Olyan, hogy ember, gyakorlatilag nincsen. Az ember gyűjtőfogalom, kategória. Jelöli a fajt, a kulturális, a politikai, a filozófiai és az orvosi antropológia tárgyát, mindazt az általános képet, amely csak az anthróposzra jellemző. Az ember önmagában elméleti sablon, társadalmi szinten magányos tömeg, mérhető szám és adat. A Biblia elején megjelenő ádám héberül gyűjtőnév, a közös emberit jelenti, a rendkívüli adottságokkal felruházott lényt, aki megkísérthető, vágyaiban mindig kapható a rosszra, és hajlamos az elbukásra. Aki fájdalmakkal teli, s szüntelenül irgalomra szorul. Aki kivétel nélkül mi vagyunk, esendő, törékeny emberek.

De Isten a saját képére teremtette az általában vett embert, és ettől az lényegében személy. Ekként van arca és jelleme, neve és története, lelke és lelkiismerete. Míg az embert le lehet írni, meg lehet vizsgálni, fel lehet boncolni, és meg is lehet semmisíteni objektíven és szubjektíven egyaránt, addig a személyt megközelíteni sem objektíve, sem szubjektíve nem lehet. Csak személyes kapcsolatban ismerszik meg a másik, az egyetlenegy és megismételhetetlen. Sőt, az önismeretünkhöz szükséges kép is csak a velünk szemközt álló másik tekintetében tükröződik igazán. Ahogy rejtett énünket, önmagunkat is csak Isten szemében fedezhetjük föl.

Az ember lényege, hogy személy. Megszólítható, átölelhető, szerethető. A személyes viszonyban mindez azért lehetséges, mert a Teremtő elültetett Ádámban egy magot, a potenciális új embert, amivé élete során válnia kell, és ezzel a programmal együtt a személyes Istentől megszólított, átölelt és szeretett személy az ember. Gárdonyi azt írja regénye elején: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.” Ugyanis láthatatlan benne az az isteni magvetés, ami arra adatott, hogy megtalálja önmagát.

Mindnyájunkat – jobb esetben – az ember kategóriájában vesznek számításba. Abban a természeti emberében, ami mindnyájunkban közös. Ugyanakkor személyes kapcsolatunk fontosabb és döntőbb, mert akik találkoztunk, eszmét cserélünk, összetartozunk, Te meg Én vagyunk képesek megérteni egymásban a közös emberit. Ha nem ismerem, azt mondom: ember, ha megismertem, akkor azt mondom: Te. Ha nem vagyok kapcsolatban vele, akkor távolból csak ember, ha viszont közöm van hozzá, akkor közelségében személy, akárcsak Én. Az új ember személyes viszonya ez, a bennünk lévő láthatatlan isteninek különös kicsírázása a televényből.

Hogy mennyire így volt ez a történelem során, mi sem bizonyítja jobban, mint például a huszonkilencezer éves falfestmény Pech Merle barlangjában. Állatok kavalkádja közt egyszerű vonalakkal rajzolódik ki a falra pingált ember, az aktuális törzs arctalan, általános pálcikaembere, ezen belül is az asszony a termékenység és anyaság stilizált nemi jellegeivel. Ki gondolná, hogy ebben a kőkori általánosításban megtaláljuk Őt, az egyetlenegyet és megismételhetetlent, a hozzánk szóló személyt. Pedig ott van Ő a pöttyözött ló fölött, mintegy jelezve, hogy az a deres hozzá tartozik. Az Ő portréja kézfejének negatívja, ahogy azt a porfestékkel lefújta. Ez a kézfej az Ő személyes arca, ujjai senki másnak ujjaival nem egyező, különös körvonalai mentén finom intelligenciája teljesen egyedi. Ezzel a személyiségével képes a személyes érintésre késztetni engem is, aki felfigyeltem rá, s rávesz arra, hogy rátegyem tenyerem az Ő huszonkilencezer évvel ezelőtt ott hagyott tenyerére, ugyanazt a falat érintve vele együtt. Ebben a személyes érintésben és érintettségben, ebben az üdvözlő kézfogásban azonnal közünk van egymáshoz.

Ezt az arcként szembenéző girbegurba kezet lekerekíteni, piktogrammá és jelvénnyé merevíteni lehet ugyan, de akkor elveszíti személyességét, és az általános ember idoljává válik. Az idol pedig mindig az ideológia, valamely bálvány szolgálatában áll, s máris visszahulltunk a törzsi pálcikaember elidegenedésének viszonyai közé, amikor az ember embernek farkasa. Nem éri meg, hogy az isteni magvetés helyett az emberi megvetésben elveszítsük egymást, nemcsak huszonkilencezer év távlatában, de egy percre sem.

/Indulókép: Barlangfestmény Pech Merle-ben Fotó: Centre de Préhistoire du Pech Merle/