Elképedtem. Ami a távolságot illeti, később megnéztem, többé-kevésbé igaza volt. Párizs autóúton ezernégyszáznyolcvanöt kilométerre van Budapesttől, Moszkva alig valamivel többre, ezernyolcszázhuszonhat kilométerre. De hogyan lehet mindkettőnek eleget tenni? Hiszen Párizs és Moszkva: tűz és víz. Az egyik egy többpárti, ha akarjuk hanyatló demokrácia, a másik egy monolit, igaz, puhulóban lévő, de mégiscsak önkényuralmi rendszer. Eljátszhatja vajon Budapest a commedia dell arte Pierrot-jának kétarcúságát, amit Rátonyi Róbert olyan zseniálisan adott elő, épp azokban az években? Vethetjük vigyázó szemünket egyszerre jobbra és balra, előre és hátra?

A Kádár-korszakban virágzott a vicctermelés. Az egyik leggroteszkebb vicc egy rövid abszurd: „Ha valamelyikünk előbb hal meg, akkor én kiköltözöm Bécsbe.” Később fedeztem föl, hogy ez az abszurd vicc nem eredeti, hanem kölcsönzés. Az eredeti ugyanis Sigmund Freud 1915-ös tanulmányában szerepel: „Ha valamelyikünk előbb hal meg, én kiköltözöm Párisba.” Vagyis a Budapest–Bécs viszonylat eredetije a Bécs–Párizs. Freud cinikus viccnek nevezi ezt a mondatot, amelyet a halálról szóló elmélkedései közepette idéz.

Az irány azonban egyértelmű, Keletről Nyugatra.

A magyar művészek, a magyar írók már a XIX. század eleje óta mind Párizs felé tartanak. Vagy talán nem mind? Az első világháború után, a Tanácsköztársaság bukása után jó néhányan, írók, művészek, politikusok Moszkvában látják a követendő példát. S oda is tartanak: Kun Béla, Sinkó Ervin, Illés Béla, Hidas Antal, Ferenczy Béni. Egyesek számára a Szovjetunió mint modell jelenik meg az 1930-as években. A korszak nagy hatású írója, André Gide az 1936. május elsejei moszkvai felvonulás során fönn, a dísztribünön áll, közvetlenül Sztálin mellett. Érthető tehát, hogy a Párizst megjárt Illyés Gyula, amikor 1934-ben meghívják a szovjet írókongresszusra, érdeklődéssel utazik Moszkvába. Ennek azt útnak a tapasztalatai adják az Oroszország című útirajzot. Illyés visszafogottan számol be tapasztalatairól, igyekszik kerülni a szélsőséges véleményeket. Egy helyen mégis megkockáztatja az ítéletet: az orosz kegyetlen nép. De azután rögtön mérsékli: igaz, más népek is azok.

Illyésnek az 1930-as évek közepén három jelentős kötete jelenik meg szinte egy időben: az Oroszország mellett a Petőfi és a Puszták népe. Majd valamivel később Magyarok címmel naplófeljegyzései, amelyek szintén ebben a periódusban íródtak.

Ami akkoriban foglalkoztatja, s vele együtt az egész szellemi Magyarországot, a mi a magyar? és azzal együtt a ki a magyar?

kérdése. Ezekre keres választ Párizsban, aztán Moszkvában, s előtte, közben, utána gyermekéveinek színterén: a pusztán s a puszta székvárosában, Ozorán.

Remek jelenetet idéz fel az 1933-as napló: az író vonattal tart Dombóvárról Kaposvárra. Nézi a gyönyörű dunántúli tájat, s közben olvas, méghozzá francia szürrealista barátja, René Crevel új könyvét. A táj – írja Illyés – Corot szelíd, idillikus tájképeit idézi. Annál kegyetlenebb a kontraszt. Olvasmánya címét nem nevezi meg, de alighanem Crevel 1932-es írásáról van szó, a Le clavecin de Diderot címűről. „Egyetlen hosszú gyalázkodás minden ellen – írja Illyés –, amivel a francia nemzet ma dicsekedhetik … Jeanne d’Arc kultuszától kezdve egészen addig a felemás, csak félig sikerült, de egy kicsit idegzetbe gyökeresedett demokráciáig, amely nekem még ilyen felemás állapotban is tetszik.”

„Nézem a tájat – folytatja –, és odázom a feleletet, hogy amit a francia szürrealisták megtesznek Franciaország ellen, vajon meg tudnám-e tenni én is magyarul és Magyarországon?” A kérdésre adandó válasz valóban rettentő nehéz. „Átkozni a hazát okkal, ez is csak valamilyen fajta hazafiság, erre épp a mi irodalmunk története nyújt jó példákat.” A szerzőket nem sorolja, de egyértelmű, hogy kikre gondol: a Magyarokhoz, a Hymnus, A vén cigány, A nagyidai cigányok, A magyar ugaron vagy akár a Cseregdi Bandi Párizsban 1910-ben szerzőire. Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Ady, Kosztolányi. Ez „valóban áldozattal jár, még eleven korodban agyonüthetnek érte”. A harmincas évek vissza-visszatérő kérdése a mi a magyar. Az évtized végére össze is állnak a kérdésre válaszolni próbáló írások; Szekfű Gyula szerkesztésében jelenik meg az a kötet, a Mi a magyar?, amelynek legizgalmasabb írásait Babits Mihály, Eckhardt Sándor és Szekfű Gyula jegyzi. Illyés Gyula a maga módján szól hozzá a témához, a három könyv s a napló ugyanazon kérdésnek négyféle megközelítése.

Eckhardt Sándor hívja fel a figyelmet arra, hogy a mi a magyar kérdésben kettős problematikáról van szó:

a magyarságnak önmagáról alkotott képe szorosan összefügg más nemzeteknek a rólunk alkotott képével.

