Tapolca szerelmes földrajzod kétségkívül legfontosabb helye, amelyhez többszörösen is szorosan kötődsz. A családtörténetből és személyes élményeidből kik, milyen események alakították ezt a különleges kapcsolatot?

Személyigazolványomban az, hogy az állandó lakhelyem Tapolca, éppúgy nem változott, mint a születésem helye, dátuma s velük az anyám neve. Ebből az állandó együtthatóból már több minden is következik. Ha kölyökkoromban fölmentem a Magyarósi-dombra, a mai József Attila utcába, onnan tiszta időben mindig megláthattam Szigliget csúcsa mellett a Balatont. Első kézből kaptam így a költészetet. S hogy a Balaton – amelynek kutatója ugyan nem lettem, de – tömény líra, azt máig vallom. A Balaton költőjének sem mondhatom magamat, ám irodalomtörténeti munkáim közül a legkedvesebbek azok, amelyek a tóval foglalkoznak. Életvitelszerűen vezetem az olvasónaplómat, s fejezetei a műelemzések, a recenziók és az idézetgyűjtemények, amelyekből – jó érzés – mindig el-elfogadtak a folyóiratok. Amíg éltek a szüleim, nekik mindig szívbéli kötelespéldányt kellett adnom a megjelent dolgaimból. Az elmúlt évtizedben már nem bántam ily gondosan a napvilágot látott munkáimmal. Most már

nem tudom, éppen kik az első olvasóim. Szerencsére: vannak.

De hogy egy olvasmányélményemet a Balatonról megosszam, a magyar vidéki lét igen jó ismerőjének szépírásából: Kosztolányi Dezső Aranysárkányában egy szegény anyát találunk, Novák Hilda édesanyját, aki mindig egyetlen dalt zongorázik, folyton a Hullámzó Balaton tetejént… Néki is a hétköznapok ördögi köreit enyhíti, ahogy a lomha, poros Bácskából elvágyódhat a dallam segítségével a Balaton kies vidékére. Nos, az én édesanyám is „szegény” volt, a részvétet kifejező jelző értelmében, s itt, a Balaton közelében. Mit mondjak? Általános iskolás koromban magyartanárom is.

Miért éppen most formálódott önálló könyvvé évtizedes, nagyfokú lokálpatrióta elkötelezettséggel, az értékmentés és -összegzés vágyával, talán eredeti, tanári hivatásodból fakadóan, érezhetően a figyelemfelhívás, a legnemesebb értelmű tudományos ismeretterjesztés szándékával is végzett munkád eredménye? Voltaképpen kiknek szántad a kötetet, milyen a fogadtatása?

Most, tehát a tavalyi esztendőben érkezett a könyvnyi anyagra szóló fölkérés, együtt a megjelenés ígéretével. A megkötés csupán az volt, hogy az írások a városkánkról szóljanak. Egyetlen este állítottam össze tanulmányaimból és miniatűr novelláimból.

Nincs nagyobb szabadság, mint amit százötvenezer karakter ád.

Az ígéretet megtartotta borász-vállalkozó barátom, Neszler Imre, s nyárra ki is hozta – fotóimmal – a Tapolcai capricciót. A címben a zenei kifejezés arra utalt, hogy szeszélyemet szántam a személyesség biztosítékául. Mit láttam az úton, kik jártak itt alkotóink közül, s főleg mit írtak Tapolcán Tapolcáról? Helybélieknek szántam közvetlenül, de reméltem, hogy az ország másik felében is érdeklődéssel veszi kézbe majd az olvasó.

Az esszékben természetesen az írói teljesítmény kapta tőled a legtöbb figyelmet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek a szövegeid az egyetemes magyart helyi színnel gazdagító irodalomtörténet vázlatos áttekintésévé állnak össze. Kiemelnél-e közülük valakit, van-e valamelyikükhöz kötődően számodra különösen kedves anekdota?

