kiadása után az év során minden hónapban újranyomta a könyvet. Mostanra negyven kiadásnál tarthat ez a mű. Azután elkezdték folyamatosan kiadni Márai többi művét is, és tőlük más országokra is átterjedt a Márai-láz. Ismereteim szerint máig harmincöt nyelvre fordították le a könyveit. Ma külföldön egyértelműen Márai Sándor a legismertebb huszadik századi magyar író. A stílusa, a hangja, a témák, ahogyan az embert elemzi, univerzálisan megérinti az embereket. Lengyelül idén jelenik meg a negyvenedik-féle Márai-kötet; nem tévedés, náluk negyvenféle különböző Márai-mű látott napvilágot, ami teljesen egyedülálló. Elkezdték teljes életműve kiadását, és 2023-ban írt Márai-monográfiámat is megjelentették Varsóban.

•Hazai újrafelfedezése is Márai-kultuszt jelentett. Meddig tartott ez?

Itthon a halála után, 1990-től kezdődhetett el az életmű kiadása. Mindenki hozzáférhetett olyan művekhez, amelyeket, a jellegzetes Révai-kiadásokat korábban legfeljebb a nagyszülők könyvespolcán láthattak. A magyarországi siker 2010 körül azonban szépen lassan elapadt. Mára valójában csupán néhány kötetre korlátozódik művei ismertsége, ezeket viszont folyamatosan kapni lehet a könyvesboltokban.

•Lehetséges, hogy a hazai siker azért hagyott alább, mert eltűnt az a generáció, akit leginkább megszólított? A kommunizmusban deklasszált rétegre gondolok.

Egyrészt szokás őt polgárnak nevezni, meg polgári írónak is, de lehet, hogy inkább a polgárság írója volt.

•Mi a különbség?

Nem egészen ugyanaz, hogy a magatartásában polgár valaki, vagy a polgároknak ír, nem feltétlenül azonosulva ezzel a magatartással. Nála a kettő együtt létezett, de nagyon nehéz lenne és szerintem nem is kell eldönteni, hogy melyik az inkább igaz. 1990 után a lehetőség szintjén adott volt a helyzet ahhoz, hogy olyanfajta új polgári réteg alakuljon ki, akinek, ha nem is teljesen ez a világa, hiszen Márai Sándor a két világháború között alkotott, mégis olyasmit hív elő bennük, ami akkor is igaz volt, és ma is az. Ezzel együtt, mintha polarizált olvasóréteg alakult volna ki: van, aki nagyon szereti őt, mások kritizálják és unalmasnak tartják írói világát. És mindkét véleménynek lehet igazságalapja.

Ami izgalmas ebben kérdésben, az talán az, hogy akkorát változott körülöttünk minden, hogy az író által ábrázolt világ már nem igazán ismerős a mai ember számára. Ez lehet ugyanakkor a titka annak is, hogy azokat a műveit olvassák a legtöbben, amelyek lélekelemzéssel foglalkoznak, mert az emberi lélek többé-kevésbé hasonló ma is. Például Az igazi című regényben a férfi és a nő monológjában nagyon sok olyan témával találkozik az ember, amelyben önmagára ismerhet, mert általános, emberi valónkat rajzolja meg Márai. Ez és az ehhez hasonló kötetek (Válás Budán, Eszter hagyatéka) ugyanakkor irodalmi szempontból az életműnek nem a legjobbnak tartott darabjai. Azt viszont mindenki érzi, hogy például a Föld, föld!… kimagasló alkotás az életműben. Tehát nem gondolom, hogy a népszerűség fennmaradásához feltétlenül csak a polgári réteg hiányzott idehaza, hanem nagyon megváltozott a világ körülöttünk az első kiadások óta és a mai ember számára lassúnak, állóképszerűnek tűnhet az író világa.

•Mindig valamilyen konkrét feladaton dolgozik az életművel összefüggésben. Mit kutat most?

