Sortűz

Amikor 1680 körül Bolognában a hullalopás olyan méreteket öltött, hogy a temetők inkább lyukacsos pázsithoz hasonlítottak, mintsem nyughelyekhez, melyekből a végső ítéletkor az Úr parancsára megelevenednek és kiszállnak a holtak, nemes Mirandella polgármester és a hozzá végtelenségig hű, kutya tekintetű, sánta unokaöccse, Pacco Adelle erős őrséget rendelt a túlvilági ígéretet őrző kertek mellé. Tettük következményeként a tolvajoknak immár meg kellett vesztegetniük az őröket, így a tetemek ára felemelkedett, de a lopások nem ritkultak. Ekkor a város vezetője svájci zsoldosok segítségéhez folyamodott. Ők el is vállalták a feladatot, azt gondolva közben, keresetük mellé jól jön még néhány arany, hát a rend kedvéért arra kérték a tolvajokat, az üres koporsókat helyezzék vissza a gödörbe, egyengessék el a földet, a kriptákban igazítsák helyükre a gránit- vagy márványlapokat. Így gyakran megesett, hogy amíg a családtagok a temetőben imádkoztak az üres sír mellett, addig az elhunyt testét az izgalomtól egy már-már remegő orvostanhallgató vágta fel szikéjével, darabolta fűrészével.
Mirandella polgármester végső kétségbeesésében Őszentségéhez, a pápához fordult segítségért, akihez aranypecsétes levelet küldetett Pacco Adelle személyes kézbesítésével, melyben a hullarablók kiközösítését kérte, cserébe a feltámadásról ígért szoborcsoportot vagy festményt, melyre büszke lehet Krisztus földi helytartója. De kérése nem talált meghallgatásra, egyrészt mivel Őszentsége igen beteg volt, és fel sem olvastatta a levelet, másrészt pontosan tudta, hogy a tetemek felboncolásával éppenséggel az ő életét hosszabbítják meg az orvosok, akik a különféle szervek gondos tanulmányozásával pontosabb diagnózisokat állíthattak fel. Személyi titkára átvette Bologna városa ajándékait, s biztosította a küldöncöt, hogy Őszentsége és az Anyaszentegyház mélységesen elítéli a gonosztevők istentelen tetteit, és imádkozni fog azért, hogy mindannyian örökre a pokol tüzére jussanak.
Pacco Adelle orrát lógatva tért be a római bordélyházakba. Megivott pár palack jófajta bordói vörösbort, átszúrta kardjával egy okvetetlenkedő piaci mágus szívét, eltöltött néhány hetet a gyönyör lányainak társaságában, és ugyanúgy orrlógatva indult haza.
Távolléte alatt nagybátyja úgy okoskodott: Bologna temetői ellen e kitartó támadás csakis szervezett lehet, különben lehetetlen lenne ekkora mértékben lopni a hullákat. Mivel igen jó hírét hallotta egy budai bűnüldözőnek, érte küldött. Patakfalvi János ezer aranyat kért szolgálataiért, mely összeg hallatán Bologna városának minden tanácsosa a szívéhez kapott, s csak azért maradtak életben, mert üléseiket olyan teremben tartották, ahol a Szent Kereszt egyik darabkája vigyázott döntéseik keresztényi tisztaságára. Igaz, Patakfalvi János megígérte, hogy néhány hét alatt kiderít mindent a hullarablókról, s ha netán nem tudná teljesíteni ígéretét, az ezer aranyból nyolcszázat visszaszámol a város pénztárába. Legyen!, döntött a nemes tanács, és Patakfalvi hamarosan útnak indult a taljánok földjére. Útközben hintójában szórakozottan pipázgatott, néha hangosan nevetgélt, különféle porokat morzsolt össze tégelyeiben, melyek egyszer lobot is vetettek, akkorát, hogy ruhája kigyulladt, s csak az mentette meg a fájdalmas égési sebektől, hogy a közeli patakba vethette magát. Fejének minden szőrzete eltűnt, de ezzel egyáltalán nem törődött, mi több, roppant elégedett volt, s a lobot vető por összetételét gondosan feljegyezte naplójába.