Úgy is mondhattad volna akár, hogy a helyi színben ismerjük fel ama egyetemesebb magyart. Közös élményünk Takáts Gyula világszemlélete, s neki elég volt egy kisváros zárt világa, meg a becei hegyoldal, amelyről Fonyód felé nyílt a láthatár, s kikezdhetetlen műveket alkotott. Mindenképpen csak szépen szabad elrendezni, alkotások méltó formai keretébe emelni e táj részleteit, hogy abban az egész pannoni világot tükrözhessük. A Mészöly Miklós-i pontosság (ahogy a mozaikdarabkák százaival vesződünk) és

az a harmóniaigény, amely már a latinokban is megvolt itt, elengedhetetlen szerintem,

ha papír fölé hajolunk. S ebből éppen nem hamis idill születik, sem hülye derű. Emlékszem, Gyula bácsit elfogta egy köhögési roham Badacsonytomajon az Egry-emlékünnepségen. Egy pohár vizet akartam nyújtani neki sietve, de visszautasított azzal, hogy ő érettségi óta csupán bort iszik. Takáts Gyula maga hódította birodalmának helyszínei a szőlős dunántúli dombok, apróka bazalthegyek, de határai Horatius kétfülű kancsójától Csu Fu bambuszligetéig tartanak. Térben és időben is.

A testvérmúzsának kedvezve, írásaidban Tapolca és a térség gazdag képzőművészeti öröksége, jelenbéli sokszínűsége is megjelenik, sőt – ha nem is művészi igénnyel, de olyan látásmóddal – a könyv anyagát a te fotóid illusztrálják, teszik teljessé. Hogyan alakult ki a társművészet iránti vonzalmad, és miként függ össze saját, az elkapott pillanatokat, helyi jellegzetességeket megörökítő hajlamoddal?

Illyés Gyula axiómáját hajtogatom rendületlenül:

a kép a legérvényesebb emberi beszéd.

Tájhazámat Egry József és Udvardi Erzsébet festette számomra legszebben és leghitelesebben. A balatonfüredi szívkórházból meg Halápy János szökött meg, hogy közelgő halála előtt festhesse még a tapolcai Malom-tavat. Tapolca szülötte a százéves Marton László, a kisvárosban egyik szobrától a másikig tartanak a sétáim. Megpróbálom alkotásaikat az emberi beszéd síkjába „visszafordítani”. Magamat amatőr fényképésznek tartom, tizennégy esztendős korom óta szeretek fotózni, s örülök, ha másokkal is megoszthatom e fénnyel írt jegyzeteket.

Esszéidben olyan személyek is szerepelnek, akiknek megidézése alkalmat kínált a régi, mára abban a formában eltűnt település, az itteni múltbéli élet felelevenítésére, gondolok a tragikus sorsú 19. századi Rómeó és Júliára vagy bő századdal később a TIAC legendás futballistáira (akikről nem mellesleg Amleth dől a kapufához… című, ugyancsak tavaly megjelent könyvedben is írtál). S még inkább a kötetzáró, szépirodalom területére átlépő novellákra, amelyekben édesanyád és fiatalon eltávozott nagybátyád szemével láttatod az egykori várost. Ha évtizedek távolában neked kellene hasonlóképpen vallani, mit mondanál a mai Tapolcáról?

Szőcs Géza egy versbéli kérdésre, miszerint hova szeretne emigrálni, azt felelte, hogy a jövőbe. Én, mivel itt élek, ahol megszülettem, s eddig sem vágyódtam elképzelt múltba, jóllehet mindig szellemekhez menekültem, s most is hozzájuk fordulok: festőkhöz, költőkhöz, írókhoz, muzsikusokhoz (köztük a Fradi-induló szerzőjéhez) vagy fényképészekhez, akik még üvegnegatívokra fotózták a várost.

Hagyatékuk, ha nem vigyázunk, elfelejtődik,

halkan, vagy ne adj’ isten!, csörömpölve konténerben végzi. Nincsen családom, lakásomat a városra hagytam, ingóságaim nem értékesek. Legjobb perceimben bízom a jövőben, hogy talán szellemi dolgaimra lesz itt Tapolcán – e fogyatkozó lélekszámú kisvárosban is – még kíváncsi valaki.