Csetreszárus az utcasarkon, a park sarkánál, egy csenevész bokor tövében. A földön, kopott, lyukas, színét és szálait vesztett vékony pokrócon (de lehet, hogy kendőn?) állnak-fekszenek a kis vackok, amelyeket az arra járóknak ajánlgat. Szemetel az eső, az árus láthatóan felpörög, nemcsak az igyekezettől fénylik az arca: polármaszkot von rá a pára. A homloka csillog, feje tetején a fekete hajszálak egymáshoz tapadnak, mintha műanyagból öntött paróka lenne, kissé csálén, félrecsúszva.

Kétszázért odaadom – szólít meg, amikor látja, hogy egy kis vasállványt nézegetek. Nagyanyámék ilyenben tartották az újságot a nyárikonyhában a sparhelt mellett. Napilapok kötegei lógtak ki belőle, mint fáradt kutya szájából a nyelve. És mivel mindig került bele új újság, a mélyén, legalul már pergamensárga, száraz, zörgős, hónapos lapok bújtak meg. A nagybátyámék a vécébe tettek le hasonlót, ők színes hetilapokkal tömték meg, hátha ott támad kedve olvasni valakinek. Néha a pletykalapok, női magazinok között fellelhető volt egy IPM is, micsoda kaland!

Legyintek, mire mennék vele? Sparheltem nincs, nem is láttam olyat már vagy tíz éve, a lakótelepi vécé meg kicsi ilyen békebeli vasállványokhoz. Csak beverném a lábam. Az ágy sarkát így is állandóan megszenvedem a hálószobában.

Páran, akik a közeli megállóban buszra várnak el-elkalandoznak ide. Ingerszegény, szomorú délután lebeg felettünk, a csetreszek szemrevételezése kész izgalom egy ilyen napon. A távolsági késik, nyilván a sofőr sem töri kezét-lábát, hogy betartsa a menetrendet. Jobb vigyázni a nedves úton, különben meg tartalékolni kell az energiát.

Az árus egyelőre még bírja, szélesen mosolyog, de meg-megremeg a szája széle, az ereje alig láthatóan már neki is apadóban. Nézem az öltözékét: talán már át is ázott. Alattomos ez a szemerkélés, feltűnésmentesen szívatja föl magát a ruhákkal, egészen a bőrig vagy még tovább, a bőr alá. Egy ötvenes, mondja valamire, aminek még csak a célját sem tudom kitalálni. Lehajol érte, felemeli, a tenyerén, mint valami kincset, körbemutatja. Megfuttatom az emlékeim között, hol láthattam az elmúlt évtizedekben ilyen izét. Mi ez? Csak egy ötvenes, a bolondnak is megéri, győzködi az árus a körben állókat. Legfeljebb levélnehezéknek jó az ilyen, jutok magamban konklúzióra. A mellettem álló bajszos férfi vállat von. Ugyanarra gondol, amire én. Mire mennék vele? – dörmögi válaszképpen, és elsétál. Kibukott a körünkből, látom, távoztában a válla megereszkedik. Feladta, elengedte. Az árus tekintetét nézem, ahogy utána pillant. Nem volt közénk való, mondja az a két szem.

Én csak a buszt várom, nevet egy harmadik férfi, szemüveges alak, és hárító mozdulatot tesz a kezével. Eszem ágában sincs vásárolni. Agyon is ütne az asszony, ha a munkából ilyen kis szirszarral állítanék haza. A szirszar így hát visszakerül a kopott, nedves pokrócra, kézbe vándorol egy másik céltárgy. Vasból van ez is, valamiféle sellőt formáz, ügyesen hajlítgatta meg a szaki hajdanán. A munkafolyamat végén fényes feketére festették, de a festék már félig lekopott. Ránézésre az ötvenes évek dizájnja, legfeljebb retrónappaliba kívánatos. Ideális porfogó a polcon, letörölgetni lehetetlen. De hát sellő és vas, tisztul a zuhany alatt a kádban!

Ez végre valakinek kell. Százötvenről indul a licit, százhúszon megáll. A hallány elkel, kiderül, könyvtámasz lesz belőle. Elnézően mosolygok, a könyv, ha dőlni akar, dőlni fog, a sellő legfeljebb arrébb csúszik, annyira nem nehéz.

