Miklós elborzadva bámulta a monitort. Szája kiszáradt, keze remegett. 
Az imént kapott rendelet szövege elképzelhetetlen jövőt dimenzionált. A kormányzat ugyanis a jövő évtől minden ember számára korlátozni kívánta a kimondott vagy leírt szavak számát, hogy határt szabjon az elmúlt évtizedek kiüresedett, hitelüket vesztett szóáradatainak, a szavakkal, írott szerződésekkel elkövetett bűncselekményeknek. 
A következő hónapban egy úgynevezett szóbank-alkalmazást kellett betáplálni az emberek agyába, amelyre feltöltötték a nyelv összes lehetséges szavát, nagyjából nyolcszázezer tételt, mindegyiket annyiszor, amennyit a rendelet engedélyezett. Az igéket kétszer, a főnevek közül a közneveket háromszor, a tulajdonneveket ötször. A mellékneveknél, számneveknél, névmásoknál, határozószóknál ez a szám tíz volt, míg a névelőknél, névutóknál és kötőszavaknál a törvény a nagyvonalú ötvenes számot engedélyezte. A rendszer, minden egyes kiejtett vagy leírt szó esetén levont egyet a szóbankból, amely ha kiürült, az illető megnémult. Egyelőre ideiglenesen, öt évre vezették volna be a rendszert, amolyan próbaként. Amennyiben azonban sikerül elérni vele a kívánt hatást, akkor a tapasztalatok leszűrése után állandósított formában és paraméterekkel.
Miklós, mint újságíró, konkrétan a létét fenyegető támadásként élte meg az olvasottakat. Hogyan fog ő ezután cikkeket írni, interjút készíteni, frappáns karcolatokat összedobni? A gondolatok, szavak szédítő sebességgel száguldottak a fejében. Pörögve, villódzva váltakoztak, mint a találomra összevágott filmkockák. Percekig tehetetlenül sodródott közöttük, miközben valami kis alattomos rettegés fészkelte be magát a gyomrába.
– Mi van, ha a gondolatokban használt szavak is levonódnak a készletből? 
Riadtan olvasta tovább a rendeletet, amely természetesen erre az eshetőségre is kitért, de itt szabad szárnyalást engedélyezett az állampolgároknak. Gondolkodni mértéktelenül lehetett! 
– Ez is valami – s míg tovább böngészte a rendeletet, eljátszadozott az ötlettel, hogy micsoda barokkos gondolatrohamokkal fog bűnözni a némaság éveiben! Több ezer oldalas nagyregény-folyamokat fog szabadjára engedni magában, hadd pukkadjanak meg a rendelet hozói. Tobzódni fog a jelzőkben, a szinonimákban, s a hasonlatokat, metaforákat vasvillával fogja egymásra hányni. Nagy móka lesz! Igazi szókarnevál.
Egy kicsit megnyugodott, s kezdte egész más megvilágításban látni a dolgokat. Hátradőlt a székében, ellazult, s a fejében öntudatlanul továbbpörgette a megkezdett gondolatokat. Introvertált lénye szinte élvezte a közelgő csendes, inkább a mimikára, gesztikulációkra összpontosító találkozásokat, a pletykák, felesleges és fárasztó viccelődések teljes elmaradását, az öncenzúra csodálatos korszakának beköszöntét. 
– Tulajdonképpen a korlátozás véget fog vetni az agymosó reklámok dömpingjének, a közhelyekkel dobálózó, hazug politizálásnak, a szomszédok semmitmondó locsogásának, a kedélyborzoló, szaftos hírek özönének, a valóságshow-k együgyű celeb-dialógusainak, a váratlan találkozások feszélyezett, semmitmondó hebegésének és annak a mérhetetlen szennyirodalomnak, amivel az utóbbi években elárasztották a könyvpiacot.
Ahogy a válogatott csendeket ízlelgette, egyre inkább élvezte a gondolatát ennek az új, szilenciumos világnak.
– A régi könyvek viszont maradhatnak – jutott eszébe. – Olvasni lehet, no persze csak halkan, magunkban, de az nem törvénysértő. Ott kiélheti majd magát.
Öntudatlanul végigtekintett több ezer kötetes könyvtárán, s megnyugvással konstatálta, hogy ez élete végéig ki fog tartani.
– A már korábban leírt szavak, könyvek elolvasása, önmagunkban való kimondása olyan lesz, mint amikor a borkóstoló ízlelgeti, forgatja a szájában az isteni nedűt, de csak egy-egy kortyot nyel le belőle. Megissza, de nem vedel. Az ízlelőbimbók folyamatos ingerlése erősebb impulzus, mint a kielégítése. 
A gurmand-ok ideje következik, és ő annak vallotta magát. Már csak az bosszantotta, hogy nem neki jutott az eszébe ez a központi szókorlátozós ötlet. 
– Persze lesznek nehézségek, buktatók, de az emberi kreativitás majd megoldja – morfondírozott tovább magában. – Például a kisbabák beszédre való tanítása nem lesz könnyű az anyukáknak. S vajon a gyerekek által rosszul kiejtett szavak is kioltanak-e egy-egy lehetőséget?! Egyáltalán, hogy fogják rávenni a gyerekeket, hogy hagyjanak fel a sok felesleges csevegéssel?
