Az évek óta minden tavasszal makacsul megismétlődő hírre, hogy büntetés jár a hóvirág leszedéséért.
Csak a dereka ne fájna annyira! A lába még jól bírja ezt a meredek kaptatót, de a dereka úgy szaggat, mintha kést forgatnának benne. És egy kicsit meg is szédült. Meg a szeme sem a régi már. Valamikor innen, a fordulótól ki tudta venni a kaptató tetején a barna avarban a fehér hóvirágot, most viszont csak a bükkfák törzsét látja homályosan. Oda kell feljutnia. Egészen az erdő széléig. Pedig a dereka úgy hasogat, hogy ez a könnyű kis vesszőkosár is egyre nehezebb. Hiába, na, muszáj kifújnia magát. Egy egész kicsit muszáj kifújnia magát. Attól biztosan megkönnyebbül… És tényleg! Mintha nem is fájna már olyan nagyon. Csak valami zsibbadást érez. Addig még nincs baj, amíg el tudja hitetni magával, hogy nem fáj, csak zsibbad. De most aztán gyerünk tovább, mintha csakugyan nem fájna, mintha egy csöppet se fájna semmije! Hála istennek, innen már látja is az avart és a fehér foltokat. Persze, azok alighanem csak hófoltok. De ott kell lennie köztük a virágnak is. Abban aztán van élet! Méghozzá micsoda élet. Gyenge, fehér szirma meg a vékony, zöld levele minden tavasszal áttöri a fagyos földet, a hideg havat és a jeget. Minden tavasszal. Olyan még nem volt, hogy ne bújt volna elő a föld alól. Csak el kell találni, hogy pontosan mikor. Mert ide egyszer feljönni is túl sok.
Az erdőhöz érve megnyugodott. Egy pillanatra még a derekából is kiállt a fájás. Nem jött hiába. A fák aljában olyan sűrűn fehérlett a rengeteg virág, hogy kaszálni lehetett volna, mint májusban a füvet a réten. Egy kicsit megint kifújta magát, aztán azonnal nekifogott. Vigyázva nyúlt minden szálhoz és mélyen lent a tövénél, levelestől tépte le.
A virágok hálásan simultak a tenyerébe, szinte érezte mindegyiknek a lüktetését,
amint óvatosan a kosárba rakta őket. Levelestől mutatósabbak, azzal együtt akár többet is kérhet értük. Persze, akad olyan vevő, akinek csak a tiszta fehér kell. Majd abból is köt egy pár csokrot. Amikor állva már nem bírta tovább, először leguggolt, végül pedig leereszkedett a földre és a fatörzsek fehér gyertyái között térdepelve szedte tovább, amíg nagy nehezen és nagy sokára mégiscsak megtelt a kosár. Ha csinált valamit, soha nem fordult meg a fejében, hogy mióta és meddig csinálja. Az idő szinte önmagától szokott elfogyni a munkával együtt, de most gyorsabban fogyott, mint máskor, az biztos. A munka pedig lassabban. Sőt, újabban mintha már minden alkalommal lassabban fogyna. A tenyerére támaszkodva feltápászkodott és néhány lépés után majdnem elbotlott egy avarral borított, vastag, száraz ágban, ami tele volt piros csészegombával. Erre aztán nem számított. És milyen rengeteg van belőle egyetlen ágon! Pedig a legtöbbször csak kettőt-hármat találni együtt. Ha elég nagy, ilyenkor húsvét táján ezt is szívesen veszik, persze nem gombának, hanem dísznek. Fogta az ágat, a legszebbeket lefejtette róla, a hitványabbakat rajta hagyta, hadd nőjenek tovább, ha akarnak. Aztán megindult hazafelé. Mire leért a hegy aljára, beesteledett.