A bajszos, aki az előbb visszaballagott a megállóba, most megint megjelenik. Úgy tűnik, makacs típus, a feltámadó fajtából. Egy húszcentis kakason akad meg a tekintete. Festett. Félig fa, félig… akármi. Fényes, tehát vagy festett vastalapzat, vagy porcelán. A rendeltetése ennek is ismeretlen. Rámutat. Négyszáz – kezdi rögtön az árus. Pár esernyő a magasba szalad, már nem szemerkél, hanem csepeg, súlya lesz az esőcseppeknek, kopognak-dobolnak a fejünk felett a komor poliészter szöveteken. Barátom, ha lenne nálam ennyi, se venném meg, legfeljebb kettőért, válaszol a bajszos lazán. Történik valami, közelebb óvakodnak páran. Az alkudozást jó tanártól lehet csak eltanulni, és ez most ígéretesnek tűnik. Az árus két feszes tenyerével letörli a hajáról a vizet, és a háta mögé csapja. De csak mert rákezdte, int az ég felé, kettőötven. Kettő, mondom én! – a bajszos hirtelen mérgesnek látszik, hogy nem értik a szavát. Nem is értem, mi tetszik ezen a vacakon, teszi hozzá.

Egy alacsony férfi nézegetni kezd egy almába oltott órát. Zöld és porcelán. Pettyeződik a felszíne, almának gusztusos lenne távolról, órának kétségbe-
ejtő. Ezt egyetlen lakásban sem tudom elképzelni. Vagy egy másik bolygóról való, vagy egy idegen dimenzióból. Esetleg kínai. Kettőhúsz – mondja az árus lemondóan, mire az alacsony férfi leguggol és kézbe veszi az órát. Ez mennyi? – kérdezi. Szimultán alku készül. Egy ötvenes – feleli az árus. A bajszosra sandít: kettőtíz… de tényleg, csak az eső miatt. Amaz sóhajt: kettőtíz, rendben. De csak a becsülete kedvéért – mondja, és előveszi a tárcáját. Szánalmasan kopott és lehangolóan lapos. Megegyeztünk? A csetreszárus felveszi a kakast, és úgy öleli, mintha el akarna repülni. A bajszos a tárcában kotorászik. Azannyát – mondja, és az aprót kiborítja a kezébe. Az a tízes van ott, amit ráengedett, semmi több. Hát barátom, így jártunk – nevet. A semmire alkudtam. De úgy sem tudod ezt eladni. Jövő héten is kijössz vele, nem? Minden hétfőn itt látlak. Majd ha lesz rá ingerenciám, talán megint megalkudhatunk.

Add a tízest! – nyújtja a kezét az árus. Véget ért a türelme: vidd a kakast, és jössz jövő hétfőn egy kétszázassal. A bajszos meglepődik. Nemcsak ő, mindenki más is. Az alacsony férfi leteszi a zöld órát a pokrócra, feláll és távolabb húzódik. Ő itt sincs, látom a szemén. Talán nem is létezik. Egy mesében vagyunk, és a mesében minden megtörténhet. Életre kel a vas, átalakul főnixmadárrá és mindent lángra gyújt maga körül, elpárologtatja az esőfelhőket… De persze semmi ilyesmi nem történik: a tízes átvándorol a bajszostól az árusig, a kakas gazdát cserél. A kacatok közül talán az volt a legnehezebb. Az árus összerántja a pokrócot (kendőt), csörög-zörög minden, áh, nem volt ott porcelán semmi, az almaóra is műanyag lehetett, majd a batyut a vállára kanyarintja, és hatalmas, öles léptekkel távozik. Elnyeli a szürke vízpára.

A busz még sehol.

A bajszos megfordul és átadja a kakast az alacsony férfinak, aki a zsebéből kivesz egy szelet nápolyis csokoládét és átnyújtja cserébe. Na, ha a tízforintos vétel meglepő volt, akkor most bomba robban az utcasarkon. Anyámé volt – mondja a tekintetemet látva az alacsony férfi. A múlt héten betörtek hozzá. Nincs ott semmi, amit elvihetnek, ez se tolvajnak való, mégis hozzáragadt a kezéhez.

Miért nem vásárolta vissza? – szalad ki a számon. Nem fogok egy tolvajnak fizetni – feleli az alacsony férfi. De ez az ember itt, int a bajszos felé, meghallotta a morgásomat és megalkudtunk egy csokiszeletre. Akkor látja azt a kétszázast, amikor a háta közepét – nevet a bajszos, és hozzáteszi: de én is ezt a sarkot meg ezt a várost.

Jön a távolsági busz, a reflektor, mint két, hatalmas fénylő szem, megvillan az esőcseppszálakon át a távolban. Megértem a bajszos hozzáállását, futni, el innen, de én nem menni akarok, hanem éppenhogy várok valakit. Na, az eső persze ekkor kezdi rá igazán, felpattan még pár esernyő, az emberek, mint a bogarak szaladgálnak az utcán. Menedéket keresnek, de a buszmegálló pavilonjába nem fér már be senki, és a távoli kapualjak is megteltek. A bajszos és az alacsony férfi eltűnnek a tömegben, amely ki tudja, hogyan súlyosodott meg ilyen hirtelen. Hol volt, hol nem, volt egyszer egy kakas… mire fékez és beáll a busz a megállóba, már el is felejtem az egészet.