Rendhagyó irodalomóra
Harmadikosoknak tartok irodalomórát
a tatabányai Bárdos Gimnázium könyvtárában.
Minden hónapban egyet, ez már a hatodik.
A téma adott, március tizenötödikéről beszélgetünk.
Jólesően látom, egyre többen vagyunk; van, aki
jegyzetfüzettel jön, mások felvételre állítják a telót.
Sok a negyedikes; nem csodálkozom, érettségi tétel.
Valamit mindenki tud arról, mi is történt ezen a napon.
Visszacseng a fejekben, amit iskolai ünnepségeken
hallottak, a tévében láttak, és azt sem zárnám ki, hogy
merő kíváncsiságból olvastak hozzá ezt-azt az interneten.
Hozzáfogok. Pozsonyi országgyűlés, párizsi majd bécsi forradalom,
Kossuth, Petőfi, márciusi ifjak, Pilvax, Landerer, nyomdafoglalás,
Nemzeti dal, Tizenkét pont, Nemzeti Múzeum. A modern nemzeti
identitás tankönyvesített alapkövei. Zárásként aznap este a betiltott
Bánk bán előadása a Nemzetiben, ahol a színészek kitűzött
kokárdákkal lépnek fel. Az egyik leány megkérdezi, honnan jött
ez a kokárda-dolog. Ugyan a szótő francia, mondom, és kakast
jelent, de hozzánk olasz közvetítéssel jutott. A kakastaréj színes
szalagjelvény volt a katonasapkájukon. De március idusán csak
nemzeti színű kokárdát lehetett látni. Néhányan ismerik az „idus”
szót – mire jó a középiskola?! – Julius Caesar megölése miatt.
Azt azért még elmondom nekik, hogy a római naptárban ez volt
a hónapot kettéosztó holdtölte napja. Igyekszem olyanokat is
mondani, ami nincs a tankönyvekben. Például megemlítem
két olyan fiatal nevét, akiket nem jegyzett fel a történelem, pedig
messzire jutottak. Miért hoztam őket szóba? Mert ők is hősök voltak,
ha névtelen hősök is. Számwald Gyula egy szegedi fiatalember,
Petőfi könyvárusául szegődött, aki még verset is írt hozzá az Egy
könyvárus emlékkönyvébe címmel. „Áruld erősen költeményeimet!”
Világos után Amerikába emigrált, önkéntes gyalogezredet szervezett
az északiak oldalán, és Abraham Lincoln olyan nagyra becsülte,
hogy harminckét évesen dandártábornok lett, nemzeti hős, aki megkapta
a legmagasabb amerikai kitüntetést, a Medal of Honort. A másik
fiatalember Asbóth Sándor, Kossuth szárnysegédje Törökországban.
Ő is dandártábornok lesz az Egyesült Államokban, később nagykövet.
Itthon a kutya se ismeri a nevüket, pedig büszkék lehetnénk rájuk.
Ezeket a tizenhét-tizennyolc éves fiatalokat az piszkálta leginkább, hogy ez a nap,
ez a dicsőséges forradalom és szabadságharc voltaképpen róluk szól.
A lázadásról. A bátorságról. A szó és az összefogás erejéről. Az igazság
diadaláról. Arról, hogy bármi megtörténhet, csak jól kell akarni.
De a „hősökkel” nem nagyon tudtak mit kezdeni. El is mondták ott,
hogy a mai világban már csak a mozivásznon léteznek ilyen emberek.
Ők nem akarnak hősök lenni. Ők nem akarnak mást, csak élni.
Kevesebb feszkó, gyomorideg, xanax. Több odafigyelés, szeretet, ilyesmi.
Kicsengettek. A nagyszünetben néhányan körém gyűltek.
„Ne mondj le semmiről”, idéztem nekik Babitsot, és tovább beszélgettünk.
Azóta is beszélgetünk.