Otthon némi gondolkodás és számolgatás után a hóvirágot húszszálanként csokorba kötötte. Huszonöt csokorba, hogy jusson is, maradjon is belőle. A huszonötből tízet tiszta fehérből. Kétszáz forintot fog kérni mindegyikért. Az manapság már csak aprópénz. Annyit nyugodtan elkérhet. Ez ugye együtt ötezer. Aztán a patakparti fűzfáról tegnap levágott barkából csinált húsz csokrot. Egy ilyenért is adnak kétszázat. Az négyezer. Összesen már kilencezer. És itt van a pontosan tíz csészegomba. Nahát, ilyet! Pontosan tíz. Hogy eltalálta. Ennek darabjáért elég száz forint. Az kereken tízezer, ha jól számolta. A megmaradt hóvirágból meg barkából kis koszorút kötött a férje sírjára. Reggel, a buszra menet úgyis útba esik a temető. Most még csak koszorú kerül rá, de ezzel a tízezerrel hamarosan meglesz a sírkő. Ezzel együtt
már csak tízezer hiányzik abból a százötvenezerből,
amiben megállapodott a sírkövessel. Azt a tízezret akkor is összekuporgatja, ha a szájától kell megvonnia a falatot. Akkor nem lesznek csak úgy, név nélkül elkaparva. Akkor legalább tudni fogja minden arra járó, hogy valamikor ők ketten is itt éltek ezen a világon. Mert az ő neve is rajta lesz. Csak a halálának az éve nem. Azt a lányára bízza, akire máskülönben nemigen számíthat. Elég annak a maga baja a dologtalan, iszákos férjével meg a két fiával, akik szanaszét szóródtak a világban. Az egyik Ausztriába, a másik Németországba. Még a nagyapjuk halála előtt. Azokat már nehéz összeterelni. A temetésre se jöttek haza. De ezt az egyet erősen a lánya lelkére kötötte. Minden áldott nap elmondja neki. Hogy a halála évét írassa rá. Mindenképpen írassa rá. Az nem megy másképp. Azt mással kell elvégeztetni. Jól ki van ez találva. De jól ám! Ha az ember tudná magáról, mikor hal meg, bele is bolondulna. A szomszédasszonya mindig meg akart halni, aztán amikor az orvos elárulta neki, hogy alig pár napja vagy legfeljebb pár hete van hátra, azt kérdezte tőle, nem tudna-e valamit csinálni. Pedig már csak hálni járt belé a lélek. Fel se tudott kelni az ágyból.
A barkakötegeket belefektette egy nagyobb vesszőkosárba. Óvatosan, mint a hímes tojást, nehogy a megpattant rügyből előbújt apró szemek leperegjenek. A hóvirágot vízbe rakta, reggel majd azt teszi rá a barkára, arra pedig a csészegombát. Hiába, itt meg kell tartani a rendet. A legerősebbet alulra, rá a gyengébbet, arra a leggyengébbet. és persze legfelülre a fehér abroszt, ami megadja a módját az egésznek. Holnap péntek. A napokat amúgy már csak ritkán szokta megkülönböztetni egymástól, azok is úgy egybefolynak, mint ahogy a bükkfák folytak egybe a szeme előtt, amikor délelőtt felnézett rájuk a hegytetőre. Egyedül a vasárnap a kivétel. Azt még megjegyzi magának. A többit viszont csak akkor tartja külön számon, ha mennie kell valahová, vagy el kell végeznie valami fontosat. Márpedig holnap a városban piac van, ahová elviszi a hóvirágot, a barkát, ráadásnak pedig a csészegombát. De nemcsak elviszi, hanem
egész nap ott is kell állnia egy helyben, mint a cövek, ha mind el akarja adni.
Na és ha szerencsésen eladta, utána rögtön beugrik a sírköveshez megmondani neki, hogy összegyűlt a pénz, amiben megalkudtak. Készítheti a követ. Ha minden igaz, három-négy hét múlva meg is lesz, ahogyan ígérte. Azt a tízezret addig a föld alól is előteremti. Vagy ha nem, talán haladékot is kap rá. Az a sírköves jó embernek látszik. Amikor sokallta az árait, ő ajánlotta neki ezt az olcsóbb fajtát. A feje előre megfájdult ettől a holnapi naptól. Ettől a péntektől. Meg a sok számolgatástól. Még az ágyban is hosszú ideig álmatlanul forgolódott. Pedig ki kéne aludnia magát. A korai busz hajnali hatkor indul. Hogy fogja bírni egyáltalán? Ezzel a mai nappal a lábában. A piac is túl sok már neki. Mint az a meredek kaptató. Aztán végül mégiscsak elaludt. Nem tudja, mikor. Biztos nagyon késő lehetett már.