Egyik kollégájának öt, fejhangon visító kislányára gondolt, akik – akárcsak szüleik – egy percig sem voltak képesek csendben maradni. Hamar ki fog ürülni a „tankjuk”!
– Talán nagyobb teret kell hagyni a rajzolásnak! Fejezzék ki magukat ezzel a módszerrel a gyerekek. Úgyis minden gyerek szeret rajzolni! Talán az iskolákban is ezt a „nyelvet” kellene bevezetni a tudás átadására! Vissza a képírás korszakába! Zseniális. 
Egészen belemelegedett a fantáziálásba. 
– No és a zene! Mindig azt hajtogatta a zongoratanára, hogy a zene olyan nyelv, amely nem ismer határokat. Hát akkor most hajrá! Egy hegedűszólóval elsírjuk a bánatunkat, a gitárunkkal szerelmet vallunk, s a zongorafutamokkal elmeséljük a napunkat. Szinte látni vélte, ahogy mindenki előkap a kabátja alól egy kisebb hangszert, s fújja, pengeti, üti eszeveszetten, hogy rá figyeljenek. A Brémai muzsikusok ehhez képest…
Felröhögött a gondolatra.
– Na és az összetett szavak, az idegen kifejezések, a különféle ragozott alakok? Azok vajon minek számítanak? És a közösségi média különféle chat-szobáiban használt digilektusok, szmájlik? 
Csupa-csupa fontos kérdés tolult a fejébe, amire még nem tért ki a szöveg. A minisztérium dolgozói a részletes kidolgozást a következő hétre ígérték.
– Akárhogy is, az biztos, hogy az agyongyötört, elcsépelt szavak, közhelyszerű kifejezések mellé most fel fognak sorakozni az elfeledett, alig használtak is – bújt ki belőle az irodalmár. – Tulajdonképpen bővülni fog az átlagember szókincse. Mert, ha kommunikálni akar, kénytelen lesz kilépni a megszokott lingvisztikai közegéből, bővítenie kell az ismereteit, keresnie kell az újabb és újabb formai megoldásokat. A rendelet szerint, a szóbankba elvileg minden fel lesz töltve, szóval csak rá kell keresnie és már mehet is.
– És mi van, ha valamelyik szó véletlenül kimarad a bankból? 
Ez a gondolat némi reménnyel kecsegtetett.
– Bár nem valószínű. Erre nyilván nagyon oda fognak figyelni, mert ha néhány szó kiszabadul, akkor azokkal elképesztő bűnözést lehet majd végrehajtani. Ha bármennyiszer ki lehet mondani őket, akkor egy idő után számtalan értelmet rájuk fognak aggatni, mint az azonos alakú szavakra, s csak a hangsúlyokból lehet majd megkülönböztetni, hogy éppen melyik értelmezését kell alkalmazni. 
Úgy emlékezett, mintha az ázsiai nyelvekben sok ilyen példa lenne. Egyszer tanult pár hónapig kínaiul, s ott bizony meggyűlt a baja ezzel a hangsúly-kérdéssel.
– Na és mi van akkor, ha új szavakat találunk ki? 
Gyorsan átnézte a rendelet szövegét, de erre nem utalt semmi. Ez a lehetőség, úgy látszik, nem merült fel a szöveg készítőinek a fejében, és semmiféle nyoma sem volt, hogy a részletes kidolgozásban erre is ki fognak térni. 
– Kiskapu – csillant fel a szeme, de úgy döntött, hogy felfedezését egyelőre titokban tartja. Azt viszont elhatározta, hogy már most elkezdi kidolgozni az ötleteit, hiszen a rendelet hatályba lépéséig még van egy hónapja. Addig bátran írhat. Most kell tehát minél több új szót kitalálnia, tulajdonképpen egy új világ új nyelvezetének az alapjait leraknia. 
– Ez lesz ám az igazi nyelvújítás korszaka! Mert ha majd egyszer kifogy az emberiség engedélyezett szóbankja, egyszerűen csak előáll az általa kreált új, minden térre kiterjedő szókincs készlettel, s egy hozzá tartozó óriás szótárral, és visszaadja az emberiségnek a szavakat, a „bábeli némaság” zűrzavarából kivezető egységes nyelvet.

Éles fájdalomra ébredt. A billentyűzet teljesen szétnyomta az arcát. Elaludt. A monitoron hosszú oldalakon keresztül sorakoztak egymás mögött különféle számok, főként az az egyes és a kettes, de időnként néhány ötös, olykor egy-egy tízes, sőt az álombéli mozgáshoz idomulva olykor néhány ötvenes. Ahogy ráborult az asztalra, a fejével bizonyára pont ezeket a gombokat nyomta le, s a gép gondolkodás nélkül írta tele a felületet. Volt az egészben valami ijesztő, de egyelőre nem tudta, hogy mi, csak érezte. 
– Csak álmodta volna az egész furcsa történetet? 
Őszintén megvallva kicsit sajnálta. 
– Micsoda lehetőségeket rejtett magában!
Elmosolyodott. Szeme előtt egy pillanatra felderengett a maga által készített új nyelv enciklopédiájának vaskos, több kötetre rúgó sorozata.
– Szóbank, háh… micsoda hülyeség! – futott ki a száján hangosan a keserű indulat.
Miközben ezen morfondírozott, a kurzor magától törölt öt számot a sor végéről. 

Miklós elborzadva bámulta a monitort. Szája kiszáradt, keze remegett.