böjt
húsz órája nem ettem,
nem a fogyás, hanem a testem,
hogy mit reagál, mikor magára
hagyom. az érdekel, mit kezd
a hiány, a remegés nélkülem.
hogy mit kezd a vágy, a kényszer,
mivel eteti magát egy ördögi hatalom.
nélküle leszek most boldogabb,
nem kérek senkitől. látszólag,
mint aki hanyag, mint akinek kanyi
vasa sincsen. nem kell a kaja,
hiába ingyen. hiába tukmálod
gondossággal, főztél rám ebédre.
az éhezéstől nagyobb szégyen nincsen
– úgy hiszed.
címlapsztori
már az újságosnál kint van a képed,
téged olvas az eladócsaj. a pofád
szakad, inkább nem ezt a lapot kéred.
ha nem ismer fel, megúszod
a legfrissebb kalligrammal. pedig
feloldódni látszik a szorongásod,
valahogy a gyerekkorból ered,
sérült gyökerekből a szökkenés,
a girbegurbán növekvő törzs, meg
a kompenzatív észjárás. észre sem
vetted, amikor jöttek a görcsök,
mintha az lett volna a dolgok rendje,
nőni, mint egy bonsai, tekergőzve,
hallgatózva. recsegve, mint gyerek
fogai közt a homok, hogyha játszik.
a megaláztatás, mint valami bozóttűz,
ösztönből törni az égnek, mikor rád
gyújtják a társas, ropogó egyedüllétet.