A vásárcsarnok csak hétkor nyitott, de ő már háromnegyed hétkor ott toporgott a bejáratnál. Amint kitárult a széles vaskapu, azonnal besietett a kenyérboltba. Az ismerős eladó szokás szerint odaadta neki az asztalnak való, könnyű műanyagládát, amivel kiment a bejárat elé, ráterítette a fehér abroszt, és szép gondosan kirakodott. Ez a legjobb hely. Itt megy be mindenki, és itt a helypénz miatt sem szólnak.
A csészegomba kelt el a leghamarabb. Azt úgy szétkapkodták, mint a cukrot. Hogy bolond fejjel erre nem gondolt! Ha tovább keresgél, többet is találhatott volna belőle az avar alatt. Ebéd utánra egy kivételével a barkát is mind elvitték. Csak a hóvirágból maradt néhány csokor. De délután az is elfogy egykettőre, sőt még kevés is lesz. Lám csak, az a két férfi is éppen ide tart. Egy fiatalabb és egy idősebb, szemüveges. Furcsa. Eddig szinte csupa női vevői voltak. Most meg egyszerre két férfi. Megálltak előtte, köszöntek.
– Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – akarta nekik mondani, amivel minden egyes vevőjét fogadja, ám a szemüveges gyorsan megelőzte:
– Környezetvédelmi ellenőrzés – és valami igazolványt mutatott fel.
– Nahát! A hóvirágot ellenőrzik? Eddig csak a gombát szokták,
hogy nincs-e benne mérgező. Az enyémben még sosem találtak. Nem is fognak. Mindet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Olykor még a gombavizsgáló is engem kérdez…
Az ellenőrök hagyták beszélni. Nem szóltak egy szót sem. Közben a fiatalabb a ládához lépett, leszakította az egyik csokorról a vékony zsineget, egy szálat a jobb hüvelykujja és mutatóujja közé fogott, hosszan forgatta, nézegette, bal mutatóujjával végigtapogatta, aztán egész közel emelte a szeméhez és töviről-hegyire átvizsgálta.
– A csúcsán visszahajló, hengeres, levéltelen, felálló, karcsú szár. Egyetlen bókoló virág, tejfehér szirmokkal. Két tőállású kékeszöld levelek. A három külső lepellevél hosszabb, mint a három belső lepellevél. Minden egyezik – fordult oda végül a másikhoz, eleresztette a keze fogsáságában vergődő virágot, és odaadta neki.
– A belső lepellevelek csúcsa pedig sötétzöld. Igen, semmi kétség – mondta a szemüveges, majd megkérdezte:
– Hol szedte?
– Hát odahaza, minálunk. Az Üveghegyen.
– Az Üveghegyen? Olyan csak a mesében van.
– Nálunk tényleg Üveghegynek hívják.
– Van engedélye?
– Engedélyem? Mihez?
– A szedéséhez.
– A hóvirág szedéséhez?
– Ez nem közönséges hóvirág. Ez galanthus nivalis. Az egyszikűek osztályába, a spárgavirágúak rendjébe, ezen belül az amarilliszfélék családjába tartozó faj.
– Mi hóvirágnak hívjuk.
– Ez galanthus nivalis, ha mondom.
– És miért kell engedély hozzá?
– Mert a kihalás veszélye miatt hosszú évek óta szigorú védelem alatt áll.
– A kihalás veszélye miatt? Annyi van belőle, mint égen a csillag.
– Az Üveghegyen?
– Igen, az Üveghegyen.
– Egy szál letépéséért tízezer forint büntetés jár, tizenegy szál letépéséért pedig akár börtönbüntetés is kiszabható.
– Börtönbe csuknak érte?
– Csak bizonyíthatóan ismételt szabálysértés és tömeges árusítás esetén. Elsőre pénzbírsággal megúszhatja.
– Pénzbírsággal? Mennyivel?
– Attól függ. Hányat adott el eddig?
– Rögtön megszámolom… Húszat, pont húszat.
– Húsz szálat? Nem is olyan vészes – szólt közbe a fiatalabb. – Ilyen kis mennyiség esetén elsőre talán még eltekinthetnénk a pénzbírságtól. Elég lehetne egy figyelmeztetés...
– Húsz csokrot. Húsz szál volt mindegyikben.
– Az sok – csodálkozott a szemüveges.
– De amikor tényleg húsz volt.
– Nézze, ilyen mennyiség mellett százezer forint a legalsó határ. Abban az esetben, ha kiszabunk egy helyszíni bírságot.
– Százezer? Honnan vegyek én százezer forintot?
