A régi barátok hová tűntek? Lassan már nem is hiányoznak. Szétszóródtak a nagyvilágban. Nyomuk veszett. Egyiket a másik után, a címjegyzékemből is kihúzom a nevüket.

Persze előfordul, hogy valaki még felkeres. Felhív, beállít. Emlékszel? – kérdezi. Nézem, hallgatom. Eszembe se jutott fél évszázad alatt. Egyik sem olyan, akinek még hallom a hangját. Aki még felkeresi álmatlan álmaimat.

Zsák bácsit is ritkán láttam ötven év alatt. Valami apró szigeten kötött ki ő is, én is. Ő a Csendes-, én az Atlanti-óceán közepén. Még ha lennének, sem kereszteznék egymást kettőnk között az útvonalak.

Véletlen szerencse, ha összetalálkozunk. Nézzük egymást ilyenkor, felsoroljuk a régieket. A fiúkat, akikkel együtt vágtunk neki a világnak, amikor kilökött minket magából az óhaza. Mint mondani szoktuk: a forradalom.

Egyre rövidebb a lista. A régi társak már nem élnek. Egyre nehézkesebben betűzgetjük a nevüket. Persze, menet közben bekerül közénk egy-egy ismeretlen. De az ilyen találkozások sohasem hosszú életűek.

Nincsen hát sok mondanivalónk. Még sorra vesszük az egyre kínzóbb nyavalyákat. Kórokat, mételyeket. És ennyi. Hallgatunk egy sort. Megint elmúlt egy év. Tapossuk tovább a magányt. A sűrűsödő hiányérzetet.

*

Zsák bácsi neve eredetileg Zoltán volt. A franciák azonban nem ismerték ezt a nevet. Helyette a szerintük hasonló hangzású „Jacques” nevet adták a csabai magyar fiúnak.

Ezen ne múljon! Párizsban a legtöbb idegennek franciás neve van. Zoli különben sem élt sokáig velünk. A mérnöki karnak diákszállója volt, hamarosan odaköltözött.

Később sem hallatott gyakran magáról. Tudtuk róla, hogy megnősült. És hogy francia lány a felesége. Meg azt, hogy elvált. Válófélben voltam én is, amikor – évekkel később – összeakadtunk a dijoni pályaudvaron. Ő akkor már túl volt a második francia asszonyon. Büszkén mesélte, mind a kettő szült neki egy gyermeket.

Energikus fiú volt, már törte a magyart, mint általában a sikeres emberek. Valamilyen adásvételi ügyemben – már nem emlékszem a részletekre – rajtam is segített.

Elmúlt megint egy évtized, én már a szigetemen éltem, amikor váratlanul felkeresett. És hát, mit ad Isten, ott, az óceán közepén valami nagyon megtetszhetett neki. Amint visszahajózott az óvilágba, keresett magának ő is egy szigetet.

Azt hittem, nem látom viszont soha többé. A szigetek között nincsenek légi járatok. Csakhogy elmúltak az évek, megöregedtünk mind a ketten. Egyre gyakrabban felkerestük a talpalatnyi földet, ahonnan anno a nyakunkba szedtük a világot.

Későn talán, de megértettük, hogy hol tévesztettünk utat. Hogy van egy hely, ahol jelen lenni kényszer és kötelesség. Kikerülhetetlen feladat.

És most itt áll előttem Zsák bácsi, a barátom. Az egyetlen, aki a francia múltból megmaradt.

*

Tehát, múlnak az évek, és mi nézzük egymást. Felsoroljuk a régi barátokat.

Babót, a balett-táncost Kötéltáncosnak csúfoltuk. Légvédelmi tüzérek voltunk a csömöri hegyen. Ő később, Elzász-Lotaringiában is velünk maradt. Most is itt ül mellettem minden éjjel. Emlékszem minden szavára, még a hang­hordozása is a fülembe cseng. Haraggal váltunk el, Strasbourg külvárosában. Hogy eltemették, azt is csak véletlenül tudom.

Néha Víg Bandi is meglátogat. Vele még az ELTE-n hallgattuk Gyergyai bácsit és Füst Milánt. Hűséges barát volt, Bécsben, a lágerben is ő szerezte nekem a francia ösztöndíjamat. Én kétszer is szereztem állást neki Galliában. Soha, egy pillanatra sem szakadt meg közöttünk a kapcsolat.

