A magyar konzervativizmus berkeiben gyakorta lehet találkozni azzal az állítással, hogy a kortárs hazai szépirodalmi kánont liberális túlsúly jellemzi, s ezzel egyetemben csupán elvétve jelennek meg benne a főáramútól eltérő hangok. Részben ezzel magyarázható az élő vagy a közelmúltban elhunyt szerzőkkel szembeni konzervatív szkepszis, és ezzel párhuzamosan a klasszikus művek előnyben részesítése. Noha vitathatatlan napjaink irodalmi életének túlnyomórészt progresszív karaktere, s sok szempontból érthető az időtálló alkotások preferálása a múló intellektuális divatoknak potenciálisan kitett kortárs szövegekkel szemben, ezzel együtt is félreértésnek, kultúrpolitikai szempontból pedig hibának tűnik a honi konzervativizmus idegenkedése a jelenkor irodalmától. A mai irodalmi diskurzustól való távolmaradás következményeképpen ugyanis nem vagy csak elvétve születhetnek meg egyes művek érvényes konzervatív interpretációi.

Erős állítások

A fenti attitűd volt észlelhető a Krasznahorkai László Nobel-díja kapcsán született konzervatív reakciókban is. Ahogy az az irodalmi Nobel-díjas szerzők vonatkozásában már-már megszokott, Krasznahorkai esetében is megfigyelhettük, hogy életműve politikailag értelmezhető vonatkozásai a politikai diskurzus tárgyává válnak. A közéleti kérdésekben nem rendszeresen, ám annál nagyobb visszhangot keltve megszólaló szerző személyét és írói felfogását – aligha elkerülhető módon – a különböző szereplők több-kevesebb sikerrel a magyar politika koordináta-rendszerében igyekeznek elhelyezni. Noha Krasznahorkai egyes műveiben, különösen az elmúlt években született regényeiben szép számmal bukkanhatunk kormánykritikaként is értelmezhető politikai aktualitásokra, legalább két okból mégis hibát követ el az, aki alkotásainak politikai üzenetét az éppen fennálló közéleti viszonyok felől igyekszik megérteni. Egyrészt Krasznahorkai pályáját jól láthatóan meghatározza az a törekvés, hogy napjaink szűk perspektíváján túlmutató mondanivalóval szolgáljon az emberi léttel – és benne a politikával – kapcsolatban bármely kor emberét érintő kérdésekre. Másrészt elmondható, hogy karakteres látásmódjának sarokpontjai már két korai regénye, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája óta le lettek fektetve,
s az azokban megfogalmazott, Győrffy Ákossal szólva erős állítások azóta is végigkísérik gondolkodásának alakulását.

Egykorvolt hiú remények

Az írásait elemző kritikák Krasznahorkai kapcsán gyakran azt emelik ki, hogy életművében központi szerepet kap az egyéni és társadalmi szinten megannyi formában jelentkező válság(ok) megértése, ám ennél többről-súlyosabbról van szó. A krízis fogalma ugyanis – legalábbis elvi szinten – feltételezi egy jobb, értéktelítettebb alternatíva lehetőségét, így adva meg nekünk a „másként is lehetne” elgondolásának esélyét. Ezzel szemben Krasznahorkai felfogását mélységes pesszimizmus hatja át, amelyet az a tragikus belátás táplál, hogy voltaképpen nincs semmi, amit szembeállíthatnánk a minket körülvevő világban uralkodó reménytelenséggel és kiúttalansággal. Nem véletlen, hogy munkásságát az amerikai irodalmi közeggel megismertető Susan Sontag az „apokalipszis kortárs mesterének” nevezte őt: Krasznahorkai meggyőződése szerint túl vagyunk azon a ponton, amikor még lett volna értelme bizakodni (talán az egykorvolt remények is hiú remények voltak – ez olyasvalami, amit nem tudhatunk).

A társadalmi szenvedés örvénye

Valóságunk, benne a politikai valóságunk feltételrendszere tehát cseppet sem nevezhető szívderítőnek, ám kilátástalanságunkat nem külső tényezők teszik igazán teljessé. Nehezen feltérképezhető világunk megismerése és megértése egyébként is meghaladja képességeinket, azonban tagadhatatlan episztemológiai korlátaink megléte csak egy – s nem is a legfontosabb – a sorsunkat meghatározó összetevők közül. Politikai szempontból kulcsfontosságú Krasznahorkai felismerése: mi magunk, pontosabban saját félreértéseink és illúzióink járulnak a leginkább hozzá a már jól ismert kollektív vakvágányokhoz. A Sátántangó Irimiása és Az ellenállás melankóliájának Hercege egyazon emberi gyarlóságra apellál: hisszük, mert el akarjuk hinni, hogy sorsunk lehet radikálisan más, mint megélni az emberlétünk jelentette végtelen kitettséget és elveszettségérzést. A két nagy hatású regény ugyanazt a problémát feszegeti: időről időre, szinte ciklikusan kerülünk bele az áltatás és az önáltatás spiráljába, újra és újra elfeledve azt, hogy az, amivel éppen próbálkozunk, már megannyi alkalommal kudarccal végződött. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyéni és politikai problémáink megoldhatóságába vetett hitünk foglyai vagyunk, hiszen nem tudjuk elengedni azt a képet, hogy egyszer csak megszabadulhatunk emberlétünk adta szorító kötöttségeinktől. Ábrándjaink azonban nem a földi üdvözüléshez vezetnek. Épp ellenkezőleg: korlátaink meghaladhatóságát ígérő kollektív álcselekvéseink a társadalmi szenvedés örvényének korábban nem tapasztalt mélységeibe taszít bennünket.

