Az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Német Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet az 1980-as években, ott fordította az első verseket. Ezek hatására születtek később saját költeményei is?

A tanszék könyvtárában ismerkedtem meg az akkori kortárs német nyelvű irodalommal. Ezen belül az osztrák költészet volt az, ami megfogott, talán amiatt is, merthogy az osztrákok is éppen olyan kis nép, mint amilyenek mi vagyunk. Később sikerült kiadni egy válogatást osztrák költők verseiből, s amikor a szerzőket megkerestem a közlési jogok ügyében, akadt köztük olyan, aki elcsodálkozott, hogyan jutottak el az ő versei egyáltalán ilyen messzire, s hogy valaki le akarja fordítani őket. Alkalmam volt eltölteni egy szemesztert az akkori NDK-ban, Halle városában, ami meghatározó élmény volt számomra. Azután elérkeztek az 1990-es évek, jöttek a szankciók Jugoszlávia ellen. Azt hiszem, egyike voltam az elsőknek, akiket ezek sújtottak: irodalmi ösztöndíjat kaptam Regensburgba, egyhónapos továbbképzést kimondottan irodalmárok számára, ám amikor bevezették a Jugoszlávia elleni intézkedéseket, az ottani egyetem levélben adta tudtomra, hogy nagyon sajnálják, de rám is vonatkozik ez a tiltás. Hozzátették ugyan, hogy amikor feloldják, természetesen értesítenek, s akkor mehetek, ez azonban azóta sem valósult meg.

Az ön költészetéről azt mondják, hogy a délvidéki magyarság és az egyetemes magyarság sorsával foglalkozik, és sok fájdalom van a verseiben. Mióta érdekli ez a téma?

Amióta önálló fejjel próbáltam meg gondolkodni, azóta tapasztalom azt a sok gyötrelmet és szenvedést, ami a délvidéki magyarságot már százegy éve sújtja. Azt hiszem, hogy olyan dolgokkal kell foglalkoznunk, amelyek valami módon segítenek feltárni a bajokat, s nemcsak megmutatják a gondokat, hanem valamiféle jövőképet, kiutat is felvázolnak.

Ön keresztény-konzervatív gondolkodású ember, ilyen verseket is ír. A költeményeit hogyan fogadja a közönség, amikor inkább a liberális vagy baloldali szemlélet az uralkodó? Hogyan tudja az esetleges lekicsinylő reakciókat feldolgozni?

Nap mint nap szembesülök ilyesmivel. Azt, ami nemzeti, azt, ami hazafias, ami a valós problémákat szeretné feltárni, azt az irányadók, a hangadók, a hangos kisebbség mindig félreállította, és megpróbálta háttérbe szorítani. Régen is így volt, és így van manapság is. Ha viszont eljut a közönséghez egy-egy ilyen gondolat, akkor szeretettel, megértéssel, meghatottsággal fogadja.

Az utóbbi évtizedben nem írt verseket, nem volt ideje rá, mert szerkeszt. Az Aracs folyóirat idén volt húszéves. 2001-ben, Szabadkán néhány értelmiségi összejött, s megbeszélték, hogy kellene egy folyóirat, amely meg is született. Milyen koncepcióval indították el a lapot?

2001-ben Délvidéken nem létezett olyan konzervatív, keresztény gyökerekkel bíró folyóirat, amelyben megjelentethettük, föltárhattuk volna azokat a problémákat, amiket a kommunista világban, meg még azelőtt is elhallgattak. Mindenféle más irányzat létezhetett a szocreáltól kezdve a legvadabb modernizmusokig. Ilyen szelíd hangú, de azért bátor kiállású folyóirat nem volt, s amikor a Gubás házaspár kezdeményezésére 2001 tavaszán összegyűltünk a családi házukban, akkor az ott jelen lévők megfogalmazták, hogy fontos lenne segítenünk a mi sokszor megalázott, háttérbe szorított, lekicsinyelt közösségünknek, olyan utakat, irányokat felmutatnunk, amelyek a felemelkedéséhez vezethetnek.

