Beregszász alig hetven kilométernyire van Ungvártól, nagyjából egy óra alatt tehát megtehetjük az utat, ha sietünk, ha nem. Bár, ha tövig nyomjuk a gázpedált, akkor rövidebb idő alatt, gyorsabban is megoldható. Jól megjárhatjuk… Csak nehogy megjárjuk! A hatvankilenc kilométeres távon egy óra és négy perc az út a ViaMichelin szerint, bár felkínál a rendszer egy másik, hetvenegy kilométeres útvonal-lehetőséget is, nagyjából tízpercnyivel több menetidővel.

Az a lényeg, hogy gyorsan itt vagyunk.

– Tillárom, hopp! – dünnyögök most a volán mögött, mert már igazán belém férne egy kávé, de túl korán érkeztünk, pirkadatra…

A mi ajtónkat pedig egy innen érkezett képeslap nyitja most rá Beregszászra: a címzettje főtisztelendő Koblinger László plébános úr Csepelen, aki a múlt század harmincas éveinek második felétől teljesített itt szolgálatot.

Koblinger atya 1938-ban került a Csepel II. Jézus Szíve Plébániára, és a postai bélyegző dátumából láthatjuk, hogy ennek még mindenképp a november előtti időszakban kellett megtörténnie, valamikor a nyári hónapokban, ahogyan az nagy általánosságban a papi áthelyezésekkel is lenni szokott. Bár a feliratok még szlovák nyelvűek ezen a képeslapon – vélhetően akkor még bőven maradt ilyen is raktáron, a város pedig ugyanolyan gyönyörű és csodálatos az itt látható felvételeken, akármelyik nyelven írják is ki rá, vagy írják le róla a szöveget –, a feladó 1938. november 25-re datálta üdvözletét, a postai bélyegző tanúsága szerint pedig másnap, 26-án adta fel Beregszászban, de immár a Magyar Királyi Posta bélyegével. Ez ugyanis a visszacsatolás időszakában történt, alig huszonnégy nappal az első bécsi döntés kihirdetése után, amelyben Kárpátalja egyes területeit visszajuttatták Magyarországnak…

Beregszász visszatért 1938 (kiegészítő postai pecsét)

 

Erről tanúskodik a Beregszász visszatért 1938 feliratú kiegészítő postai pecsét is, amit úgy sikerült ráütnie a korabeli alkalmazottnak, vélhetően postáskisasszonynak a címzésre, hogy kis híján olvashatatlanná tette azt.

– De én azért csak kibogarásztam valahogy, akármennyire igyekezett is nyolcvanöt évvel ezelőtt megnehezíteni a dolgomat – dicsekszem most megboldogult apósomnak, aki minden jel szerint jól tűri, immár hosszabb távon is az öndicséretem.

Koblinger atyát immár Csepelen köszöntötte üdvözlőlapjával az ifjabb Pállinger Ferencz:

„Szeretettel gondol
Rád örömteli üdvözlettel
ifj. Pállinger Ferencz

Beregszász, 1938. nov. 25-én”

Fontos munkálatok, fejlesztések zajlottak ebben az időszakban a Budapest melletti dunai szigeten, amelyek irányításához, egynémely fontosabb részleteihez, részfeladataihoz, megszervezéséhez és a megfelelő mederben tartásához Koblinger atya tulajdonképpen immár csak az eseménysor végén csatlakozott. Történt ugyanis, hogy 1930. január elsejei hatállyal nyilvánították önálló egyházközséggé a Csepel II. „Jézus Szíve” lelkészséget. Ekkoriban azonban a közösség lelki élete még az állami óvodában kialakított szükségkápolnában zajlott, amelyik természetesen erre a célra nagyon hamar szűknek bizonyult, ezzel is felvetve egy új templom felépítésének, illetve a szükségességének kérdését. Igényét… Még ugyanabban az évben megalakult hát a templomépítő bizottság, amelyik olyan hatékonysággal végezte munkáját, hogy 1930. április 2-án Shvoy Lajos megyés püspök már le is tehette az új szakrális objektum alapkövét, azon a területen, amelyet a Csepelhez ezer szállal kötődő Weiss család adományozott erre a célra. De a gyáralapítóként köztiszteletben álló Weiss Manfréd (1857–1922) ezt már nem élhette meg… Ő egyébként már jóval a halála előtt öngyilkosságot kísérelt meg, amikor 1919-ben a Tanácsköztársaság államosította az üzemét. Méreggel próbálkozott, de akkor a gyors orvosi beavatkozás még megmentette az életét. A magyar Vörös Hadsereget leverő és Budapestet elfoglaló román csapatok azonban még ugyanabban az évben kirabolták a csepeli üzemet, s nemcsak az ott talált nyersanyagokat, de a berendezést is vonatokra rakták, minden mozdíthatót Romániába szállítottak. Az akkor már hatvankét-hatvanhárom esztendős gyártulajdonos hazatérve az üzemébe Bécsből, ahová gyógykezelésre vitte a családja az öngyilkossági kísérlete után, a feldúlt üzem területén kezdte újraépíteni, újraszervezni a termelést. Végül 1922 karácsonyán hunyt el, a gyárát és a vagyonát nyolc részre osztották az örökösök között, de még évtizedekig közös kezelésben maradt. Így hát azt a területet, ahol 1930. április 2-án Shvoy Lajos megyés püspök elhelyezhette az új templom, a csepeli Jézus Szíve alapkövét, immár nem ő személyesen, hanem örökösei, életművének folytatói, vagyis a fiai és az egyik veje – akik a gyárat együtt, közösen továbbvitték – ajándékozták a szakrális építmény céljaira.

Huszonnégy nappal a visszacsatolás után, a Magyar Királyi Posta bélyegével: Beregszász, 1938. november 26.

 

– No, meghiszem azt – dünnyögök magamban továbbra is –, egy beregszászi lánynak is meggyűlt a baja a Tanácsköztársasággal…

– Csak egynek?! – vonja fel szemöldökét megboldogult apósom.

A neobarokk stílusú csepeli templom – készült Irsy László (1895–1981) építész tervei alapján – három év alatt megépült, a munkálatokra negyvenkétezer korabeli pengőt költöttek el, az épület berendezésére és felszerelésére pedig további tizenkétezret. Csak hogy az elszámolás is precíz és pontos legyen…

A templomot végül 1933. szeptember 17-én szentelték fel.

Ezután kezdődhetett meg a plébánia építése. Illetve egyelőre csak annak a tervezgetése… Az ötletek, az elképzelések dédelgetése. A szükségletek, igények felmérése… Erre a célra ugyanis megvásároltak egy, a templom közelében lévő százötven négyszögöles telket, megfelelő anyagiak hiányában azonban az építkezést egyelőre nem kezdhették el. Markó Gyula püspöki tanácsost – akit Shvoy Lajos még 1929-ben, az akkor létrehozott új lelkészség első, vagyis alapító lelkészévé nevezett ki – a megyés püspök időközben áthelyezte Csepelről, az utána következő lelkipásztorok pedig csak rövid ideig működtek itt, ezért komolyabb tervek megvalósításába, s különösképp jelentősebb beruházásokba egyiküknek sem volt lehetősége belekezdeni. A plébánia építése csak az évtized végén, 1939-ben kezdődhetett el, amikor már Koblinger atya is kézhez vehette az itt látható, Beregszászból érkezett képeslapját.