ahogy a felhők az égen, korszakokon át könnyen
jött, ment a bolt, eltáncoltam, amit kellett, felvertem
a port évről évre. gombáktól és szeszektől tisztán
láttam mégis a jövőt, árvizeket hoztam, könyörögtetek
hozzám, aztán meg hogy álljon el végre.
háború volt bennem, tűz, jégverés, vihar,
és csak akkor jött a béke, ha volt vigaszom
csitítani, vagy ha megvetésből épp úgy akartam.
kihaltak mellőlem a vének, kegyelemért ordítozott
a falu, és én csak annyit mondtam halkan, hogy alu,
hogy a kirepedt alukannámat kérem. akkor még
hibátlanul doboltam el rajta a kezdetet, meg a keserű
véget. nincs már divatja feszített bőrnek, félfiatal
fadongáknak, sem a kakasvérnek. a sámánok ideje
lejárt, mondhatnánk, ha nem akarnátok felkötni
hivatásom miatt éppen! mert aszály dúl már
hónapok óta, és nincsen, aki helyettem esőt csiholna
az égből. talán a kakasvér, talán a fadonga, a feszített
bőr, a félfiatal, talán éppen ez volt a baj! ezen bukott
az ügy, lett súlytalanná, ami az égiek dolga. ez lett
a vesztem, kétezerhuszonkettőt írunk, ember!
mit akartok még tőlem, visszaadom a hivatalt!
falunk felett, ha nincsen eső, hát ez van, szia!
mindegy mit ígérget a meteorológia. én mondom
meg, hogy éhen haltok, ha bennem kárt tesztek,
nincs többé mezőgazdaság, nincs többé folyó,
halak, jólét, partmenti gazdag élet! csak végetek,
ha nekem ma végem! lógok itt nektek a kötélen
néhány napot, de rátok a tüzes nap vár, kirepedtek,
mint a föld kérge. engedjetek magamra, szabadon,
mielőtt még késő lenne, mielőtt szíveteket szavannából
végleg sivataggá nem teszem, átkozott, kerge banda!
