Dávid óvatosan behajtotta a kopott kartondoboz fedelét. Könyvekkel zsúfolta tele, többnyire művészettörténeti albumokkal, meg néhány elméleti munkával a szépség eredetéről. Kisebb lakásba költözik. Ha már egyedül maradt, ennyire kétségbeejtően egyedül, nem kell neki ekkora hely. Túl akart adni a könyvein is.

Elég lesz néhány, a kedvencei. Kis hely, kevés tárgy. Jó lesz így. Ez amúgy is divat mostanság. Persze Dávid nem a divat miatt választott egy éppen csak harminc négyzetméteres lakást. Valahogy a magányosság hozta. Amikor Hanni meghalt, egyedül az erdőben volt képes megnyugodni, vagy a nyugalomhoz valami nagyon hasonlót érezni. Minél többet járt ki, annál inkább terhesnek érezte a feleslegesen tágas lakást, az értelmetlen belső tereket. Kicsit akart, fenntarthatót. Ezért költözött, ezért csomagolta a könyveit. Túlad rajtuk. Ami a munkájához kell, azt úgyis behordta már rég a kiadóba. Vagy fent vannak a neten.

Kevés is elég már neki. Helyből is, könyvből is. A kávéját is cukor nélkül issza azóta, mióta Hanni… Mindig Hanni vette elő neki a kávézáshoz a kiskanalat. A csípőmozdulat, amivel visszacsukta a fiókot, talán az új lakásban nem fog neki annyira hiányozni. Másik lakás, másik konyha, másik fiók.

A dobozt nehezen tuszkolta be a csomagtartóba. A kímélet legkisebb jele nélkül csapta le a tetejét. Rövidesen túlad ezen a kocsin is. Minek? Felesleges. Ahogyan teljesen feleslegesek a modellezőkészletei, a csavarhúzói, az edények nagy része. Hanni szerette a díszdobozokat, de Dávid ezeket sem tartotta meg. A temetés után hordta le őket az adományboltba, hogy ne fájjon annyira rájuk nézni.

Olyan lesz ő is, mint az erdő. Az esőből él, minden felesleges sallang nélkül. Ha már nélkülöznie kell a Hanniból áradó fényűző boldogságot, egyszerűen megszűnik akarni, és a természet részévé válik. Nem igényel új erőforrásokat, fenntartható marad.

A szerkesztőségbe be se kellett volna mennie, de az új lakásban még nincs net. Lehet, hogy nem is lesz. Minek? Vagy egy tucatnyi novella várta, mind önjelölt írók munkái. Ezek is miért törik magukat? Minden történet megíródott már, egyszer már mindent elmeséltek. Minek újra?

Ma sem érte meglepetés. A beküldött írások untatták. Azon már rég túl volt, hogy felbosszantsa magát mások tehetségtelenségén. De most tényleg minek újra meg újra belefogni a történetekbe? Nem lehetne, jutott eszébe hirtelen, nem lehetne valahogyan az írást is fenntarthatóvá tenni?

Talán nem is lehetetlen, hiszen a szavak, betűk mindig ugyanazok. Ugyanazokat forgatjuk vissza, csak egyszer a mondat elejére, máskor a végére kerülnek. Mi végre a sok felesleges fáradozás az új műalkotások létrehozására, mikor fenntartható módon újra is termelhetnék önmagukat? Nem, ehhez nem chatbot kell! Új alapokra kell helyezni a szövegekről való gondolkodást. Ki kell dolgozni a szövegek fenntarthatóságának elméletét!

Dávid biztos volt benne, hogy rá vár ez a feladat. Neki kell kidolgoznia a novellák fenntarthatóságának módját. Az irodalom fenntarthatóságának mikéntjét. Szája szélén rángás futott végig, szeme tikkelni kezdett.

Jegyzetlapot vett maga elé, kusza sorokat körmölt rá, néha rákeresett valamire a neten.

– Hoztam neked egy virágot. Az új lakásodba – nyitott be a szerkesztőségbe Viki, az új kolléganő.

A hatalmas, rózsaszín sziromgömbökkel bólogató hortenzia annyira más volt, annyira kilógott Dávid kartondobozokba zárt világából, hogy teljesen kizökkentette a gondolatmenetéből.

– Nekem? – kérdezett vissza Dávid. Lassan ocsúdott. A fenntartható novella ötlete egyszerre banálisnak tetszett, majd elpárolgott.

– Neked. Hétvégén kirándulni megyünk. Jössz?

Hónapokkal később ismét a szerkesztőségbe beküldött írásokat böngészte. A fenntartható novella – állt az egyik tetején. Dávidnak akkor eszébe jutott az a nap, amikor Viki és a nagyfejű hortenziák visszahozták az életkedvét. Hogy a fenntartható novellája helyett fenntartható élete lett. Boldogsággal, szomorúsággal, sírással és nevetéssel – mert a boldogság így fenntartható.