Húsz évvel ezelőtt itt, a délvidéki magyar közösségben még valamiféle nemzeti liberális gondolkodás volt az uralkodó. Hogyan sikerült támogatókat találni és elindítani ezt a folyóiratot?

Az Aracs alcíme szerint a délvidéki magyarság közéleti folyóirata. Ezzel próbáltunk utalni arra, hogy nem egy újabb irodalmi lapot, hanem egy közéleti jellegűt indítunk útjára, amely az irodalom mellett akár filozofikus, akár szociográfiai tanulmányokat is megjelentet. Alapító főszerkesztőnk Utasi Jenő tóthfalui plébános volt, aki vállalta, hogy nyomdájában elkészíti a folyóirat első néhány számát. Mi pedig vállaltuk, hogy ellenszolgáltatást nem várva dolgozunk. Később azután már pályázni is lehetett. Abban az időben dolgozták ki Magyarországon a rendszert, s mi azóta is pályázunk, támogatónk a Nemzeti Kulturális Alap és a Bethlen Gábor Alap.

2011-ben ön lett a főszerkesztő. Koncepcióváltás nem történt, amikor főszerkesztő lett? Ugyanazt vitte tovább, mint amit tíz évvel korábban megfogalmaztak?

Inkább azt mondanám, hogy visszatértem a korábbi koncepcióhoz. Vajda Gábor főszerkesztő 2008-ban bekövetkezett halála hatalmas törést jelentett a lap életében. Ő volt az, aki már az első lapszámban megfogalmazta a célokat. Mivel az akkori szerkesztőbizottságból senki nem vállalta a főszerkesztői tisztséget, ismerősök ajánlására kapcsolatba léptünk Mák Ferenccel, aki akkor már régóta külföldön élt. 2011-ig ő lett a főszerkesztő. Helytörténeti és irodalomtörténeti kutatásokkal foglalkozó szakemberként az Aracsot is ebbe az irányba vitte el. Minthogy már létezett a Bácsország, újabb honismereti jellegű folyóiratra nem volt szükség, és ez a mi eredeti elképzelésünktől is eltért. Így 2011-ben megtörtént a főszerkesztőváltás, s amióta én vagyok a folyóirat élén, igyekszem azokat az alapvető elképzeléseket megvalósítani, amelyeket 2001-ben megfogalmaztunk.

Milyen közéleti témákkal foglalkozó írásokat kér a munkatársaktól?

Főszerkesztőként nagyon jó helyzetben vagyok, mert még csak fel sem kell vetnem a témákat, megkeresnek bennünket a szerzők. Foglalkozunk lovas-
íjász-hadművészetünk egyetemes jelentőségétől kezdve a délvidéki vérengzések még fel nem derített részletein keresztül a napjainkat sújtó koronavírus-járvány meghatározta költészetig.

Hogyan sikerült a lapot az egész világon ismertté tenni? A tengerentúlról is vannak munkatársaik, s olvassák is a világhálón mindenfelé az Aracsot.

Ez a Gondviselés csodája és annak bizonyítéka, hogy az ember akár a világ végéből, egy kis faluból is sok mindent el tud érni. Szerencsés egybeesése volt a műszaki fejlődésnek és a mi munkánknak a 2000-es évek legelején, amikor már lehetővé vált, hogy a nyomtatott változat mellett az elektronikus formában megjelenő folyóiratok is terjedhessenek. Az Aracsot valóban a világ minden táján olvassák, s ennek bizonyítéka a számláló, amely megmutatja, hogy hány tízezer olvasója van a lapnak, s hogy a világ mely részén élnek.

Közben milyen kapcsolatokat sikerült kiépíteni? Nem szerveződtek, hálózatosodtak, hogy a konzervatív gondolkodású embereket kicsit összefogják, hogy megmutassák, hogy önök is nagy erőt képviselnek?

