•Az ukrajnai háborúval kínálkozó rokon vonásokon kívül a daytoni békeszerződés aláírásának harmincadik évfordulója is időszerűvé teszi, az emberiesség imperatívusza, az élet szentségébe vetett hit és békevágy pedig örök aktualitást ad az Ön könyvének. Hogyan vált egésszé a megszokott módon sokszínű, sok műfajú korpusza, és miért éppen most döntött a megjelentetéséről?
Tizenhét éves koromban, 1970-ben kezdték el verseimet közölni – ahogyan ezt akkoriban felénk mondogatták – a világ legjobb magyar folyóiratai: a Híd és az Új Symposion. A Hídban Hamvas Béla esszéit jelentették meg, Tandori is a gyakran közölt szerzők közé tartozott, hogy a Nyugaton élőket ne is említsem. Tehát
működött a világot megtévesztő jugoszláv kirakat magyar részlege is:
nálunk a legjobb magyarnak lenni! felkiáltással, világútlevelünk megtévesztő lobogtatásával. Irodalmi lapjaink szerkesztői is igyekeztek európai módon viszonyulni a szerzőikhez, akiktől kéziratot kértek, s akiknek komoly összegű tiszteletdíjakat fizettek. Korán megtanultam, hogy azoknak a szerkesztőknek küldöm el az írásaimat, akik kérik tőlem a kéziratot. Könyveim többsége az újvidéki Forum Könyvkiadónál jelent meg. 2009 óta nem kértek tőlem kéziratot, azóta nem is jelent meg könyvem a Délvidéken. A Hídban is 2004-ig rendszeresen publikáltam, addig a főszerkesztő évente írásos formában is jelezte kérését. 2005 óta az új szerkesztőség nem kért tőlem írást, azóta nem is közöltek abban a délvidéki folyóiratban. Az IdőJel Kiadó vezetője egyik barátom révén tudomást szerzett szunnyadó kéziratomról, eredetileg 2024-re terveztük a megjelentetését, a bombázás huszonötödik évfordulója hozta össze a kilencvenes években kiteljesedett gyalázat irodalmi és egyéb dokumentumait.
•Szinte emberöltőnyi rendszerességgel jelentős véráldozatot kellett hoznia a délvidéki magyarságnak a XX. század elejétől, és a szerb militáns nemzeti karakterbe, a titói látszatállam fenntartásának lehetetlenségébe is kódolva volt a háború kitörése. Miként élték meg azt, és milyen változásokkal, korlátozásokkal járt a nemzetiségi közösség és családi, személyes sorsát illetően?
Huszonkét évesen közelről megtapasztalhattam a barátaim ellen indított politikai kirakatper működését. Amivel kihallgatásaim során és a tárgyaláson szembesültem, az kíméletlenül felszámolta már a hetvenes évek közepén az összes Jugoszláviával kapcsolatos maradék illúzióimat. A megfiatalodott délvidéki magyarság megfélemlítésére is felhasznált ítéletek létezésünk, szólásszabadságunk látványos megtaposását jelentették. Egyik barátomat abban a kirakatperben két, állítólag általa kimondott szóért két év börtönbüntetésre ítélték.
Pokolian furfangos elnyomásban éltünk.
A Képes Ifjúság irodalmi rovatának szerkesztését akkoriban átadtam Sziveri Jánosnak, attól kezdve terepjáró újságíróként, fotósként valóságunk minél alaposabb feltárását éreztem vállalható feladatomnak. Ebben a tevékenységemben feleségem és családom támogatását is élveztem.
•Noha egy széteső államalakulatban, „Fantomország börtönében” éltek, kezdetben még sokfelé utazhatott, átléphette a határt, s otthon is adottak voltak a lehetőségek a szellemi közösségépítésre, megszervezhette például a Becsei Helikont. Hogyan szűkültek és beszűkülve meddig terjedtek a szabadság kis körei az Ön számára, aki ráadásul a besorozás elől bujdosó is volt?
