Nem szerette, amikor a gyerek furákat mondott. A felesége teljesen felvillanyozódott, ha a kicsi kijelentette, hogy a szerdák kékek, vagy hogy szívesen megkóstolná a felhőket.
– Mert nem szereted az irodalmat. Tudod is te, mi az a szineztézia!

Az igaz, hogy a szinesztézia definícióját nem tudta volna elmondani, de olvasni szeretett. Ezért is lett sejtmérnök, bár az apja nem örült neki. Az öreg annak idején irodalomtanár volt, és a számítógép számára még mindig a régi, fémházas szerkezetet jelentette. Nem értette a nem bináris logikai rendszereket. Persze sokan nem értették. A sejtdiffúzión alapuló egységek kiszolgálják a mesterséges intelligenciát – és ez bonyolult. János azt is tudta, hogy az apja akkor fáradt bele az életbe, a tanítást is akkor hagyta abba, amikor kiadták az első, gépek által generált szövegekből álló novelláskötetet. Nem kellek már, mondta, és onnantól nem követte a világ folyását. Így teljesen feleslegesen magyarázta volna neki János, hogy a sejtmérnökök atomszinten táplálják a gépeket, és hogy ez valójában nem tart sokáig, és neki bőven akad ideje az olvasásra, még munkaidőben is.

Tényleg szeretett olvasni. Mindenfélét. A régieket is, apja kedvenceit, az emberi irodalmat, de akár a mesterséges intelligencia által generált történeteket is. Nincs azokkal semmi baj, gondolta.

Bár az utóbbi időben valami szöget ütött a fejében.

Üldögélt az inkább pálmaháznak, semmint gépteremnek tűnő munkahelyén, és olvasgatott. A szerző, Le Clézio, még a régiek közül való volt, és Jánost megérintette. Egészen elmélyedt a szövegben, de kizökkentette valami furcsa szag. A kijelzőkre pillantott, hiszen a sejtdiffúziós számítógépeknél a bűz akár hibát is jelezhetett. De mindent rendben talált, éppen valami szöveggeneráló modul futott a gépen.

Hetekkel később már Hamvas Bélát olvasott, egy rég elfeledett, európai szerzőt, akiért apja szenvedélyesen rajongott, bár más nemigen ismerte. És akkor megint érezte azt a bűzt, pedig mellette gőzölgött frissen főzött kávéja is. Mi lehet a baj? Miért nem működik a rendszer megfelelően? Nem tudott rájönni.

Harmadszorra, amikor ismét megcsapta az orrát az orrfacsaró kipárolgás, sejtette, hogy a képernyőn ugyanaz áll majd: szöveggeneráló modul. Részletesen is belenézett, hogy min dolgozik a bioszámítógép. Félretette aktuális olvasmányát – amelyben az MI által generált pszeudomárquez regények voltak – és kutatni kezdte, mi akasztotta meg a rendszert.

Nem értette, miért terheli a bioszámítógépet a szöveggenerálás. Ez tulajdonképpen rutinfeladat. Napi több millió regényt, novellát és verset kreált a rendszer, de most a novellamodulnál mintha valami logikai hurok alakult volna ki.

János találomra belenézett az utolsó pár száz, frissen generált novella némelyikébe, és meglepődve tapasztalta, hogy mind ugyanaz. Szóról szóra. A képernyőn újra és újra ugyanaz a sehová sem futó, sablonos történet jelent meg. Egy szerelmespárról szólt, akik végül egymásra találnak. Erre volt igény, hát ilyeneket generált a gép. A szag pedig egyre erősödött…

Megkereste azt a pontot, ahol még működött a novellagenerátor. Majdnem egy órát elfecsérelt azzal, hogy néhány hangzatosabb címűt az elejétől a végéig elolvasott. Mind unalmas és semmitmondó volt. Vacak, jellegtelen.

János most döbbent rá, hogy az emberi irodalom mennyivel szépségesebb, mint a szöveggenerátor művei. Az apjának igaza volt, semmit sem érnek ezek a gépi alkotások. Nem is alkotások, csinálmányok. És hogy ez a rettenetes bűz izzadságszag. Ezek a novellák izzadságszagúak!

Hirtelen elöntötte valamiféle küldetéstudat, cselekvésvágy. Felháborodott, pedig nem volt egy forradalmár fajta. Tennie kell valamit! Nem olvashatják tovább az emberek a gépi szemetet! Belenyúlt az organikus hálózatba. Bioinformatikai tudását bevetve pár óra alatt elérte, hogy a novellagenerátorok soha többé ne működjenek.

A teremben virágillat szállt, kékek lettek a szerdák. Úgy érezte, megmentette a világot. Mert a világmegmentés a szívekben kezdődik, és nem lehet izzadságszagú.