Nagyobb tanulmányon dolgozom az Egy polgár vallomásai kapcsán. A könyvnek fennmaradt egy példánya, amelyet az író a szüleinek dedikált. Ez már önmagában értékessé teszi, de még inkább az, hogy Márai édesanyja széljegyzetekkel látta el a kötetet. Néhol ironikus, néhol cinikus szavakkal minősítette fia leírásait, családi portréit, és „kijavította” azokat. Az unikális kötetről írt tanulmányommal év vége felé készülök el.

•Az ország első állandó Márai Sándor kiállításának megszervezésén is dolgozik, amelyet az I. kerület támogat és a Virág Benedek Házban ad helyet neki.

Úgy tudom, hogy állandó kiállítás lesz, ami azért is örömteli, mert ezzel Kassa után a mai Magyarország területén is lesz folyamatosan látogatható Márai-kiállítás – és erre már nagyon megérett az idő. Régóta terveztük, hogy szükség lenne egy állandó Márai-tárlatra egykori lakóhelye kerületében, és most a Márai 125 Emlékév kapcsán, annak ünnepélyes zárásaként valósul meg. Örülök, ha sikerül a leglényegesebb elemeket felmutatni az író életútjából és életművéből.

•Milyen koncepció jegyében építi fel a március 26-án nyíló Márai Sándor Emlékkiállítást, melynek alcíme „Budára költöztem” lesz, és milyen kuriózumokat láthatnak a látogatók a tárlaton?

Vannak olyan fotók, melyek eddig még nem láttak napvilágot, ezeket természetesen beépítettem a kiállításba. Ezek között vannak gyerekkoriak (például a gyermek Márai indiándíszben), de van az 1920-as években Párizsban készült felvétel és esküvői kép is. Az említett unikális kötetet, az Egy polgár vallomásait lapozó formájában fogjuk kiállítani. S ha már Budán vagyunk, az egykori tabáni vendéglő, a Mélypince vendégkönyve is látható lesz ugyancsak lapozó formájában, melynek eredeti példányát a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.

A kiállítás koncepciójának fontos eleme, hogy a tárlat középső két szobájában az író budapesti korszaka áll. A család és az író eredeti bútoraival (köztük a több fotóról ismert asztallal) felidézzük a Mikó utcai szobát, az alkotói környezetet. Az egykori tágabb környezetet is meg akartam jeleníteni, s ehhez olyan archív filmeket hívunk segítségül, melyek bemutatják a környéket: megjelenik az egykori Tabán, a Krisztinaváros, az íróbarátai is, akik a közelében laktak. Archív filmen lesz látható a szomszéd utcában lakó Kosztolányi Dezső és családja. Készítettünk olyan térképet is, pontosabban egy régi térképen megjelöltük azokat a helyeket, ahova Márai annak idején járt, hogy ezeket föl lehessen majd keresni. Lesznek meglepetések is, de ezek maradjanak még titkok a megnyitóig.

A tárlat szerkezetét tekintve lesz egy fogadótér, majd két kisebb helyiség, mely Kassát jeleníti meg, aztán a francia és a német időszakot bemutató szoba, utána két helyiségben Buda jelenik meg, az 1928–1948 közötti időszak. Az emigrációnak is szántunk egy termet és megkerülhetetlen, hogy az író világsikerét és utóéletét is felidézzük. Lesznek számítógépen elérhető tartalmak is: részletek műveiből készült játékfilmekből, műfordítók és egykori személyes ismerősök vallomása, de hangfelvételről megszólal az író és felesége is. Bár a teljes életutat próbáljuk fölvázolni, a középpontjában mégis a kiállításnak is helyet adó Buda lesz, hiszen itt élt, ez volt az otthona. Így most újra, más módon valósulhat meg a kiállítás alcíme: Budára költöztem. Összességében a koncepció kialakításakor igyekeztem úgy gondolkodni, hogy a látogató megismerjen egy életutat, kapjon egy kis ízelítőt az életműből, találkozzon ritkaságokkal, például az asztalával, de mindeközben elgondolkodhasson Márai Sándor életútja kapcsán saját élete legfontosabb kötődéseiről, értékrendjéről is.

 

A nyitóképen: Mészáros Tibor irodalomtörténész. Fotó: Czimbal Gyula