Valahol az Alpokban vitte el a rák. Az azbesztlágerek tömeg­gyilkosa. Még lefordította egyik könyvemet. Úgy ment el, hogy el sem búcsúzott.

Hát, csak így. Egyik a másik után. Akiknek csak adósa vagyok. Mint Chon, a madridi asszony, akivel – az esti kurzusok között – harminc éven át szürcsöltük az édes trópusi rumot. Egyetlen hosszú nap volt ez a harminc év, egy másik barakkban, a rabszolgák unokái között.

Ő talán még él valahol, Puerta del Sol és a Castellana palotái között. Barátok voltunk. Néha még ma is eszembe jut, hogy egyszer Barajasnál kiszállok a gépből, és lesz, ami lesz, megkeresem.

Volt azért, aki néha hírt adott magáról. Chica, a diáklány, akinek megírtam az életét, néha küld még egy hosszú, kézírásos levelet. Óvó néni Bronxban, New York külvárosában. Ma már hetvenéves, ha jól számolom. Profe! – írja. Így szólított, egész életében tegezett. „Profe! Gyakran gondolok rád! Mert én mindent, igen, mindent neked köszönhetek.”

Itthon, az óhazában is vannak ismerős ismeretlenek, akik megszólítanak. Karcsi, egy gimnáziumi társam, ma is végigüli a könyvbemutatóimat. Elmondja, kijutott neki is a szenvedésből. A sorstársak összetartanak. A múltkor pedig mintha óvodáskori pajtásomat láttam volna az ötvenkilences villamoson.

És így tovább. Egyik a másik után. A végére pedig ez az egyetlenegy, az utolsó: Zsák bácsi marad.

Ő nem hagyja leteperni magát. Harmadszorra is villogó szemű, fiatal élettársa van. A bennszülöttek, magyarázza, kannibálok ott, ahol él, a szigeten. Nézem őket, és végigfut a hátamon a hideg.

Pedig amit mond, nem félelmetes. Felkeresték Jacques szülőfaluját, a talpalatnyi földet, ahol álmában fél évszázadon át élte ezt a rongyos életet. Büszkén meséli, mindenét a két fiára hagyta. Neki nem maradt egy huncut petákja sem.

– Tudod, mi hiányzott? – kérdezi hirtelen. A tücsökciripelés. Mert tücskök már az ő falujában sincsenek.

Megöleljük egymást, és akkor ez az én Zsákom, aki a kannibálok között is megtalálta a foltját, hirtelen sírva fakad. Végigfolynak a könnyek az arcán, megállnak a barna, kacskaringós ráncokon.

Tudja, és tudom én is: ez volt Zsák bácsi utolsó látogatása. Elnyeli őt a Csendes-óceán. Nagy vagy, Csendes-óceán! – sóhajtotta Kogutowicz Manó minden atlaszon.

*

Ülök apám íróasztalánál. Hogy miért írom ezt az értelmetlen felsorolást, magam sem tudom. Milyen fájdalmasan hiányos a névsorom! Hol van belőle a négy fiam? És mindazok, akiket szerettem. Akik megosztották velem – ha csak rövid időre is – az életüket. Azt reméltem, hogy egy sem megy közülük feledésbe. Hiábavaló erőfeszítés lenne? Akkor meg, minek…

A kiszakadókat hetedíziglen bünteti az Úr. Mit is mondott pályatársam, Áron? „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ne tudta volna, hogy amit kíván, lehetetlen? Hogy a valahol azt jelenti: vadidegen?

Vagy ez a másik skribler, aki esküszik rá: mi, betűvetők azért vagyunk a világon, hogy helyet teremtsünk a szavainknak. Pontosan, szépen. Ahol lehet. Ahogy lehet.

Szerénytelenség, ha ideírom? Hogy ha már, akkor hozzuk haza, amit találtunk! A madárlátta kenyeret. Ha hebegve? Dadogva? Mindegy. Amíg nem késő. Ahogy lehet.

Ülök apám íróasztalánál. Nézem a Zsák bácsi arcán csordogáló könnyeket.

/Fotó: Fortepan; Adományozó: Nagy Gyula/