A fentiekből következően Krasznahorkai történelemképe teljességgel híján van annak a jellegzetes progresszív önáltatásnak, amely a történelemnek valamiféle racionálisan felfejthető értelmet tulajdonít, s mely állítja: az emberiség kollektív javát a haladás elősegítése szolgálja. Sőt, a beszédes című Háború és háború Korimja ennél jóval tovább megy, amikor az a gondolat üt szöget a fejébe, „hogy tudniillik a történelem a valóság megközelíthetetlenségének még csak nem is a legelkeserítőbb, inkább a legmulatságosabb bizonyítéka”. Felismerése a történeti fejlődés koncepciójával szemben kritikus hangokra rezonál, amelyek nem csupán céltalannak vagy károsnak, hanem abszurditásuknál fogva egyenesen megmosolyogtatónak tartják a progressziót lehetséges forgatókönyvnek tekintő politikai megközelítéseket.

A Jó és a Gonosz

Krasznahorkai negatív világképét még borúlátóbbá teszi, hogy a tétet növelve az emberi lét legfőbb problémáinak metafizikai meghatározottságot tulajdonít. A keresztény hagyománytól kétségkívül ellépő, ám azt alaposan ismerő és műveiben arra gyakran hivatkozó szerző látványosan nem osztja azt a modern meggyőződést, hogy a felvilágosodással az ember végérvényesen maga mögött hagyta a vallásos szemléletet, s megszabadult az azzal járó szellemi béklyóktól. Sőt, regényeiben kivételes érzékletességgel festi meg azt a társadalmi atmoszférát, amelyet a Jó és a Gonosz (de főleg persze az utóbbi) emberi ésszel alig felfogható módon alakít. A nem e világi erők földi jelenléte ráadásul nem csupán közösségi szinten, hanem az egyének életében is majdhogynem kitapintható – kitűnő példa erre a romlottság nehezen fokozható mértéke, amelynek precíz ábrázolását például a Sátántangó világában olvashatjuk.

Gyakran bírálják Krasznahorkait amiatt, hogy a műveiből sugárzó reménytelenség és értelmetlenség-érzet etikai tekintetben egyenes út a nihilizmushoz és a cinizmushoz. Kétségtelen, hogy írásainak szélsőséges komorsága értelmezhető az antropológiai pesszimizmus minősített eseteként is, azonban negatív emberképének ellentételezéseként a figyelmes olvasó helyenként az (emberi) jóság megnyilatkozásának különlegesen szép formáival találkozhat. Az angyalszerű figurákat alkotásaiban előszeretettel megjelenítő írónál kevesebben tudták pontosabban megragadni ama pillanat kegyelmi jellegét, amikor a kilátástalanság állapotát már alapértelmezettnek gondoló embereknek egy szempillantás erejéig megadatik a saját sorsuk kisszerűségén túlmutató transzcendens létélmény megélésének lehetősége. Ennek a tapasztalásnak kivételesen szép leírása olvasható Az ellenállás melankóliájának emlékezetes kocsmajelenetében is, amelyben a falu bolondjának tekintett Valuska egyfajta szerepjáték keretében a bódult társaság tagjaival játszatja el a napfogyatkozás folyamatát, így teremtve meg azt a kiváltságos érzést, amikor „egy szemrebbenésnyi időre „»nyitva felejtették az ajtót«”.

Melankolikus nyugalom és belső béke

A gyulai születésű író alkotásai kapcsán gyakran emelik ki írásművészetének újító vagy úttörő elemeit, viszont feltűnő, hogy a Krasznahorkai-recepcióban milyen kevés szó esik munkásságának klasszikus vonásairól. Legendásan hosszú mondatainak gazdag, ám természetes szókincse látványosan más üzenettel bír, mint a nyelvteremtés eszközével előszeretettel élő posztmodern alkotói megközelítés: implicite azt sugallja, hogy az irodalomnak nem funkciója a „nyelvzsonglőrködés”, s amúgy is: épp eléggé el vagyunk veszve a világban ahhoz, hogy még a saját dolgunkat is megnehezítsük. Ezzel összefüggésben bonyolult világunk igencsak korlátozott megértéséhez akkor juthatunk a lehető legközelebb, ha egyénieskedő nyelvkonstruálás helyett bátran merítünk a rendelkezésünkre álló, változatos és organikusan létrejött szókészletből. A Krasznahorkai-szövegek nyelvezetének természetessége és az író által nagy becsben tartott esztétikai minőség egyúttal tág értelemben vett politikai töltettel is bír: indirekt módon azt állítja, hogy szétesettsége és átláthatatlansága dacára a minket körülvevő világban igenis felfedezhető a rend és a rendezettség sajátos formája, ami az emberi élet megnyerhetetlen küzdelmei közepette is melankolikus nyugalommal és (ideig-óráig tartó) belső békével tölthet el bennünket.

Félreértés ne essék: a fentiek ellenére Krasznahorkai gondolkodásmódja egészében természetesen nem illethető a konzervatív jelzővel, s minden bizonnyal maga is elutasítaná az efféle kategorizálást. Műveinek figyelmes olvasása azonban ezzel együtt is fontos tanulságokkal szolgálhat, és megtermékenyítőleg hathat a hazai konzervativizmus számára. S nem utolsósorban: többszólamú és rétegzett mondanivalójából adódóan munkásságában megvan a potenciál, hogy világnézetileg töredezett irodalmi szféránk sok mindenben egyet nem értő szereplői más és más nézőpontból ugyan, de egyfajta közös értékre leljenek írásaiban.

A szerző a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára

Nyitókép: Artemisia Gentileschi: Mária Magdaléna mint melankólia (1622–1625), Museo Soumaya, Mexikó, Wikimédia