Illyés már a Puszták népe első fejezetében megpendíti ezt a kérdést.

„Gyermekkoromban – írja – a puszták népét sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam.” És még egy mondat erről: „A puszták lakóitól mi sem áll távolabb, mint az a büszke rátartiság, amely általános hit szerint fajtánk sajátja.” Itt iktatódik közbe a külvilág véleménye. „A külföldiek, akik jártak Magyarországon s akiknek rólunk való tárgyilagos véleményét kérdeztem, magát az egyszerű, szántó-vető magyar népet alázatos, csendes, kalap-lekapó, rögtön vigyázz-ba meredő s épp ezért kissé elnyomott népnek tartották, amely bizonyosan nincsen híján a kétszínűségnek sem.”

A költő a Szajna-parti könyvárusok standja előtt

Fotó: Illyés Mária archívumából

 

Az egyik pólus tehát az extra Hungariam non est vita si est vita non est ita szemlélet, a bezárkózás, az önteltség, az önfényezés pólusa, amelyet nevezhetnénk akár panglosszizmusnak. Pangloss felfogása, amely szerint a mi világunk a lehető világok legjobbika, sok követőre talál. Vezérszólama így a szabadságjogokat leginkább korlátozó rendszereknek, s minél inkább korlátozó egy rendszer, annál szívesebben él a maga ízlése szerint kialakított panglossi narratívákkal. A dialógus ilyenkor eltűnik, hiszen a lehető legjobbnak nincsen alternatívája.

A Crevelt olvasó Illyés pontosan érzi, hogy mi is a tét.

„Irigykedve olvasom és nekihevülve, már csak azért is, hogy ilyen szabadszájú elmefuttatásokat olvashatok (a szabadság mindig megrészegít).” Igaz, látja a dolog visszáját is: „Egyelőre nem is gondolok arra, hogy olyan dolgokat is sárba ránt, melyek nekem kedvesek.” Azután a nemzeti önismeret kérdését összekapcsolja az egyén problematikájával. Crevel „hangja a francia szellem életében olyan, mint az egyén szellemi életében az önbírálaté. A nemzet egy-egy nyilalló önvádja, szemrehányása önmaga ellen, ami az egyén életében a legvilágosabb, legértékesebb, a legnagyobb tiszteletet érdemlő pillanat.”

Ugyanabban az időben, 1934-ben jelenik meg a litván–német–francia filozófus, Emmanuel Lévinas rövid tanulmánya, La philosophie de l’hitlerisme. Lévinas (aki egyébként épp szovjetizált hazájából menekült, két heidelbergi év után ugyancsak Párizsba) civilizációnk legfontosabb vívmányának tartja a metanoiát, a bűn–megbánás–megbocsátás alapsémát, amely a zsidó-keresztény világ örökségeként tovább él a felvilágosult világban is, s ekként lehetővé teszi az önvizsgálatot, s ezzel a válságok túlélését, a tévedések korrigálását.

A magyar nemzet, pontosabban a nemzet kulturális elitje egy-egy modellként szolgáló nagyszabású figurával igyekszik felelni a mi a magyar? kérdésre, s ezzel megfogalmazni a maga identitását.

Rákóczi, Széchenyi, Kossuth, Petőfi a legerőteljesebb minták. Utcák, terek, szobrok, róluk elnevezett díjak, a Rákosi-rendszerben még futballcsapatok is teszik mindennapjaink részévé ezeket a mintákat. Ha egyenként megnézzük: az első egy emigrációba kényszerülő fejedelem; a második a reformer, a legnagyobb magyar, aki végül az őrületbe menekül; a harmadik a politikus néptribun, a magyar Kasszandra, aki szintén örök emigrációba kényszerül. Illyés másféle mintát keres. Válaszát előrevetíti az 1930-as évek elején a Fülep Lajossal folytatott párbeszéd, ahol megfogalmazza (megfogalmazzák) a két kérdésre adandó választ: magyar, aki magyarul beszél és magyarnak vallja magát.

Így természetesen új mintát állít, a tót anyától, rác apától született költőt. Igaz, a szülők már magyarul (is) beszélnek. Az irodalom, mindenesetre, csodákra képes. Petrovics Sándorból így lesz Petőfi Sándor, a legtisztább szavú magyar költő. Az 1847-es Magyar vagyok költője.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog. / De semmi kincsért s hírért e világon / El nem hagynám én szülőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet.

Illyés Gyula Petőfije nemcsak költő, hanem egyúttal francia történetírókon nevelkedett politikus is,

tevékeny és nagy hatású szereplője a közéletnek, hazafi és forradalmár, akinek – ahogyan Illyés írja – szinte mindig igaza van politikai kérdésekben, szemben a politika hivatásos művelőivel. Petőfi, ha hű akar maradni önmagához, egyszerűen nem maradhat távol a csatamezőtől. Szükségszerű tehát, hogy ott legyen a végső csatában, amely nem végződhetett másként, mint ahogy végződött. A kozákok azt a parancsot kapják, hogy ne ejtsenek foglyot. Ismerős felfogás. Petőfi sorsa még kegyetlenebb, mint Rákóczié, Széchenyié, Kossuthé. Az ív, amelyet megélt, Párizsból indul, és a moszkvai földről érkező lovas lándzsájának döfése nyomán szakad meg.

Akkor hát ki a magyar? Valami módon mindegyikük. Illyés nem Budapestre tekint, hanem Ozorára. A magyar titok, amint Ottlik Géza mondja, a túlélés tehetsége. A túlélés Ozora. Félúton Párizs és Moszkva között.

 

A nyitóképen: Illyés Gyula a Moszkva folyó partján, 1934-ben