– Ha feljelentést teszünk, még több lesz. Mi csak a munkánkat végezzük – magyarázkodott a fiatalabb. – Nyilván nincs magánál annyi. De kiállítok egy csekket, azon tíz munkanapon belül befizetheti. Így jár a legjobban, higgye el nekem. Nagyon bekeményítettek odafent, amióta tagjai lettünk az uniónak.
– Miféle uniónak?
– Hát az Európai Uniónak. Nem hallott még róla?
A szemüveges és társa egymásra nézett. A fiatalabb felvette az adatait az igazolványából, amit a busz miatt ilyenkor mindig magánál hordott, kezébe nyomta a csekket a százezer forintról, az öt megmaradt csokrot lefoglalta, a szemüveges pedig aláíratta vele a jegyzőkönyvet. Közben kisebb csődület támadt körülöttük.
– Miért nem hagyják futni? Nincs jobb dolguk? – hallott valakit a csődületből.
– Nem szórakozásból vagyunk itt. Úgy küldtek ide bennünket. Hivatalból. Egy ismeretlen személy bejelentést tett,
hogy a vásárcsarnok környékén rendszeresen védett virágokat árusítanak. Ő került horogra – szólt oda neki a szemüveges.
– Mert a nagy halak dörzsöltebbek – ismert rá az előbbi szelíd hangra.
A szemüveges széttárta a karját.
– Mit tegyünk? Ha nem intézkedünk, mi tarthatjuk a hátunkat.
A csarnokból valami kulcsfélével a kezében kijött egy férfi, egyenesen odament a két ellenőrhöz és megkérdezte őket:
– A környezetvédelemtől jöttek?
– Onnan – válaszolta a szemüveges.
– Na, végre. Lebukott az öreglány. Eggyel kevesebb. Jöjjenek máskor is! Ettől legalább megszabadultunk.
– Mit vétett magának? – kérdezte ugyanaz a hang valamivel bátrabban.
– Évek óta itt látom seftelni gombával, bogyóval meg mindenféle vacakkal. Az engem nem nagyon érdekel. Viszont ilyenkor húsvét környékén mindig beleköp a levesembe a hóvirágjaival meg a barkáival. Ráadásul nem is adózik utána, arra mérget vennék.
– Az adó nem ránk tartozik – mondta a fiatalabb ellenőr.
– Előbb-utóbb majd azért is elkapják.
– Csak nem maga dobta fel? – Most már a hang gazdáját is meglátta, egy hosszú hajú, fekete szakállas, fehér inges fiatalembert, a lábán nyitott saruval. A többi bámészkodó már mind elment, egyedül ő maradt ott. A hangjáról idősebbnek gondolta. És hogyhogy nem fázik ebben a hűvös időben?
– Mi köze hozzá? – nevetett a kulcsos. Közben a kulcsát egy sötéten csillogó, nagy autó felé fordította, hangosan csattintott vele, odafutott, felrántotta, majd becsapta maga mögött az ajtót, bevágódott az ülésre, a kocsi felbődült és egy szempillantás alatt úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. A körülötte tipegő galambok rémülten rebbentek fel előle.
A két ellenőrt még ugyanúgy látta elmenni, ahogy jönni is látta őket. A fehér inges fiatalembert viszont hiába kereste hosszasan a szemével, egyszerre csak nem volt sehol. Így hát összerakodott, visszavitte a ládát a kenyérboltba,
kisietett a buszállomásra, felszállt az első buszra,
felmutatta az igazolványát a sofőrnek és leült a hátsó sarokban a legbelső ülésre. Ott nem háborgatja senki. Ott nem kell senkinek az arcába néznie. A sírköveshez be se ment. Minek ment volna be? Mit mondott volna neki? Eddig azért járt folyton a nyakára, hogy mikor tudja elkészíteni a követ, azzal hitegette, hogy meglesz hozzá a pénze. Most meg… Mostanában nemhogy nem megy be hozzá, de még a tájékát is elkerüli. Gondoljon róla, amit akar. Az embert nem az teszi, amit mások gondolnak róla, hanem az, amit ő tud saját magáról. A temetőbe se ment be. Pedig reggel még úgy tervezte. Hogy megviszi a jó hírt. Na hiszen… ez aztán jó hír lenne. Egy élőt se szép dolog hitegetni, hát meg egy halottat.