Van ilyen szerveződés. Ennek egyik lehetősége, hogy könyveket is megjelentetünk. Nem sok délvidéki kiadó büszkélkedhet azzal, hogy magyarországi szerző munkáját adta ki. Tráser László filozófus, nyugalmazott egyetemi tanár Cédulák című regényével olyan könyvet alkotott, amelyre nincs példa magyar nyelven. Elmondhatjuk azt is, hogy a Kárpát-medence keresztény gondolkodó értelmisége jelen van az Aracsban. Örömmel küldik a kéziratokat, de ilyenkor, év vége felé sajnos jeleznem kell a szerzőknek, hogy nem tudom, vajon jövőre is lesz-e Aracs, mert a támogatást csak egy-egy naptári évre kapjuk. Évente négyszer jelenik meg a lap, március 15-én, június 4-én, augusztus 20-án és október 23-án. Talán az is egyedi az egész világon, hogy egy magyar folyóirat éppen ezeken a dátumokon kerül az olvasókhoz.

Most honnan kapnak támogatást? Csak Magyarországról, vagy a Vajdaságból is?

Itthonról egyetlen fillér támogatást sem kapunk. Ahogy említettem, támogatóink a Bethlen Gábor Alap és a Nemzeti Kulturális Alap, együttműködő partnerünk pedig a Magyar Művészeti Akadémia. A Magyar Nemzeti Tanácstól még semmit sem kaptunk, de nemcsak az anyagi támogatás elmaradása fájó, hanem az is, hogy az elmúlt két évtizedben egyszer sem hívták meg az Aracs folyóiratot sem az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékre, sem a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karra, de ugyanezt elmondhatom tehetséggondozó gimnáziumainkról is. Fölfoghatatlan és érthetetlen számunkra, hogy a magyar nemzeti kormány támogatásából működő intézményrendszer miért mellőz bennünket, hisz az Aracs az elmúlt két évtizedben már bizonyított.

Mit gondol, miért van ez így?

Úgy látom, hogy a nemzeti máz mögött egyféle liberális-kozmopolita világlátás van mind a mai napig a délvidéki, vagy ahogyan ők nevezik, a vajdasági kultúrpolitikában.

Az Aracsról megjelent egyik kritikában olvastam, hogy dilettáns szövegeket jelentetnek meg. Ezt ön a szívére vette, és kikérte magának. Így igaz, de sajnos nem egy kritikában jelent ez meg, hanem az MNT kulturális stratégiájában, ami a 2012 és 2018 közötti időszakra vonatkozott. Abban a néhány sorban feltételes módban beszélnek az Aracsról, miszerint lenne helye a vajdasági ég alatt, mivel egyedül képviseli a nemzeti-konzervatív gondolkodásmódot, de ehhez a dilettantizmus mellett le kellene küzdenie személyeskedő, durva hangvételét. Ha valaki egyetlenegy ilyen írást is tudna mutatni, megkövetném azt, aki ellen a durva személyeskedés irányult. Azt pedig kikérem magamnak, hogy a legjelesebb alkotókat, egyetemi tanárokat, művészeti akadémiai tagokat, a magyar gondolkodás legkiválóbb személyiségeit dilettánsoknak nevezzék!

A fiatalokat mennyire sikerül megszólítaniuk?

Ez igen nagy probléma. Sajnos olyan formában nem sikerül őket megszólítani, hogy írjanak a folyóiratba. Van néhány fiatal alkotónk, de ők nem délvidékiek. Ennek is megvan az oka. Volt olyan egyetemista, aki még álnévvel sem merte vállalni, hogy publikáljon az Aracsban, mert attól félt, ha ez kiderül, soha az életben nem szerez oklevelet az újvidéki magyar tanszéken. Az egyik ok a félelem, a másik pedig, hogy a délvidéki kultúrpolitika mindent megtesz azért, hogy az Aracs el se jusson a fiatalokhoz. Erről beszéltem az előbb, ezért nem hívnak meg bennünket azokra a helyekre, ahol a jövő értelmiségét képezik.

Mik a további terveik?

A legfontosabb cél, hogy jövőre is megjelenjen az Aracs. Jó lenne olyan támogatási rendszert kialakítani, amely hosszabb távra biztosíthatná a folyóirat kiadását, jelenlétünket abban a szellemi közegben, amelyhez tartozónak valljuk magunkat.