Amikor a szőrtelen fejű ember vidáman fütyörészve megérkezett nemes Mirandella polgármester kastélyába, annak tizenkét éves lánygyermeke sikítva menekült nevelőnője szoknyája mögé. Patakfalvi mester hahotázva parolázott a városi elöljáróval, aki félig-meddig máris megbánta, hogy ezt a habókos embert a nemes város keblére hozatta; ámde tisztában volt azzal, hogy ha kísérlete nem sikerül, Bologna talán örökre presztízsét veszíti az egyetemi városok között. Patakfalvi mester mindezt tisztán érezte Mirandella kezének szorításából, de vajmi keveset törődött vele. Enni kért, majd az asztalnál a kialkudott ezer aranyat követelte olyan hangerővel és trágár szavakkal, hogy a palotában tartózkodó hölgyek egy része elájult, a másik – nemesebb – része pedig kuncogva szaladt ki a kertbe. A polgármester nehéz szívvel hozatta a súlyos ládát. Fedelét Patakfalvi felrúgta, és tüstént látta, hogy legalább száz arany hibádzik, de nem tette szóvá, hanem elégedetten böfögött, majd pipájára gyújtott, elterpeszkedett egy kényelmes karosszékben, és el is aludt legott. Csak akkor ébredt fel, amikor a pipájában izzó dohány már a kezét égette. Ekkor felállt, sajgó bőrét borba áztatta, udvariasan a szobáját kérte; miután megmutatták neki, lerúgta csizmáit, az ágyra vetette magát, és pillanatok múlva már önfeledten horkolva pihente ki az út fáradalmait. Három napig nem evett, nem ivott, a színét sem látták.
Három nap után két hétig Bologna kocsmáiban, bordélyházaiban korhelykedett, néha – a szigorú tiltások ellenére – párbajozott is, golyója mindig ugyanoda talált célba: ellenfele pisztolyt tartó alkarját roncsolta szét. Nemes Mirandella polgármester kétségbeesésében a haját tépte, amikor a városi tanács a Szent Kereszt darabkájának megfélemlítő jelenlétében kérte számon rajta a duhajkodó, habókos magyar tetteit. „Még három hetet kap”, szólt a szigorú ítélet, „azt követően eltávolíttatik a városból, az általa okozott károkat pedig Mirandella polgármester fizeti meg a lemondása formájában”.
Patakfalvi csak a vállát rántotta meg, amikor a polgármester tudomására hozta a tanács döntését, majd ráparancsolt, hogy béreljen ki számára egy kovácsműhelyt, és hagyja békében dolgozni. Az elöljáró a feladatot Pacco Adellére bízta, akinek sárga, alázatos kutyatekintetét Patakfalvi ki nem állhatta, majd visszavonult palotája legbelső termeibe, ahol az időközben súlyosan megbetegedett kislányát ápolta.
Pacco Adellét nyugtalansággal töltötte el a behemót magyar, ezért szorosan a nyomába szegődött, szinte szívta magába annak minden mozdulatát, szavát, amíg Patakfalvi mester meg nem elégelte, és ki nem pofozta a kovácsműhelyből. Az unokaöcs bosszút szomjazva rohant nagybátyjához, aki azonban mit sem törődött panaszkodásával, mert kislánya és egyetlen örököse állapota válságosra fordult. A beteg nem evett, nem ivott, bőre viaszossá vált, mozdulni is alig bírt, vigyázniuk kellett, nehogy megfulladjon a tüdejéből szivárgó vérben. Orvosai a különféle testi fluidumok összezavarodásával magyarázták állapotát, így leplezve, hogy fogalmuk sincs, mi okozhatja a bájos kislány szörnyű betegségét.
Mindeközben Patakfalvi szorgalmasan dolgozott a kovácsműhelyben, amit gyakori robbanások és az azt követő hahotázások is bizonyítottak. Ám a második hét végén, amikor a nemes Mirandella polgármester ivadéka megtért a Teremtőhöz, nagy csend támadt a műhelyben.
Bologna legszebb templomában ravatalozták fel a kislányt, aki halálában mintha visszanyerte volna a szörnyű köhögési rohamok által elszivárgott erejét, ezért olyan volt koporsójában – egy kis festés után, melyet az udvari festő varázsolt az arcára –, mintha bájosan aludt volna. Patakfalvi János a ravatalozást és virrasztást követően azt kérte a polgármestertől, egy éjszakára hadd maradhasson egyedül a kislány földi maradványaival a templomban. A teljesen összetört Mirandella úr egykedvűen adta beleegyezését, majd előkészítette a pápai udvartól beiktatásakor kapott, csodálatosan kifaragott, ezüsttel kivert pisztolyát a temetés utáni öngyilkossághoz.
Patakfalvi mester egész éjszaka a lány koporsója körül matatott, majd szigorúan meghagyta a polgármesternek, hogy annak fedelét a világ minden kincséért se távolítsák el. A zárt koporsós temetést magyarázza úgy Mirandella méltóságos úr, hogy lánya holttestén csúnya elváltozásokat okozott a betegség. Én sem láthatom?, kérdezte az ijedtségtől elszürkült polgármester, mire a habókos magyar azt válaszolta, a kislány tetemét még egyszer mindenki látni fogja a maga teljes pompájában, s az bizony nem az utolsó ítélet napján lesz. De most bízzon benne, földeljék el úgy, ahogy van. Ezzel aztán megoldódik a hullarablók ügye is, tette hozzá a mester, és közben huncutul hunyorgott a remegő méltóságos városvezetőre.
