Oly gyönyörű, ráadásul kísérletező fajta, amilyen én is voltam hajdanán. Repülne, akár az angyalok, tán ő is sejti, hogy jobban illik közéjük, mint embertársaihoz. Imádom az érthetetlen viselkedést, csupa meglepetés ez a fiú. Félreértés ne essék, a bolygók mozgását, a mindenséget összetartó erőket és minden apróságot jól kifundáltam, de ez együtt jár azzal, hogy bármily bonyolult is rendszerem, kiszámítható. Fantázia híján pedig még unalmas is lehet.

De ezt a Vinciben született toszkánt érdemes nézni. A legtöbben itt szőlőt és olívát termesztenek, mindenki félti a kártevőktől a nektárban dús gyümölcsöket, az én Leonardóm meg ezeket a rovarokat nézi naphosszat. A helyiek bolondnak is tartják érte. Naphosszat…? Évtizedek óta. Elnézést, de az idővel bajban vagyok. Az enyém végtelen vagy igazából nincs is, az övé azonban nagyon is véges. Ennek dacára folyvást leglehetetlenebb teremtményeimet lesi, hogy aztán darabokra szedje azokat. Haragudhatnék is, olyan, mintha elnökölne alkotásaim felett a pimasz.

Mondanom se kell, nekem a szitakötőt megalkotni nem volt nagy kunszt, unalmamban csináltam úgy a száznyolcvanadik nap környékén, ő pedig a fél életét arra pazarolja, hogy megértse ezt az egyszerű szerkezetet. Persze, persze, repülőgépet akar alkotni, sajnos törekvései hiábavalók. Ettől olyan szépek. Na, majd a Wright tesók... Szőke fürtjei az arcába omlanak, izzad a homloka, miközben azt írja a naplójába, hogy összetett, de túlságosan nagy szemei vannak a szitakötőnek. A végén még kritizál is, jóllehet kicsit tényleg elméreteztem.

Később a festményei miatt imádják majd az emberek, én jobban kedvelem benne feltaláló szándékát, mindenből valami újat akar alkotni. Bár tény, hogy a színei elbűvölnek engem is. Némelyik keverése olyan, mintha maga is teremtene és nemcsak azt utánozná, amit megalkottam. Jól kombinál az agyafúrt.

A minap ültetett egy nyárfát, miközben a kék égre szegezte tekintetét. Minap, dobálózom megint az idővel, hiszen az emberi léptékkel mérve volt már negyven éve is. A törzse olyan vastag, akár Aquinói Tamásom dereka. Ezt fűrészeli most az én drága Leonardóm, akinek a haja fehéren csillan meg a napfényben, melyet szintén én adtam a világnak. Egyik legjobb ötletem volt, ez a fiú pedig a fény szerelmese. Ezért is les mindig hunyorogva a végtelenbe, a balga.

Fatáblát készít a törzsből, a nyárfa közepéből vési ki az esszenciát. A vékony rostú deszkát ólomfehérrel alapozza. Festeni akar, valami igazán különlegesre készül, érzem öregedő szíve zakatolását, korábban csak gipsszel és krétával alapozott. Okos, ez jobban visszaveri drága fényemet. Szebben ragyog rajta a kadmium, a kínai cinó, az ultramarin és a többi pigment. Mit látok, égetett umbrát, vas- és mangánkeveréket hoz, nemcsak a fénnyel, de az árnyékkal is úgy álmodik mesterem, mint korábban még senki, soha. Azt írja a jegyzeteibe, hogy én vagyok a legnagyobb festő. Hízelgő, mindjárt magamhoz szólítom.

Felnéz az egemre, és már keni is a táblát, egyik réteget a másik után, harmincig számolom. Csak a bolondok ilyen lelkesek. Szinte már sajnálom. Rántsam magamhoz, hogy nyugodjon végre zaklatott szelleme, és ne kalimpáljon hasztalan szíve izgága gondolataitól?

Oktalan lenne. Szemhunyás csupán, és hívni sem kell, magától jön felém. Hatvan koldus kíséri majd koporsóját, mert szerinte a halálban mindenki egyenlő. Persze, ő is tévedhet. A sok gondolkodás, festés, kísérletezés hamar véget ér. De ezzel a festménnyel engem is meglepett a csinos fürtös. Mona Lisa, így tiszteli majd az utókor, és valóban olyan, mintha mégsem érne véget minden egy szemhunyásnyi időm alatt.

A modelljeit szinte naponta cseréli, miközben lószőr ecsetével a fejét vakarja. Egyik a másik után jön, férfi, nő, öreg és gyerek. Szemével boncolja őket, közben pedig fekete toszkán bort iszik és nagyokat mosolyog, egy-egy vonás után olyan, mintha hímvesszője is emelkedne. Négy emberi év, ennyit küzdött Leonardóm egyetlen mosolyért. Bevallom, kissé irigylem a mihasznát.

De, a lényeg most jön. És ha lenne lószőr ecsetem meg hátam, bizony én is vakaródznék. Végre befejezte a nagy művet, vagy ami emberi léptékkel annak számít. Nem bámulja sokat, nem boncolgatja tovább tekintetével, de nem is a falnak támasztja, mint a többit. Szinte már ideges mozdulattal megmarkolja és az ég felé emeli a vásznat, miközben röhög.

Mondhatnám azt is, hogy nevetett, de nem lenne pontos, mert a vén fürtös egyenesen kiröhögött engem, rajtam hahotázott. Bevallom, zavarba jöttem, mert ilyen még nem történt velem. Azért kacagott, mert a festményen nem a nő, nem a férfi és nem is a számtalan gyerek, hanem én mosolygok. Becsapott ez a kócos, szitakötőimet fürkésző mihaszna. Azt hittem, csak én nézem őt, közben portrét ültem a cserzett bőrű toszkánnak.