Otthon elővette az összekuporgatott pénzt, külön rakta a százezret, majd megszámolta a napi bevételt. Csak az öt csokor hóvirág meg az egy csokor barka ára hiányzott belőle. Az annyi, mint nyolcezernyolcszáz. Hozzátette a maradék harmincezerhez és az egészet visszadugta a szalmazsák alá. A százezret kint hagyta az asztalon. Azt holnap fel kell adni. Ha szombaton nyitva van a posta. Nem tudja. Régen járt már ott. Ha nem, akkor hétfőn is ráér. Tíz napot mondtak, annyi ideje van rá. De jobb, minél előbb túl lenni rajta. Mint valami fájdalmas foghúzáson.
Most még nehezebben aludt el, mint tegnap. Aztán amikor végül mégiscsak átért abba a világba, amiben az ember nem tud magáról semmit, valami egészen furcsát álmodott. Visszaálmodta ezt a pénteki napot a piacon, és mintha valahol nagy messze a férje is ott lett volna, mintha neki próbálta volna szóról szóra elmondani az egészet. A két ellenőrt, a kérdéseiket, hogy hol szedte, van-e engedélye hozzá, meg hogy szerintük az Üveghegy csak a mesében létezik, és hogy ez nem is hóvirág, hanem… De a furcsa idegen szó sehogy sem jött a nyelvére, csak tátogva, a halak néma beszédével próbálta kimondani, és addig-addig kínlódott, küszködött vele, amíg a férje hidegen bólintott, majd hirtelen eltűnt, mint az a fehér inges fiatalember, ő meg nedves arccal felébredt. Pedig szerette volna neki még elmondani, hogy milyen rossz, amikor az ember már nem kell másoknak, ők viszont annál jobban kellenének neki, és hogy
még rosszabb, amikor az embert megbüntetik,
pedig igazából nem is követett el semmit. A férje biztos megértette volna, mert ott, ahol ő van, ott alighanem más mértékkel mérnek. Másfelől viszont jó is, hogy nem jutott eszébe az a szó, mert ha tovább álmodik, még képes lett volna kifecsegni a százezer forint helyszíni bírságot is, amit állítólag abban az unióban rendeltek el. Csak tudná, hogy mi az.
Persze, ha úgy vesszük, még mindig maradt majdnem negyvenezer forint spórolt pénze. Várjunk csak! Egész pontosan mennyi is? Harmincnyolcezer-nyolcszáz. Jól ki van ez számolva. Jól ki van ez találva. Ha mind elment volna a büntetésre, hagyná az egészet a csudába. Volna is kedve a jövő héten medvehagymáért menni! Azt itt különben is csak amolyan gizgaznak tartják, amiért lehajolni sem érdemes. A városban viszont bolondulnak érte, különösen mostanában jött nagyon divatba. Ráadásul piacozni sem kell vele, egy boltos átveszi tőle jó áron. Azt is mondta, hogy ilyenkor márciusban minden mennyiségben, mert ilyenkor a legzsengébb. Később már megkeseredik. De még milyen jól ki van ez találva! Ha mind elment volna a büntetésre, érdekelné is a kucsmagomba! Az minden évben április tizedikén jön elő. Se előbb, se később. Órát lehetne hozzá igazítani. És rajta kívül senki nem ismeri a helyét, ő pedig nem árulja el senkinek. Ha mind elment volna a büntetésre, többé eszébe se jutna nyáron a rókagomba, nyár végén a szeder, ősz utolján meg a csipkebogyó. Se az idén, se jövőre, se azután. Két, vagy esetleg három év nem olyan hosszú idő. Ennyi körülbelül még beleférhet az életébe. Nagyjából ennyi idő alatt egyszer már összekaparta a százötvenezret. Miért ne sikerülne másodszor is? A hóvirágot legfeljebb elkerüli. Legyen vele boldog az az unió, vagy minek hívják. Meg az a környezetvédelmi ellenőrzés. Igaz is, meg kellett volna kérdezni az ellenőröktől, hogy nincs-e a medvehagymának, gombának, szedernek, csipkebogyónak is valami idegen neve meg több fajtája, aminek betiltották a szedését. Mert a jövő héten okvetlenül kimegy. Méghozzá már hétfőn. Csak most tudjon visszaaludni. Eddig csak a felkelés esett nehezére, most meg már lassan az elalvás is nehezen megy. Egyre nehezebben.