1991 őszén kaptam meg az első, háborúba szóló katonai behívóparancsot, attól az időponttól kezdve, mivel megtagadtam a bevonulást, katonaszökevénynek számítottam. Rengetegen bujdostunk akkoriban. Egyik magyar írótársamat, aki naponta utazott Újvidékre, le is tartóztatta a katonai rendőrség, amiből nagyobb nemzetközi botrány lett, neves magyar írócsoportok követelték kiszabadítását. Mivel Szerbiának nagy szüksége volt a nemzetközi közösségek, a nagyhatalmak jóindulatára, a szerbség vezetői ügyeltek arra, hogy botránymentes kép alakuljon ki róluk, az ügyeikről.
A nyilvánosság védelmet jelentett.
1992-ben belesodródtam az általam nagyon utált politikába, és az első többpárti helyhatósági választáson képviselői megbízatást szereztem. Sőt! A legnépesebb óbecsei és magyar képviselőcsoport vezetője lettem. A politika is védelmet jelentett. Külföldre hamis igazolással utazhattam. A délvidéki magyarság a háború hatására vált közösséggé. Ez nagy élményem volt. Nemzedékem, értelmiségünk döntő többsége, sajnos, elmenekült szülőföldjéről.
•A könyv egyik legszomorúbb része – későbbi betoldásként – idekapcsolódik, hiszen Szabó Angéla 2014-es, az elesett magyar katonáknak emléket állító könyve apropóján így ír: „Nyilván sokkal nagyobb lenne magyar katonaáldozataink száma, ha a délvidéki magyarság 1991 őszén (…) nem lázad fel az egyre erőszakosabb mozgósítások ellen…” Miként történt ez – kérdezem a kárpátaljai esetek miatt is –, és mit tudhatunk az említett áldozatokról, vannak-, lehetnek-e emlékjeleik?
A háborús mozgósítások, a nemzetkisebbségek tűzvonalba küldése, a magyarság rafinált elűzésének fölfokozása közös létélményt jelentett. Megtévesztett társaink sokasága is pillanatok alatt kijózanodott, és
a szétbomlasztott, atomizált délvidéki magyarság közösségteremtő ereje föltámadt,
kiteljesedett. Ennek köszönhetően valósult meg az első tömeges háborúellenes tiltakozás Zentán, 1991 novemberében, melynek hatására a környék településein is megnőtt az emberek bátorsága: a többpárti választásokon a magyarság meglepően nagy arányban és egységesen szavazott érdekképviseletének jelöltjeire.
Itt-ott vannak az áldozatokról emlékjelek,
ám nem szokta hőseit emlegetni a háborús vereség. Sőt, inkább a cinizmussal kacérkodhat. Óbecsén például egy hosszabb utca többségében magyarok által lakott szakaszát nevezték el arról a Nagy Sándorról, aki a szerb hadsereg őrnagyaként esett el a NATO-légitámadások következtében Koszovóban.
•A bujdosás során, kapcsolódó életművéből beválogatott versek, vizuális alkotások is igazolják, milyen termékeny költő volt, de az igazi kuriózum talán háborús naplója, amelyben a harci események, főként a NATO-bombázások és hatásuk, valamint a nemzetiségi közösség autonómiatörekvéseinek rögzítése mellett azt a családi, személyes stratégiát is bemutatja, amit a nehézségek legyőzésére, az élet megszokott rendjének fenntartására alakítottak ki. Hogyan jött a napló ötlete, van-e folytatás, vagy véget ér 1999. június 26-án, a szabadság napján?
A kilencvenes évek háborús anyagi és szellemi nyomorúságát átvészelve bizonyosodtam meg a család fontosságáról. Ahogyan azt új könyvem egyik olvasója írta nekem:
„A háború ellenpólusai a család, a kert és a hidak.”
Hosszabb bezártságaim (a bombázás és a Covid) idején éreztem nagyobb késztetést arra, hogy folyamatosan naplót írjak. Országos börtönbe kényszerítve megnőtt a közlésvágyam – és talán az életünkről is hitelesebben szólhatok. A világjárvány alatt készült naplóm, szintén könyvnyi terjedelmű, kéziratából eddig csak egy rövid részletet publikáltam.
A nyitóképet Tari István bocsátotta a lap rendelkezésére.
|
