Ott állítják elém történetével az egyik falubelit, aki az anyjától hallotta a nagyapjával megesetteket, merthogy az is ott volt 1921-ben a lőkösi csihi-puhinál. Ahol az 1990-es hodákiak módjára (a hodákiak egyik előhírnökeként – a korábbiakhoz láncszemként kapcsolódva?) korbáccsal s egyéb ejrópai – mi több, européer – eszközökkel páholták el az ázsiai barbár (mi több, színmagyar, ajvé, színkatolikus) kisiratosi tiltakozókat, akik a legalább hét nyelven beszélő, műfordító-író plébánosunk, Hodács Ágoston vezetésével a Lőkösházán ülésező nemzetközi határmegállapító bizottság elé állva emeltek szót a Csanád vármegyei falu, Kisiratos Magyarországtól való elcsatolása ellen.

(A megszállást és elrablást követő pár évben történt több sikeres – őrvidéki, felföldi-széli, kelet-alföldi, délvidéki – megmozduláson megbátorodva?)
A trianoni döntés következményeit megélve.

A lőkösi tiltakozók egyikének unokája regéli. Nevét, azt mondja, ne emlegessük. Ki tudhatja!

Anyámtul hallottam. Az első háború után Hodács pappal hárman hintón átmöntek Lőkösházára, ahol az antant nemzetközi találkozót röndözött. Hodáccsal húsz-huszonöt kisiratosi tartott kocsival, lóval. A hintón a kocsison kívül még Őze Mátyás bíró ült. Átmöntek követelni, úgy húzzák a határt, hogy Kisiratos Magyarországhon tartozzon! Kiöltözve, hintóval. Mácsárul ötven-hatvanan, lovas civilek: bottal, korbáccsal agyba-
főbe verték a mieinket. Szétverték űket. Elszöktek, a dűlőutakon gyüttek haza, hogy në is tanálkozzanak sënkivel!

Lőkös és Iratos közt a tanyákkal teli – Kürtöshöz tartozó, de több szállást és jó darab földet kisiratosiak birtokolta – Kutas-puszta terül(t) el, amelyen át hazajuthattak.

Nemrég (vissza)kérte a magyar állampolgárságot. Nem fogunk úgy járni, mint a nagyapám?

Őze Mátyást az előbb egy másik öreg úgy emlegette, hogy 19-ben a battonyai és az aradi piac közül az aradit választotta (azaz Romániára szavazott, merthogy az több hasznot ígért). 21-ben már maga állt az antant elé, mindönt vissza?! Csak nem velük volt – másik fogaton, avagy legényesen, lóháton – Búza, a két vlach esztendeje még Romániához csatlakozást kérő nagygazda is? Arról nem beszélve, hogy akkor már Justhék is szánhatták-bánhatták, amit elkövettek (hogy a kommunizmustól félve inkább a királyi /Nagy-/Oláhországban akarták látni földbirtokaikat). Mi történt e két nagyromán esztendő alatt Iratos táján, az aradi síkon? Valami csak-csak.

Ilyen hamar jött az ébredés? A francia – mi több, európai, sőt, rumun – (példának okáért dorongos mácsai) módi emelkedettsége bizonyságot nyert? Hogy ebből a továbbiakban nem kérnek?

Hodács Ágoston esperes anyanyelvén szólt az antantbizottság elnökéhez

 

Mondanák máig, ha mondhatnók. Vagy ha csak kibukik belőlük, ki hallja meg? Rajtunk kívül. (Persze mi magunkban beszélünk.)

E kis beszéllyel – a megnyomorított falu helyett – állítunk táblát a kisiratosi hősök emlékére. Márványkőbe vésett (kopjafára pingált) hősi névsor helyett álljon itt a miénk – fehéren, feketén. A durungos TRIANON pedig mondjon, amit akar. EURÓPA ott, akkor mi, ÁZSIÁból idekeveredettek voltunk. (Az az Európa, amely csak az álmainkban létezik?)

Az persze igaz: volt mitől rettegniük azoknak, akik a mácsaiakat a nyakunkra küldték. Maga Mácsa akkor felerészt (görögkeleti) román, felerészt (katolikus) magyar és német; északi szomszédja Németszentmárton (gyanítható, kik lakták, míg az Eredeti Román Demokráciából el nem menekültek Nyugat-Németországba); északkeletről Simánd, román többséggel, de jelentős magyar kisebbséggel; keletre Szentanna, mindhárom itteni néppel megrakva; déli szomszédja Kürtös, a román kismezőváros, amelynek komoly magyar vasutas, tisztviselő és iparos magyar–német kisebbsége volt… Tudhatták leitatóik, durungos igazságtevésre uszítóik, mi lenne egy népszavazás eredménye: nem az ókirálysági megszállónak kedvező. Meg kellett előzni.

Azon túl: mikor járt doronggal a szomszédnál rendet tenni az iratosi magyar? Mondjuk az Ezeréves Magyarországon. (A kérdés költői, ugyanis semmikor.)

Hiányoztunk nekik (Lőkösön) (mi magunk), mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Nem, nem, soha.

Hogy lehetne.

Hodács Ágoston (1879, Szeged–1951, Kisiratos) esperes-plébános műfordításköteteiből és a visszaemlékezésekből kiderül, a magyaron kívül beszélt németül, görögül, franciául, latinul, angolul, románul. Így nyilván nem esett nehezére a határmegállapító antantbizottság elnökéhez annak francúz anyanyelvén szólnia, ne adj Isten a keresztkérdést föltevő angol és amerikai tagoknak, netán a minálunk már egyre inkább berendezkedő, errefelé magát már-már otthon érző havaselvei küldöttnek a kötekedésére a saját nyelvükön válaszolnia. Mire
e barbár ázsiai megnyilvánulásra a Mácsáról idecsődített – leitatott és fölizgatott, becsapott – aljanép tett pontot az ő Európájuk nyugalmát megtörő (szokásos magyar) „zavargás” végire.

Hodácsék hősiessége… hogy lehet feledhető?!

A mieink nem túl fényesre sikeredett lőkösi kiruccanását követhette a megtorlás. 1921. Mindszent havában a földühödött gyarmati dák csendőrség a vasárnapi szentmiséről kijövő kisiratosi magyarokra támadt, félszáz idős embert és asszonyt vertek félholtra. Hogy amikor esztendőre rá, 1922-ben
kiderül, hogy a környék – szocialistagyanús – földmunkássága követeli e táj Magyarországhoz való visszacsatolását, már száz ember csontját törjék össze Iratoson, mert kik, ha nem ők lehettek
a fölbujtók!

Hodács népe… Jó nép lehetett.

Szerencsére túléltük a pogromot.

Hogy Kurtucz (mácsai román gyerekből lett iratosi magyar ember) öregapám – oldalán Kis-Sarusi mamával – csak azért is visszavárja a magyarokat. Nem kis mértékben azért, hogy megkapja ő is – nincstelen szegényemberként – a Nagy Háborúban tett szolgálataiért kapott marék kitüntetés után Horthyéktól járó vitézi telket, vitézi földet.

Nem a cím vonzotta. Nem. Persze, a föld. Meg a tisztesség.

A mi Iratosunk.

 

Nyitókép: A Hodács esperesnek írt püspöki levél 1905-ből. A cikk képeit a szerző bocsátotta a lap rendelkezésére.