Részt vett a temetési szertartáson Bologna majdnem teljes lakossága, Patakfalvi mester is, aki szórakozottságában még pipára is gyújtott a templomban, miközben tüzetesen kémlelte a halotti gyülekezetet. A felháborodott tömeg tüstént kiverte a pipát kezéből, s a méltatlankodó magyart egykettőre kipenderítették Isten házából. Nagyon szívre vehette a mester ezt a bánásmódot, mert köddé vált, hiába kerestette a temetés után a nemes egyetemi város nagybecsű tanácsa, hogy egyszer s mindenkorra kitiltsák a városból, szégyenüket kisebbítendő.
A temetést követő második éjszakán iszonyúan hangos, sortűznek hallatszó gyors robbanássorozat zavarta meg Bologna csöndjét. A frissen elhantolt kislány sírhelyénél történt a robbanás, miként az odarohanó svájci gárda megállapította, ezért tüstént nemes Mirandella polgármesterért küldtek. Míg a polgármester, aki éppen pisztolya csövét vette a szájába, hogy inkább égjen a pokol tüzében, de ne a fájdalmas földi létben, a sírhoz ért, a katonák egy nyöszörgő, földön fetrengő alakot fedeztek fel, aki a végét járta. Pacco Adellét ismerték fel benne. A közelben pedig a kislány kihantolt, felnyitott koporsóját találták meg, benne háborítatlan földi maradványaival.
Mirandella polgármester néhány tanácsos kíséretében érkezett a szörnyűségek színhelyére. Olyan zavartan nézett körül, mint még senki az emberiség történelme alatt, és lázasan próbálta összerakni a történteket, amikor a sötétségből feltűnt a kedélyesen pipázó Patakfalvi mester alakja.
Azt hiszem, megszolgáltam az ezer aranyat, dünnyögte, mire Mirandella polgármester előrántotta pápai pisztolyát, és habzó szájjal üvöltözve követelt magyarázatot.
Ilyent viselkedést egy embertől, akinek az életét mentettem meg?, sértődött meg a mester, és ment is volna el, ha gúnyájától fogva vissza nem rángatják a zsoldosok.
Beszélj!, ordította a polgármester úgy, hogy félő volt, megüti a guta.
Patakfalvi János a koporsóhoz lépett, félrevonta a kislány testéről a halotti leplet, majd a pipaszárral a koporsó négy sarkában lévő kis dobozokra mutatott, melyekből öblös, rövid cső kandikált ki.
Sörétes pisztolyok, mondta, nagy a szórásuk, általam kotyvasztott por pedig a nedvesedés hatására sem veszíti erejét. Majd a dobozokból kilógó kötelekre mutatott, melyek egy pontban futottak össze a koporsó fedelén. Aki megnyitja a halottas ládát, annak kampec, töltötte meg a pipát, s kért tüzet az egyik fáklyástól.
Ez a kutya megmérgezte a lányodat, hogy a vagyonodat örökölje, folytatta, és Pacco Adelle holttestébe rúgott. Nehezen ismertem fel a lappföldi növényekből készített főzetet, de mi más tágítja ki annyira a tüdő ereit, hogy azok megrepednek, s az áldozat a saját vérébe fullad?, tette hozzá.
Lehajolt, Pacco Adelle zsebeiben kotorászott, majd egy kis üvegcsét húzott elő. Ehun ni. Kell egy esztendő, hogy a hatását elérje, dünnyögte. Túl sokat fizetett érte, hogy ne merje magánál hordozni. Polgármester úr, te következtél volna.
Mirandella polgármester lehorgasztott fejjel nézett maga elé, tanácsosai nemkülönben.
Aztán nincs itt semmiféle tolvaj banda, nemes urak, folytatta érces hangon Patakfalvi mester. Hanem igen nagy a szegénység a városban, ezért lopják a holttesteket. Az orvosok jó pénzt adnak értük. Így lesz ez, míg a világ s két nap. Ennek megállapításához nem kellett nagy tudomány, elég volt a korcsmákban hányódni pár napig, az embereket meghallgatni.
Hát ennyi, verte ki a pipáját az egyik közelben lévő sírkövön. A kilencszáz aranyból viszem a kétszázat.
Azzal megfordult, és eltűnt a sötétben.
A kislányt nyitott koporsóban ismét felravatalozták, majd eltemették. Alig egy hónapra rá a városi tanács, az egyházi rendek tiltakozása ellenére, évi huszonhét tetemet bocsátott az orvosi tanszék rendelkezésére, melyet tisztes pénzen vásároltak abból a pénzalapból, amit Pataki János mester hagyott a városra.
Nemes Mirandella polgármester újranősült, boldog házasságában két gyereke született. Még egyszer hallott a habókos magyarról, a hír szerint az anglusok nagy városában, Londonban királyi temetőőrként kapott munkát. Amit olyan jól végzett, hogy néhány esztendő után kénytelenek voltak felszámolni hivatalát.